Féja Géza: Gárdonyi Géza

Geza Gardonyi cca 1900Gárdonyi Géza első megnyilatkozásai közé tartozik „Lámpás” című regénye, melyet nem vettek fel egyetlen gyűjteményes kiadásába sem, holott távolról sem alacsonyabb színvonalú későbbi regényeinél. A „Lámpás” Gárdonyi műveinek szellemi egységét mindenesetre megbontotta volna, mert egészen másarcú írót ígér, mint aminőt „érett” művei teljesítettek. A „Lámpás” írója talán jól ismerte és magába szívta Tolnai Lajos műveit, de az is lehetséges, hogy nem jutottak a kezébe, hiszen Gárdonyi legfiatalabb éveit falun töltötte, távol az irodalmi élettől. Gyakori dolog, hogy az irodalmi rokonok nem is tudnak egymásról, feltehető, hogy Gárdonyi és Tolnai esetében is így állott a dolog, mégis az elinduló Gárdonyi Géza Tolnai Lajos folytatójának ígérkezett. Az is érdekes, hogy a „Lámpás” a 48-as szabadságharcban kezdődik, s a Bach-korszakban bontakozik ki, abban a korszakban, melynek sötét árnyai haláláig kísérték Tolnai Lajost. A Bach-korszak magyar társadalmának fogyatékos ellenállóereje és ijesztő romlása pesszimistává és kételkedővé tette Tolnai Lajost egész életére; Gárdonyi regényében is megtaláljuk ezeket a jellegzetes Tolnai-vonásokat, de mást is, ami Tolnaiból teljesen hiányzott: a 48-as magyar radikalizmus kemény és gátlásokat nem ismerő társadalomszemléletének a nyomat. Gárdonyiban újra felfakadt ama régi, gyönyörű szabadságmámor, mely szembeszállott a társadalmi és szellemi-lelki hatalmasságok valamennyi bástyájával s harcolni tudott egyszerre a szélrózsa minden irányában. A „Lámpás” azt a reményt kelti, hogy új, műveltebb és magasrendűbb Táncsics Mihály indult útnak; a regény különben Petői Sándor „Apostolát” is eszünkbe juttatja. Szűkszavú, szikár tehetség jelentkezik ebben az írásban, elszánt puritán, aki egyedül az igazságért ég és minden sorát az igazság keresésének szolgálatába kényszeríti.
    A „Lámpás” azt a hitet kelti, hogy megszületett az első magyar szocialista regényíró, Gárdonyi későbbi fejlődése azt bizonyítja, hogy leglázadóbb napjaiban is már egy másik elem lappangott benne s tört elő és hatalmasodott el később: a kispolgár. De mi a magyarázata annak, hogy a belső birkózásban a kispolgár győzött? Gárdonyi szigorú, szikár magatartása nem széleskörű társadalmi megismerésekből, hanem inkább egyéni keserűségéből született. Életét még sűrű lepel takarja, de egészen bizonyos, hogy nagyon súlyos csalódásokban és megrázkódtatások érték ifjú napjaiban. A csapások és csalódások megingatták az emberbe vetett hitét és kettévágták szerelmi életét. Magányos és zárkózott természete nem engedett fel többé, hanem inkább remeteségbe húzódott s végül Budapesten sem hagyta megállapodni, hanem Egerbe vezette egy hegytetőre, magányos házba s olyan szobába, melynek csak a tetején volt ablak. Gárdonyi bezárkózott, emberi fejlődése megakadt. Ez a bezárkózás egyrészt átszellemültebbé tisztította életét, másrészt azonban kezdetleges belső vonásokat konzervált benne: többek között eredendő kispolgári hajlamát. Lázadni, új csapást vágni csakis tiszta hittel és széles, szabad emberséggel lehet, ám Gárdonyiból mindkettő hiányzott. Egyéni keserűsége félig-meddig meghasonlásba csapott s ugyan mi keresnivalója is lett volna a kegyetlen társadalom-ábrázolás hősi vonalán? Átadta magát egyéni kételyeinek s reájuk keresett feleletet. Megundorodott a földi élettől és a spiritizmusba menekült. Az élethez nem legjobb hajlamai fűzték, hanem józan kispolgári vonásai, természetes tehát, hogy műveiben ezek a vonások szabadultak fel elsősorban.
    Későbbi művei a szerencsétlen magyar társadalmi szervezet és közszellem minden bélyegét magukon viselik. A feudális szervezetet 1848-ban csak félig-meddig sikerült megdönteni. A polgár, a lateiner és a kispolgár egyként a feudális „díszekre”, a dzsentrikre és az arisztokráciára függesztette ájtatos tekintetét. Ez a naiv, érzelmes és érzékeny nosztalgia természetesen felülről merev visszautasításra talált s ezáltal sohasem gyógyuló sebeket szenvedett. A nosztalgia és a sebek Gárdonyi belső életének ugyancsak lényeges részét alkották s tanúk, hogy mennyire jellegzetes kispolgár volt. A „Te, Berkenye” ennek a regénye. A módos, de egyszerű fiú gyógyíthatatlan sebet kap az előkelő leánytól s szánalmas figurává torzul. A fiú szerencsétlenül nősül, de meggazdagodik, a leány is szerencsétlen házasságot köt s koldusszegény lesz. Életük alkonyán még egyszer találkoznak, de éppen olyan idegenül néznek egymásra és most is kiegyenlíthetetlen konfliktus robban közöttük, mint hajdanában. A regényben nagyarányú szatíra lehetősége lappang, de csak lappang, mert az író érzelmileg mint érdekelt fél van jelen. Ő is kispolgár és nem tud fölényesen a nagyszerű anyag fölé nőni.
    Gárdonyi a kispolgári ízlést is örökölte, példa rá Göre Gábor, Durbints sógor és Kátsa cigány. Elképesztőbb torzképeket a faluról alig írt magyar író. Gárdonyi később restellette ezeket az eltévelyedéseit, alacsonyrendű kispolgári ízlése azonban ezután is csaknem minden művébe betolakodott. Egyik legjelentősebb műve, „A láthatatlan ember”, Attiláról szól. Helyenként bámulunk, hogy milyen nagyszerű hungarológiai ösztöne volt Gárdonyi Gézának: a gyér adatok, a ritka nyomok elegendők voltak kalauznak az elsüllyedt korszak felé. Olyan történelmi igazságokat sejtett meg, melyeket a tudomány most kezd igazolni. A kispolgári érzelmes ábránd azonban itt is felüti a fejét: a regény gerince egy görög rabszolga szerelme Emőke, az előkelő és sugárzó hun „kisasszony” irányában. Még kispolgáribb e szerelem „részletezése”: a görög rabszolga olyan mondatsóhajtásokkal udvarol, mint a századforduló idején s a vidéki ripszgarnitúrák vidékén. A súlyos csalódásokon átvergődött íróban csak kételyek maradtak a szerelem iránt s ez a kispolgári ábránd. Fejletlen ízlése nem vette észre, hogy mennyire alacsonyabbrendű eszközökkel rontja le nagyszerű írói villanásait. „A láthatatlan emberben” egy rendkívüli író tehetsége elegyedik ezzel a gyanús kispolgári anyaggal s ennek a keveredésnek végzete csaknem minden művében megjelenik.
    Merev, remeteszerű zárkózottsága és elzárkózása sem tett kedvező hatást műveire. Nem szívta magába és nem dolgozta fel az egész életet, hanem gyanús értékű formákat keresett, melyek vékonypénz élményanyagát leplezték. Ő vezette be azt a regényformát, melyet később Márai Sándor hangszerelt nagypolgári és lélekelemző igényűvé: szereti egy-egy figurájával elmeséltetni az életét, a csevegés könnyedségével próbálja elfeledtetni, hogy a folydogáló epika milyen végzetes hiányosságokkal rendelkezik. A csevegés lehetővé teszik a „kivonatos” epikát, az élet szűkebb ábrázolását, hiszen csak lényeges emlékek közléséről van szó, Gárdonyi érezte, hogy nem bírja a regény eredeti nagy arányait, az „eposz” széles és dús életábrázolásra kötelező törvényeit, tehát szűkebb formát teremtett magának s ez a forma nagyon jól megfelelt a maga szűkre szabott életének. A „Szunyoghy Miatyánkjában” a detektív budapesti ficsúrt üldöz az Adriai-tengeren s egy csapásra két legyet akar ütni, gyanút fog a hajón utazó Szunyoghy ellen, hozzászegődik s meghallgatja élettörténetét, melyet összesűrítve dióhéjban mond el Szunyoghy. A regény lényege ez az élettörténet, melynek széles epikai ábrázolása elől kibújt az író, a csevegve elmondott élet ugyanis sok mindenre feljogosít: az ábrázolás lazaságára s ezáltal az alacsonyabbrendű művészi eszközök szabad felhasználásra. Gárdonyiban volt valaminő dekadens vonás is, mely talán gyógyíthatatlan érzéki meghasonlásából ered.
    Jókai félreértett romantikus örökségét is mindhalálig cipelte. Jókait Gárdonyi éppenúgy félreértette, mint Herczeg Ferenc: felhasználható és folytatható anyagnak, nem pedig elemi és „egyszeri” kitörésnek tekintette. Gárdonyinak fejlett, reális érzéke volt s nagyszerű lélektani megérzésekkel rendelkezett, géniusza messze Herczeg Ferencé felett szárnyalt. De kispolgári ízléssel azt hitte, hogy romantikus „fordulat” és „megrázó esemény” nélkül hiányos a regény. Az „Aggyisten Biri” mélybe hasító fényt vet a néplélekre, zárkózottságára és határtalan szemérmességére. Egy fiú s egy leány pöttöm koruktól kezdve ellenségek, a fiú mindenütt veri és sérti a lányt. A regény arról szól, hogy az ellenségeskedés mélyén olthatatlan szerelem lappang, de a világnak kell kimozdulnia helyéből, hogy a nemes érzés lelkük kérge alól feltörjön. A probléma mély, ábrázolása helyenként nagy művészre vall, de végül is színpadias, népszínműszerű megoldásba fullad. De nemcsak az „Aggyisten Biri” értékét rontja a romantika időszerűtlen beiktatása és művészi tévedésen alapuló alkalmazása. „A kékszemű Dávidkáné” gyönyörűen indul és tele van nagyszerű nyersanyaggal, néhol azt hisszük, hogy a török idők realista regénye születik meg, s végre a hódoltság mélyrétegének, a magyar nép egykorú életének ábrázolását kapjuk. Egyszerre azonban benyomul a romantikus kaland, félszegen és erőltetetten, Jókait utánozva, de Jókai hatalmas írói formátuma nélkül. A „Lámpásban” még nyoma sem volt ennek az epigonszerű romanticizmusnak, az író azonban lekanyarodott a hősi pályáról s a megtagadott természetes izgalmat, a társadalomábrázolás bátorságát pótszerrel, mesterkélt romantikával próbálta helyettesíteni. Jókai romanticizmusa egy dúsan fejlett írói világnak természetes eleme volt, Gárdonyinál azonban felesleges és zavaróízű fűszer.
    Csaknem minden műve elárulja, hogy a „Lámpás” írója nem halt meg, Gárdonyiban poklok égtek, véget nem érő vívódások nyugtalankodtak. Nem látott „mindent”, mint Mikszáth, de csaknem mindent érzett, valahol: életérzése mélyén az emberi Inferno lobogott s hatalmas szándékok ágaskodtak benne a spirituális kultúra felé. De egyéni meghasonlottsága és kispolgári hajlamai mindennél erősebbek voltak. Ellentétes hajlamok és egyenlőtlen értékek szorongtak benne: erről vallanak a műveibe szorított elmélkedések, melyek hol zseniális villanások, hol pedig a provinciális bölcsködés riasztó példái. Éppen ezért nem ítélhetjük el írói morálját, hibái alkatából erednek, nem pedig erkölcsi gyöngeségeiből. Őszinte tusakodó volt, nem kímélte magát, az igazságai jobban érdekelték az életénél s ez a folytonos vívódás, a végső megoldásnak ez a szüntelen keresése művei fölé nő és visszasugárzik műveire is. Nem állíthatjuk, hogy műveiben egy nép, nemzet s mélygyökerű és messzire ágazó kultúrterületek „hitelét” találjuk, de mindenesetre ott van egy mindvégig elszántan viaskodó, rendkívüli léleknek a hitele.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf