Végvári, alias Reményik Sándor erdélyi költő

remenyik sandor  „Reményik Sándornak, az erdélyi magyar irodalom valamikor talán legnépszerűbb költőjének, 1944 után csak 2006-ban jelenhettek meg összegyűjtött versei. Munkásságát a gyanakvás és a félreértés évtizedeken keresztül száműzte az irodalmi nyilvánosság határain túlra. Az ellenséges indulatok és tiltások ellenére költészete, a szellemi és lelki élet rejtettebb csatornáin keresztül, továbbra is kifejtette hatását. A tiltás árnyékában Reményik életműve csendben várta[- inkább még várja] azt a pillanatot, amikor a magyar irodalomtörténet-írás érdemben foglalkozik vele, rávilágít értékeire is, és a könyvkiadás sem zárkózik el teljesen mértékben eszmei és költői értékei elől.” [Pomogáts Béla]

*

   A Szózat havilap lassan tíz éves fennállása óta a szerkesztő egyik legnehezebb feladata a kedvencek, a legnevesebb magyar irredenta költők munkásságának tényszerű bemutatása. Nem titkolom, hogy elfogult vagyok – mindennemű rangsorolást kerülve – Sajó Sándor, Mécs László és nem utolsósorban Reményik Sándor versei iránt. Természetesen nem állítom, nem is állíthatom, hogy ezek az összeállítások teljesek, hogy minden közölt vagy felsorolt költemény egyforma színvonalú. E szubjektivitás miatt az vesse rám az utolsó követ, akit nem hatnak át sohasem az emóciók, aki magáról bizton kijelentheti, e versek olvasása közben nem hatódik meg soha, nem ragadják el érzelmei. Renényikkel irodalomban elfoglalt helyével kapcsolatosan nem csak én vagyok-voltam bajban, ezért tegyük helyre inkább személyét a kiváló íróval és esztétával, Németh Lászlóval. „Reményik Sándor típusa a jóakaratú, nemes beugróknak. Az erdélyi katasztrófa dörejéből először az ő dalai emelkednek fel, mint életet hirdető, bár vijjogó madarak. A Fagyöngyök költője s Rilke fordítója, saját bevallása szerint, minden ereje megfeszítésével font gyönge idegeiből hajókötelet. De hajó kellett a rettentő vizek fölé, új árvízi hajós, aki a remények roncsait fölvegye. Mondjuk meg: a Reményik Sándor beugrásának erős dilettáns íze van. Hírnévhozó politikai versei hevük, világosságuk s jószándékuk ellenére sem egy önmagát ellenőrző, kialakult művész maradandó megnyilatkozásai. Érdemük, hogy szolgálatot tettek. Mondják, írásban jártak kézről-kézre s kifejeztek valamit, amit ki kellett fejezni s mégis csak első magvai voltak a magyar írás egyik új kristályrendszerének. S ha csak ez a szenvedélyes, országszerte visszhangot verő ciklus marad Reményik után vagy görcsös és hasonló ciklusok sora, ki foglalkozna ma vele? Legfeljebb a vers örök ellenzéke, amelyiknek költő kell a költők ellen s szavalat a líra ellen. De Reményik több volt, mint programlírikus. Az érdemen felül hullott babér záporában megemlékezett önmagáról s redukálva a közélet költőjének hangos szerepét, önmagát kezdet magyarázni. Megcsinálta a maga Renényik-szobrát s ebben a kevesebb tapsra, de több elismerésre jogosító vállalkozásban igazi poéta lett; egymást követő öt kötete igazi líra, melyből egy tartózkodón s mégis őszintén meggyónt lélek sír felém.”

És így is őrzője a várnak

/Korszerűtlen versek VI./

Édesanyám írta meg rólam
Alig tíz esztendős koromban –
Följegyzései közt találtam:
Jó hazafi lesz és rossz katona.
Nagyon szíven talált e mondat,
E fénylő, sötét sűrű jelkép,
Tömör jóslatként benne lengett
Árnyékom: átléphetetlenség.
Minden, mit hozhatott a holnap:
Tengerszem, melybe életem folyói
Föld alatt zúgva összefolynak.
Minden nagy bűnöm, kis erényem,
Fegyelmezetlen lángolásom,
Szertelen türelmetlenségem.
Jó hazafi lesz és rossz katona:
Édesanyám írta meg rólam
Alig tízesztendős koromban.
A várnak így is őrzője vagyok:
Engem külön szolgálatra hívott be
Az, aki poétának alkotott.

Kolozsvár, 1941. május 15.

   „Körülötte új irodalom sarjadt s új ország támadt új magyarsággal. S neki mindig lesz szava ennek az irodalomnak s ennek a kisebbik magyar hazának az ügyeihez. De az embert is megmagyarázza, aki a nyilatkozatok mögött áll. S ez a megmagyarázott Reményik sokkal emberibb, mint a szirt-Reményik. Páncéltorony, aki inkább galambdúc lenne, patak, aki vízeséssé kényszerül. Magamnak gyötrelem, másoknak út: ebben a sorban jellemzi elrendeltetését. Nincs hite és hitet táplál. Korom, aki gyújt. Ki íratta Madách tragédiája végire a bíztató jelmondatot, kérdi a pesszimista Reményik, aki maga is küzdeni s bízni bíztat. Az élet reménytelen s különösen reménytelen az övé. Ne is vatasson benne emberfia. Pszicholog-hiénák hagyják nyugton őt. Kinek van szüksége az aranyát eldobált nagyúr zsebeiből előkotorható krajcárokra. S ha kíváncsiak vagytok az életére, hát igenis, az élete torz. Szerelme: művészbarátság, imádsága hitetlen és erőszakolt ima. A kötelesség tartja össze ezt az életet s a művészetbe vetett hit. Reményik Sándornak élnie kell, mert Erdély nyugszik a melle boltján. „

   A költő - Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia - 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között a költő Olasz Lajossal és a későbbi híres[de manapság szinte nem is ismert] íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott komoly nemzetépítő munkában. Egyetemi hallgató korában került Prohászka Ottokár, a neves székesfehérvári katolikus püspök könyveinek hatása alá. Reményik, a költő a magányos Vajda Jánost, a »fonák igén« elvérző Juhász Gyulát, a »lélektől lélekig« Tóth Árpádját és a szenvedésen kifogó Babits Mihályt érezte legközelebb magához. Kötetei megjelenése előtt is - gimnazista korától kezdve - feltűnt már írásaival, irodalmi érdeklődésével. Az 1908-as kollégiumi értesítő szerint nyolcadikos korában jelentős jutalmat is kapott a »magyar irodalomban tanúsított kiváló előmeneteléért«, éspedig negyvennégy koronát a Waller-féle alapítványtól. Egyetemi évei alatt is sűrűn jelentek meg írásai. Költeményt először az Új Idők közölt tőle 1916-ban, majd 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Reményik Sándor dédapja anyai ágon Pákh Mihály evangélikus püspök volt, aki a szabadságharcban hozott debreceni, a Habsburgokat detronizáló határozatot kihirdette, és akit ezért halálra ítéltek. Ezen ítéletet később kegyelmi határozattal kufsteini várfogságra változtatták. Így a szabadságharc története mellett családi örökségképpen a szabadságharc nemzeti irodalma is eleven birtokává vált a rendkívül gondosan nevelt, fejlődő fiúnak.

„Ó, nem voltam türelmes szenvedő,
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlanul megjelent.”

/A keserű pohár/

Hírnevét elsősorban nem a saját nevén megjelent versei alapozták meg, hanem a »Végvári« aláírásúak. A lélek hallja a lelket. A magyar lélek mindig, akkor és azóta is érzékenyen költészetére. A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagál először a végeken. Ezek a versek az összeomlás utáni legelső idők leghatalmasabb szellemi dokumentumai. Az akkor még csak szűk körben ismert költő hazafias versei kézről kézre jártak, a versailles-i konferencián is ezek a versek izgattak az ország feldarabolása ellen. Ható részeseivé váltak a magyar nemzeti gondolat szolgálatának és öntudatosításának.

   Végvári… 1919 elején Budapesten ismeretlen költőnek „Eredj, ha tudsz…” című költeménye kezdett terjedni bizalmas úton, kézről-kézre; majd a megszállás alatt lévő magyarság gyötrelmeit kifejező más költemények is érkeztek az Erdéllyel lelki kapcsolatban levőkhöz, 1919 nyarán és őszén rejtett utakon, rongydarabokra írva, némelyik több példányban, itt-ott eltérő szöveggel. Egyes verseket menekülő erdélyiek emlékezetből írtak le, mint otthon szájról-szájra terjedő szövegeket.

A budapesti napilapok [Budapesti Hírlap, Szózat, Nemzeti Újság, Új Nemzedék] 1919 őszén kezdték közölni a névtelen költő verseit Bujdosó Versek felírással, vagy Végvári Lantos aláírással; később Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája az egyik darabról vett Segítsetek! címmel[én a padlásunkon találtam egy ládában, 2. kiadás lásd: http://www.szozat.org/index.php/digitalis-konyvtar] és majd 1921 végén, Végvári szerzői névvel, a TEVÉL kis kötetben is kiadta ezeket a gyorsan népszerűvé vált verseket, és vele szinte egy időben a Mindhalálig című kis kötet. [A Segítsetek kötetecske németül is az olvasók kezébe kerültek Zu Hilfe címmel, Peter Jekel fordításában.] E segélykiáltások, Reményik Sándornak a versei, amelyek szinte elsőnek adtak hírt az erdélyi magyarság megváltozott sorsáról és közösségi fájdalmáról, közvetlenül a trianoni döntés előtt és a döntés után. Hosszú időn keresztül nem volt olyan összejövetel, ünnepélyes alkalom, amelyen V-verseket nem szavaltak. Ezek hű tükrét mutatják a megszállott területen élő magyarság érzés- és gondolatvilága alakulásának az első fenyegető hírtől a békekötésig; a csonka országban rendkívül erős visszhangot keltettek, sok sora szálló igévé lett. E versek annak az időszaknak történeti értékű emlékeiként tekinthetők.

Felszállt a vészjel és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó… kínai partvidék…
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélegzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.

/Sorsunkra hagyva/

Ebben a tekintetben a szenvedélyes tiltakozás és megbékélést kereső fásultság között kialakuló érzelmi térben adtak számot Reményik versei a költő egyéni és közösségi gyötrelmeiről és lelki küzdelmeiről. A verssorozat első darabja: az Erdély magyarjaihoz 1918 októberében, amidőn ez az országrész sorsa már nagyjából megpecsételtetett, szólítja fel helytállásra, önvédelemre és összefogásra a kiszolgáltatott erdélyi magyar közösséget:

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!”

   Éppen Reményik Végvári-verseiről beszélve, a születőfélben lévő erdélyi magyar irodalomnak ezt a különleges helyzetét és küldetéstudatát jellemezte a költő első [és mindmáig egyetlen] monográfusa, Jancsó Elemér is, midőn Reményik Sándor élete és költészete című munkájában a következőket állapította meg: „Az ébredő erdélyi irodalom tartja meg ezekben a sötét években legjobban a reményét vesztett magyarság hitét és ennek a sorsvállaló irodalomnak már a hőskorában Reményik Sándor a mindenkitől elismert vezér. A »Fagyöngyök« halkszavú, magányosságot kedvelő lírikusa helyett megjelenik a hitében és lelkében megacélosodott, a közösségi lélekbe olvadt és azt minden fájdalmában és vágyakozásában legtökéletesebben kifejező Végvári. Eleinte titokban írja verseit, de ezek száz és ezer másolatban terjednek tova. Reménytelen és hontalan magyar családok titkos összejövetelein, zárt ablakok mögött, könnyes szemmel olvassák és adják tovább a vigasztalás igéit. A Végvári-versekben az egyedülálló, útkereső költő találkozik és kapcsolódik halálig össze a magára hagyott, reményvesztett erdélyi magyarsággal.

Mert itt maradtunk ím’ kifosztva, árván
És minden ami drága, arra van.
Nyugat felé földig hajoljatok,
Mert Magyarország napnyugatra van.

/A müezzin szól/

Végvári költészete a magányos költő és a magányossá vált nemzet találkozása és szent kézfogása az összeomlott országhatárok felett. Reményik Sándor Végvári-versei valóban, ahogy Kosztolányi állapította meg egykor, „nem voltak »kimondott programversek«, mindazonáltal egy eléggé átgondolt költői program nyilvánult meg bennük, midőn számot kívántak vetni az erdélyi román megszállás tapasztalataival és következményeivel, illetve az erdélyi magyarság történelmi és lelki helyzetének alakulásával.”

 

Gyűrűt készíttetek

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, – dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.
Én megállok e sírkő-dátumon,
És nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párizst, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
Dalai, a csipkés-finomak,
Miként egy költőnk, vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
s csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, –
A némaságuk mintha zengene!
Eszembe jutnak elnyomóink itt!
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920.:
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, – dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem

 

Sík Sándor piarista pap-költő, 1924 januárjában, a trianoni csonkítás első döbbenete után, a neokatolikus irányzatú irodalom művelője ezt írta Reményik Sándornak:


Testvér!
Mikor először hallottam a hangodat, azt mondtam: Hála Istennek, az új magyar harag és a magyar lelkiismeret megtalálta a szót!
Mikor másodszor hallottalak, azt mondtam: Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt! Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam: Itt ember szól! Itt lélek szól!
Hála legyen az Istennek! A lélek hallja a lelket.

/Budapest, 1924. január 22./                                                                                                                                           Testvéri szeretettel: Sík Sándor

        

A békediktátum kihirdetése után látszólag elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik - a Végvári-versek után - szenvedő, törődő, halk hangú ember.

Magadbaroskadtan és egyedül,
Némán, bénán és tehetetlenül.

Emberként, kit a teste-lelke nyom
S tudja, nincs szabadító hatalom.

/Másvilági vándor a kezemen/

 

Belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a szétszakítás nagy megrendülése irányítja. Jóbi szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától egyre inkább nyomasztja, hogy népe felmorzsolására az új, mindenre képes román hatalom mindent megtesz…

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
De más az útja hét magyar hajónak.

/Heten/

 

De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. E mellet a jelen idejű közösségi feladatvállalás kapott hangot Reményik Sándor Erdélyi magyar diák, Ha nem lesz többé iskolánk és talán legnagyobb hangsúllyal, leginkább mozgósító erővel Templom és iskola című költeményeiben. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarás-vágyának szimbóluma. Az erdélyi tájnak többnyire erkölcsi üzenete is van: a közösségi helytállás moráljára figyelmeztet, és a zord helyek, a hatalmas erdőségek költői ábrázolásának mögöttes terében nemegyszer jelenik meg az erdélyi történelem. A sziklaormok és szurdokok körül legendák keringenek, minden régi kőhöz valamilyen véres történelmi esemény emléke tapad. Az erdélyi magyar történelem többnyire emberi és közösségi tragédiákkal terhes, az emelkedő korszakokat, mint amilyen Bethlen Gábor kora vagy az 1848-as forradalom időszaka volt, mindig erőszakos pusztítás, népirtás és rombolás zárja le. Az erdélyi táj rajza és az erdélyi történelem idézése nyomán az »erdélyi sors« sötét eszméje jelent meg a két világháború közötti korszak lírájában, midőn a kisebbségi magyar költészetet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át. Az egykor virágzó magyar kultúra és élet emléke – a kisebbségi tapasztalatok gyötrelmes nyomása alatt – szinte »atlanitszi« mélységbe merült. Reményik Sándor Atlantisz harangoz című verse, amely az ugyanilyen című 1925-ös verseskönyvnek a beköszöntője lett, Rákosi Viktor egykor igen népszerű erdélyi tárgyú [a magyar falvak lassú pusztulását megörökítő] regényének, az Elnémult harangoknak a szorongásos közérzetét idézte fel [a kötet elé írott szavai szerint].

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

A transzszilván eszmék és a kisebbségi humánum gondolata adtak a helikoni lírának és így Reményik Sándor költészetének történelmi hivatástudatot, keltették fel benne a tragikus reménytelenség közérzete után a vállalkozás igényét, az erdélyi magyar nemzetiség és kultúra jövőjébe vetett reményt. Vallotta az: „Állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztább, bensőségesebb, keresztényibb, etikáltabb lehet, mint az állami, tehát politikai formája.” A kisebbségi humánum értelme ennek az alkotó példának az érvényre juttatása volt. A kisebbségi humánum nem pusztán szép szavakat és nemes ideálokat jelentett, ellenkezőleg, felelősségtudatot és cselekvést, józan politikát és a kölcsönös bizalom kialakításának áldozatos szolgálatát. A Helikon írói persze különbözőképpen értelmezték ezt a szolgálatot: Reményik Sándor egy »lelki magyarság« eszméjének kialakításától, Makkai Sándor író-püspök az erélyi magyarság »erkölcsi revíziójától« várta a kisebbségi élet biztos öntudatának és etikájának kialakulását. Kuncz Aladár a nyugat-európai liberális hagyományok szellemében képzelte el az erdélyi és a Duna-völgyi népek találkozását, Kós Károly az erdélyi történelem regionális tradíciójában látta a kisebbségi humánum zálogát, Tamási Áron és Kacsó Sándor a demokratikus fejlődés és a plebejus elkötelezettség eszméihez kötötte a nemzetiségi közéletet. Feladatának látta az adott államkeretben a kisebbségi emberhez méltó elhelyezkedésért való küzdelmet, és megfogalmazta a humánum és az erkölcs által diktált feladatokat. Ez a költészet a »hőskor« idején az anyanyelvi művelődés és a közösségi tudat hivatott őrének tekintette magát, és a közéleti küzdelmek stratégiai feladatait már nem az igazságtalan békeszerződés ellen meghirdetett küzdelemben, hanem a kulturális építőmunkában, a magyar nyelv, a magyar iskolai oktatás és a magyar egyházi közösségek védelmében látta. „Maga a helikoni líra úgy fejlődött és gazdagodott, ahogy a transzszilván eszmék elnyerték végső alakjukat.” Kuncz Aladár mintegy a helikonisták közös meggyőződését fejezte ki, midőn a helikoni költészet fokozatos kialakulását a szülőföld, majd a történelmi múlt egymást követő nagy élményével magyarázta. Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című tanulmányában arról beszélt, hogy „az erdélyiség [az erdélyi gondolat] az erdélyi magyar irodalom három fejlődési szakaszában öltött testet. A magára eszmélő szellemi élet elsőnek az erdélyi táj romantikáját és költői sugallatait fedezte fel, ez hozta létre a természeti lírát Áprily Lajos, Reményik, Tompa Mihály és Bartalis János költészetében. Ezt a természeti ihletet követte az erdélyi történelem tanításainak vizsgálata és felmutatása, ahogy Kuncz Aladár fogalmazott: »az emlékek, a hagyományok, a múlt, a népélet ősi kikezdhetetlen lelki tartalékai« alakították ki a történelmi regény és elbeszélés iránt megnyilvánuló érdeklődést, így Makkai Sándor, Talabéry Géza, Kós Károly, Gyallay Domokos történelmi epikáját. Végül el kellett következnie a jelen iránti érzett érdeklődésnek, a nemzeti és társadalmi kérdéseket felvető írói felelősségtudat kinyilvánításának, Kuncz szerint ebben a körben lehet értelmezni Bánffy Miklós, Karácsony Benő, Ligeti Ernő írásait.” Ez a gondolatmenet azóta is nemegyszer tért vissza az erdélyi irodalom historikusainál, és kétségtelenül alkalmazható Reményik Sándor „transzszilvanizmusának” vizsgálatánál is.

Benéz a havas

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó.
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe…
Mondják ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Reményik Sándor eszmei pozícióját olyan versek mutatják, mint az 1925-ben az olvasók elé került Egy eszme indul című verseskönyv címadó költeménye, vagy éppen életművének egyik leginkább karakterisztikus és népszerű darabja, az Ahogy lehet. Az első az eszmeteremtő küzdelmek bátorságát és reményét örökíti meg, és ennyiben egyik darabja annak a kevéssé terjedelmes költői korpusznak, amely a máskülönben általában sötéten látó Reményik határozott tettvágyát és jövőbe sugárzó bizalmát szólaltatja meg, a másik a transzszilvánista költő tragikus életérzéssel átszőtt végső elszántságának a morálját fejezi ki:

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrül örömmel –
Ahogy lehet…

Ahogy lehet…

 

Az a transzszilvánista eszmeiség, amely a már említett „lelki magyarság” és a „kisebbségi humánum” mentális pozícióira épült, természetesen nem a politikában, hanem az erkölcsi vizsgálatban és önvizsgálatban, ezért Reményik az igazság és a szellem képviseletében látta az alkotó művész feladatát.

Petrovics ítél

Az apja szerb, az anyja tót –
De örök vizek ringatták mienkké
A roppant óceánjáró hajót.
Jött a Vér ködös partjai felől,
S a Lélek végtelenjébe veszett.
Árbócán magyar zászló lebegett.

Mi az, hogy szerb?
Mi az, hogy tót?
Mi az, hogy faj?
Mi az, hogy vér?
S mi az a Tűz és mi az a Titok,
Mely mindenen keresztül
A szívig ér?
Mi vegyül el a fajban és a vérben,
Hogy megcsendüljön halhatatlanul
A legmagyarabb magyar költeményben?

Minket, akiknek minden porcikája
Az ő dalai mámorától reszket –
Minket ma név szerint és vér szerint
És ezerféleképpen elemeznek.
A dédapánknak neve mi is volt?
A dédanyánkba a vér honnan folyt?
Az őseinkben fel hetedíziglen
A fajtisztaság mekkora is volt?
És név szerint és faj szerint
És vér szerint
Járnak iskolába gyermekeink.
És bolygatják a Tüzet és a Titkot
És szétszórják a Tüzet és a Titkot
Új törvények szerint.

És megcsapolják most a székely vért
– Minden kis csöppje drága gyöngyöt ért –
És kimutatják csalhatatlanul
Nagy, rettenetes vegyi tudománnyal:
Más vér ez – nem rokon a magyarsággal.

Hát jól van, jól van – ezt is elviseljük.
Mert falra hányt borsó ez is.
Ál-tudósok kezén játék-kavics.
Fent, a legfőbb Semmitőszékben
Ül minden földi bíróság fölött
Ama más néven ismert Petrovics.
Mi legfőbb bíránk minden faji perben:
A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.

Nagyvárad, 1935. április 4.

reményikrajz

Alszeghy Zsolt így ír Reményik Sándor verseiről:„Ha felelni akarunk arra a kérdésre, hogy mi Reményik költészetének ereje, könnyű a választ megadnunk. Annak a léleknek, amelyet a közelmúlt tíz esztendő fejlesztett ki bennünk, a legnemesebb, legtisztább hajtása a költő lelke. Mindaz, ami ebben a lélekben varázs, érzelmi szépség, ami ebből a lélekből bennünket legmagasabbra emelkedő tisztulásunkban áthat, megnemesít, a nagy emberszeretet, a minden emberi fájdalmat megsirató részvét, a nagy szeretetből fakadó kétség, fájó tehetetlenség, mindaz ebben a lélekben megeszményesült tökéletességben lüktet, ebből a költészetből magához formáló erővel sugárzik. Nem ismerek ma magyar lelket, aki annyira magához igézné a magyar szívet, mint a Reményiké. Ez az első magyarázata nagy hatásának. De Reményik nemcsak nemes lélek, hanem nagy poéta is. A magyar impresszionizmus lírájának legfinomabb ecsetje az ő birtokában van. Az erős hangulati élet, amelyet a sors reászabott, míg egyrészt egész életére felhők terhét rakta, másrészt egész lelkét a hangulatok hárfájává formálta. Az örökös hangulati szikra a daltermő percek ezrével kárpótolja fájdalomködből kiemelkedni nem tudó szívét. A költői intuíció adománya viszont a daltartalomhoz teljesen hozzáhangolja a dal szavát. A dal hangulata és kifejezése oly összhangzatos, hogy átéreztető hatása ellenállhatatlan. Legtöbb költeménye épp ezért marad sóhaj, ezért marad meg a gondolati problémák szivárványos tükrén, a költő szívének bilincsén. A dallam úgy szövődik a hangulatra, mint a madár éneke: addig tart, amíg a hangulat kicsobbanása megköveteli s olyan ritmusban árad, mint ahogy azt a hangulat erőfoka kívánja. a formának ez az önkéntelennek látszó hozzásimulása az érzéstartalomhoz Reményik költészetének legszebb formai értéke. A lélek érzékenysége még egyet adott neki: a nyelvképzelet üdeségét. Nemcsak a ritmus illeszkedik a hangulati tartalomhoz, hanem a kifejezés nyelvi elemei közül az értelmi és szemléleti mozzanatok is. A hangulat állandó hullámzása megköveteli a kifejezéstől is a hullámzás szuggesztióját. Reményik nyelvében ezt az adományt is odajegyezhetjük a Múzsák áldásai közé. A költői adományok mellett van egy öntudatos formai törvénye is: a zártság törvénye.” Az a költeménye jut eszembe, amely talán azért intéződött Mécs Lászlóhoz, mert annak a pap „bánatútjáról” való panaszára ad feleletet. Mécs László, a katolikus pap azt siratta, hogy a szerelem boldogságáról le kell mondania; Reményik erre így felelt:

„Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki sem.
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.

Ó, árvaságra szűkült végtelen,
Ó, végtelenné tágult árvaság!”

/Predesztináció/

Ez a rövid, de hangulatban és a hangulat mögé rejtett gondolati tartalomban mérhetetlenül gazdag megnyilatkoztatás Reményik formai művészetének legnagyobb értéke.

Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk

Az éjféltől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke pro belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.


Reményik Sándor vallásossága tipikusan evangélikus. A „simul iustus, simul peccator” lutheri tézis, az egyszerre bűnös, de ugyanakkor – Krisztus! A hit harcaiban tapasztalt testvéri segítő melléállás megkapó dicséretét, s az evangélikus lelkész pásztorló szeretetének szépségét adja Jánosi Andorról írott vesében [„Az én lelkipásztorom”], s bizonnyal el a kapcsolat érlelte hitét örökszép „Kegyelem” című vesének megírására. Szép és igaz ez a vers, mint az evangélikus hitgazságoknak egyik legköltőibb kifejezése. És szép, mint ökumenikus vallásos vers. Amíg mi büszkén valljuk, hogy ez az evangélikus Reményik Sándor vallomása, addig a katolikus költő, Sík Sándor, melegen vall arról, hogy ez minden keresztyén hitbéli igazsága. A kiváló irodalmár Sáfrán Györgyi pedig „Reményik Sándor sorsvállaló magánya” című tanulmányában egyenesen katolikus hatást fedez fel benne.    

 

Kívülről

Kis ablakfülke a mély boltív alatt:
A Rendházból a templomba lelátok.
Befagytak az orgona sípjai,
Az oltáron nem imbolyognak lángok.
Nagy hallgatás van és nehéz homály.
Ilyenkor istentisztelet után
Az Isten egymagába mit csinál?
Nagy, üres háza kellős közepén
Mire gondol? – szorongva kérdem én.

Az Isten, akit én úgy keresek,
És nem találok, nem találok meg:
Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
Általa küldött csomagot Anyám?
Kezével írnak nekem levelet?
Kezével simogat a szeretet?
Szavával vigasztal az orvosom?
Ó hol találom, hol találhatom?

Ó tompa, tompa a szívem s hideg,
Azért, azért nem ragadhatom meg,
Azért járok hiába templomot,
A templomokban otthon nem vagyok.
Csupán így, istentisztelet után
Az üres Isten házba nézni le,
Szorongva lesni: gondol-e reám,
Így, kívül, kívül a szentély falán:
Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

Vallja: „… a derűs életörömnek és békességnek egy titka van csupán: visszavonás nélkül horgonyt vetni Istenbe…”

Hihetetlen vívódásaiban is tudta, hová kell vetnie a horgonyt. Azt is tudta, hol van az igazi mély. László Dezső, Reményik kortársa, a Farkas utcai református templom híres papja, összeveti Ady és Reményik istenes verseit. Tudja, hogy Makkai Sándor híres tanulmányában – „Egy magyar fa sorsa” – az egész magyar irodalomban két igazán vallásos költőt ismer: Balassit és Adyt. László Dezső „Reményik és Ady” című írásában rámutat: „Ady csak a haláláig kíséri el a Mesterét, Krisztust. Reményik megtalálja a feltámadott és mennybe ment Urat, s általmegy a pünkösd új életet árasztó tűz keresztségén”. Ady robosztus, a primer átélésben fogant vallomási Istenről a fárosz fényei. Reményik halk szavának elég egy pici csillag, amely szembesétál vele, hogy a kegyelem kristálytiszta vallomását mondja el. Reményiket nyugodtan mondhatjuk a legkeresztyénibb magyar költőnek, nem vallástörténeti, vagy valláslélektani, hanem hitvallási, vagy ha kell, dogmatikai alapon is. Ő az Ige költője, aki az igére rátalált, akit az Ige megtalált. Az ő vallásos költészete nem megtanult szavak és tanító célú erkölcsi oktatások gyűjteménye. Ezt igazolja a hívő hitetlenségének és hitetlenkedő hitnek benne halálig végbemenő péteri harca ”– így László Dezső. Reményiknél a Duna deltára gondol, mert minél hatalmasabban hömpölyög alá a nagy folyó, annál piszkosabb, zavarosabb a vize. [„Mikor a delta a forrásra gondol”]. Önmagára nézve a maradék erők roppant aszkézisében folyó összeszedését és szolgálatba állítását látja feladatának, – „Istenre nézve a kis hópelyhek csodáinak gigantikus tanúságtételét. A láng ezer versében ég.”

„Csak így…” kötetének bevezető versében jellemzi saját benső világát:

„Én így álmodom,
Én így érzek,
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily körbehaltan.”

Ez a tűz valóban messziről, halkan, szint ködbehaltan izzik. De olthatatlanul és meghatározón. Versei nem „szakosíthatók”, és nem osztályozhatók. Az olvasó költői területeinek berkeiben fellelkesül s a növekvő forróságban veszi észre, hogy ez a hő fény is, amely egyre új tájakat világít meg.Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor.

Szentimrei Jenő így méltatja az ötvenéves költőt:

„ Ebben a könyven[Napsugárral és őszi kékkel] új Reményik Sándor indul, aki mintha csak kacérkodnék az öregedéssel. Verseinek érzelmi telítettsége a pályakezdő, legfeljebb huszonötéves poétára vall. Szelíd lemondással énekel az őszülő évekről és sorai közt mindegyre felbukkan a bágyadt ragyogású őszi kéknek valamilyen változata, az «emberen túli kék», meg a «túlvilági kék». Mindezek azonban nem bizonyítékok. Nem bizonyíték az sem, hogy szerettei egymásután költöznek el mellőle, mintha sietős dolguk lenn másutt. Nem bizonyíték, hogy a kiábrándultak, enyhe keserűségével emlékezik mámortalanná lett hajnalokról, de még az sem, hogy a vénülő Ady mintájára mind többet és többet üldögél a Biblia mellett, melynek aszú ízeitől versei is megtelnek a régi kiforrt nemes bor mély zamatával.

A régi Reményik, a «másik» Reményik méltatók, költőegyéniségének legfőbb jellemzőjéül a férfiszemérmet magasztalták, mely finom tartózkodásában azzal az Arany Jánossal rokon, ki tudvalevőleg szerelmes verset sohasem bocsátott nyilvánosság elé. Az új Reményik azonban a «szent szemérmetlenség»-et írta zászlajára, s ez a legsúlyosabb érv újjászületése mellett. «Csak szent legyen a szemérmetlen szó. A sorsfolyóba súllyal csobbanó, Döbbentő és hökkentő, mint a kő». Lehet ezt a fordulatot a költő kiérlelődésben elért legmagasabb lépcsőfoknak is meglátni, fejlődése csúcsának, hol már levetkőzhet magáról minden álruhát a lélek, hogy azon anyaszülten ragyogjon a mélységben maradottaknak alulról feltekintő szemei előtt. Az újjászületés egy az új emberré válással, a megifjúhodással. A költő talán tudtán kívül, a «Szépség Isten», lebűvöltjeként, Krisztus parancsának engedelmeskedik, mikor levetvén magáról az óembert, felöltözi az újat, a réginél fiatalabbat. És megtelik magasfeszültséggel.

Tapintatlanság felfedezni és ilyen nyílt szavakkal megírni ezt? Lehet. Az ember néha örömében is elkövethet tapintatlanságokat. Én pedig most, hangosan és lelkes szavakkal, valóban örvendezni szeretnék Reményik Sándor csodálatos megújulásán. Bár azt is tudom, hogy nem ingyen jutott hozzá.

Nem űzök immár királyi vadat,
Ajzott íjjal tűnő romantikát.
A szemem nemcsak merőn néz – de lát.

Meglátok minden csemetét külön.
Én egyetlen fát sem ültetem itt.
Most legalább – későn – megbecsülöm.

 

Íme az új Reményik. Aki vall és folyton vall legszemélyesebb dolgairól. Az sem véletlen, hogy ezt a vallomástevő verset éppen Kacsó Sándorhoz [a «Brassói Lapok» főszerkesztője] intézi. Neki gyónja meg, hogy eddig nem látott, csak nézett s hogy megtanulta megbecsülni már a fákat és a faültetőket. Másutt meggyónja, hogy édesapja elvesztéséig nem tudta, mi a gond. Mindig volt kenyere, nemritkán kalácsa, a küszködést alig, az adósságot egyáltalán nem ismerte.

Mikor a léghajósnak
Nincs homokzsákja semmi:
Könnyű magasra szállni,
És poétának lenni
Görnyesztő gond híjján.

 

A mostani Reményik mélyebb, emberibb, őszintébb. A mostani Reményik nagyobb művésze mesterségének, tehát kevesebb tapsot fog kapni a tömegtől és a hivatalosaktól, de az elhivatottak ettől a könyvétől fogják számontartani az igazi költők ranglistáján. A mostani Reményiket megacélozták az évek és a szenvedések. Lelki acélfürdőből lép ki, nagyon magánosan, nagyon egyedül és nagyon erősen. Az ötletversek, az elsuhanó hangulatok költője most kezdi körözni fölöttünk biztos szárnycsapásokkal a halhatatlanság íveit. Néha alig-alig mozdulnak a kiterjesztett szárnyak. Ilyenkor félelmetesen magasan jár a már nem a léghajó mesterséges gázokkal töltött gömbje tartja fenn lebegve, hanem az őselementum, az alatta sűrűsödő légrétegek. A dogmák elfogultjai blaszfémiát kiálthatnak rá, mikor három rózsabimbóban is meglátja a friss és romolhatatlan Háromságot s mikor bevallja, hogy az Atyát legtöbbször a Szépségben látta, de bizony-bizony csak nagy költő mer így látni, és így beszélni. Csak a vergődő lélek szólhat ezen a nyelven, aki megismerkedett a szív leggyilkosabb gyötrelmeivel s az elhivatás szent szemérmetlenségével kénytelen világgá kiáltani: ez vagyok, ilyen vagyok, ha megköveztek is érte. A mostani Reményik lelki örvényei fölött nem lehet megállani megrendülés nélkül. Test és lélek versenyt gyötrik szenvedéseikkel.”

Szeretnék szeretni

Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
Halálos, nagy ragaszkodással
Senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
Jobban, mint őket én,
S több könnyűk volna engemet siratni,
Mint nekem, ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
Én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
És én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
Szívem központ-teremtő ereje,
Nekem nem központom senkise.
Vándorolok egy szívtől másikig
S vissza megint,
S mondom magamban: szeretnék szeretni, –
De rév nem int.

Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
S az mint a köd elfoszlott százfele,
Én azt hiszem, hogy volt egy szerelem,
Elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
Nekem hullt le, – de csillagtörmelék,
Sok arcon meg-megcsillan egy jele,
De nem az egész, – s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki EGY
S az Egyből itt a földön lett a Sok,
Sok-sok szívből tevődik össze Egy,
Szívből-szívig azért barangolok.

Életének utolsó éveiben is körültekintett a Kárpát-medencei magyar közösségek felé, miközben némi belső aggodalommal szemléli az immár elkerülhetetlennek látszó II. világháborút.

Reményik Sándor:

Tusakodás hősi halottakkal

/Korszerűtlen versek V./

Hát igen:
Elfolyt a vérük
Kárpátok alatt és a Délvidéken –
S ha beteg, s gyáva létezésem
Hozzájuk mérem:
Szégyen,
Szégyen,
Szégyen.
Háromszor is, százszor is szégyen.
S mégsem,
S mégsem,
Azért sem,
Azért sem!
Elfolyt a vérem nekem is,
Nem egy hatalmas lendülettel –
De vergődve, s viaskodva
Egy nyomorú életen át
Foghatatlan kísértetekkel.
Sok vércseppből lett költemény is,
Megtartó lélek mégis, mégis.
Igazolom, igazolom magam,
Hallgassatok, hallgassatok meg:
Halott vagyok,
S talán mégsem
Hullt a vérem haszontalan!
Igazolom, igazolom magam!
Igazolások bús korszaka ez:
Igazolom, igazolom magam –
Ha más nem látta csak a készet,
Sok gyötrő éjjelen
Látták a csillagok
Vajúdásomat, az egészet.
Látták, hogy gyönge, s gyáva vagyok én,
De gyávaságból, s gyöngeségből
Csodára, erő lesz és költemény.
Én is, én is hősi halott vagyok,
Botcsinálta, sorscsinálta halott.
És hős és hős,
Kegyetlenül erős –
Másképp nem bírtam volna ki
Az évtizedes tehetetlenséget,
Dervisként magam-körül forgást,
Hirdetve másnak a kitartást,
Nézve némán a tíz körömre,
Mely belemarkolt az itthoni rögbe.
Igazolom, igazolom magam
Perc alatt kifolyt hősi vérnél többel,
Kopott, örökké véres tízkörömmel – –
Jaj, mégsem, jaj mégsem –
Állnak s szájtátva bámulnak egy néven:
A népek, nevemen –
Hogy érdemeltem, hogy ez így legyen?
Csak vártam, vártam megváltó Uramra,
Átkommal, bűneimmel tusakodva –
Hős az, ki ugrik, s a halálba lendül
És hogy jól tette: hiszi, hiszi szentül,
Egész országért, fegyverek elé –
Én csak a lelkem rémei elé,
Mindig azok elé…
Bethesdai beteg –
Magánytól irtózik –
Mégis Magány és Jézus kell neki –
Hever és baját ki nem heveri –
Nem egy éves, – egy életes beteg –
Nem halálos, de életes beteg,
S ez rettenetesebb,
Ez rettenetesebb –
Magánytól irtózik,
S mégis magány és Jézus kell neki,
Bár jövetelét alig hiheti,
Ő kell, egy szál virággal, s egy szál szóval,
Vagy, aki jő az Ő nevében,
Az Ő nevében minden örök-jóval.
Az Ő, az Ő nevében…

Jaj, a Délvidék halottaitól,
Hőseitől most, hogy eltértem.
Pedig csak azt akartam mondani,
Mégis ők az egyetlenek,
Igaziak, igaziak,
S nem fogadják, nem fogadhatják el
Az én véres
Igazoló lapjaimat.
Állnak, s szájtátva bámulnak a népek
Egy néven, nevemen.
Mivel szereztem én ezt a nevet,
Hogy érdemeltem, hogy ez így legyen?
S ők jeltelen és névtelen
Sírokban porlanak –
Jólvégzett munka után
Jézusát várja mindenik.
Várja, várja.
És nem hiába várja.
S minden magam-igazoló
Kapkodó hiúságom: kába,
Hiába.
És élek, s gúnynév ez a név már –
Ők névtelenül porlanak.
S mint a porszem fölé a Himalája:
Fölém oromlanak – –.

Kolozsvár, 1941. május 14.

     Sorsvállaló volt.

Halk hang halottaimhoz

Piroska Testvér,
A földben s az égben,
Te por a porban,
Fény az üdvösségben –
Anyámmal együtt úgy-e megbocsáttok
Hogy nem hintem a sírotokra mind,
Ágyam mellől e tengersok virágot?

Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem,
S imátok az Istent közelebb találta,
Mint bárkié e borús földi téren.

Tudom, gyakran meglátogattatok
Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó
S vigasztalást, enyhülést hoztatok.

Mennyi rózsám van, a hány látogatóm –
Ők elmentek s a rózsák hamva hull,
De Ti velem maradtok mindörökké,
Örök rózsákkal, láthatatlanul.

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg. Városa, mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Pro patria

/Meghasonlott szívvel 8./

Finis. Ez az utolsó felvonás:
A testvéreket közös sírba tették,
A testvéreket, akik egymás testén
A halálthozó mély sebet ütötték,
Pro Patria! Az egy, közös hazáért!

Pro Patria… A sírt elföldelik
És rásöprik a hallgatag avart.
Pro Patria esett el mindakettő –
És talán mindakettő jót akart.
Pro Patria: az egy magyar hazáért!

1921. október 2.

Források: Alszeghy Zsolt, Koren Emil, Kuncz Aladár, László Dezső, Makkai Sándor, Pomogáts Béla, Reményik Sándor verseskötetei, Sík Sándor, Szentimrei Jenő, MEK.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf