Reményik Sándor: Angelus, Kenyér helyett, Kettétört mondat, Napocska, Mindhalálig

Reményik Sándor:

Angelus

Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érctömeg.
Remeg, remeg.
Ámde emberi hang végre-végre
S meleg – meleg.
Áhítatnak és szeretetnek,
Biztonságnak és értelemnek,
És reménységnek és hálaadásnak,
Más szívben való szent felolvadásnak
És minden jónak: enyésző kevés –
De legalább már nem félreverés.
Szörnyű, Uram, ez: mindig félre, mellé.
És össze-vissza mindig –
Harang-kötelem ördögök cibálják,
De most egy angyal Angelusra csöndít.
Az agyongyötört, kétségbeesett,
Mindig hamis-hangra kényszerített,
Mindig félre-rángatott érc-tömeg
Külső és belső háborúkon át
Ma megtanulja, megtalálja mégis
Az estharangszó ősi dallamát.
A hóolvadásos enyhe sötétbe
Ma kicsendülök, kicsendülök végre
Én, én, magam, magam,
Figyelem lelkem lengő lebbenését,
Ahogyan indul szinte súlytalan.
Remeg, remeg –
Ámde emberi hang végre-végre
S meleg – meleg.
Kevés, kevés, háromszori is kevés
Minden jóra ez a kicsike hang –
De legalább már nem félreverés.

Reményik Sándor:

Kenyér helyett

„Vátoztasd a köveket kenyerekké!”  –  –
Nem a sátán szól. Milliók zokogják.
Egyetlen jajkiáltás a világ,
Egyetlen kéztördelő mozdulat,
Egyetlenegy roppant fenyegetés.
A nyomorúság völgyei fölött
A bosszúálló Isten hegyei
Feltornyosulnak irgalmatlanul,
Nem indulnak változni kenyerekké.

„Vátoztasd a köveket kenyerekké!”  –  –
Hallom én is a rettentő igét,
Mint végítélet, úgy zuhan reám,
Szíven talál, mint kővé vált kenyér.
Az életemet mostan kérik számon,
Most köveznek kővé vált kenyerekkel.
Megálljatok… nagyon bűnös vagyok,
De talán mégsem úgy, mint hiszitek.
Én nem vettem el senki kenyerét,
Csak épp nem bírtam kenyeret keresni,
Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból,
Az Isten irgalmának hegyeit
Bebolyongtam virágot szedegetve,
Tudom, nem ér most falat kenyeret
Az egész szárazvirág-gyűjtemény.

„Vátoztasd a köveket kenyerekké!”  –  –
Máskor talán feleltem volna rá,
Szóltam volna: „Nem csak kenyérrel éltek!”
Most torkom, szívem egyként elszorul,
Szédül aszó és megfullad a hang.
Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, –
Nem én, nem én, az Ő nevébe se…
Testvéreim, ha volna rá hatalmam,
Testvéreim, ha tőlem függene,
Holnap puha sziklákon pihennétek,
Kenyérhegyek nőnének számotokra,
Hegyóriások csupa szín-kenyérből,
Merő aranykalácsból Alpesek…
De nincs hatalmam, – betegen bolyongok,
S még most is virágokat keresek.
S ha még találok egy-egy halaványat:
Tépelődöm, hogy megmutassam-e?
Asztalokra merjem-e belopni –
Kenyértelen, üres asztalotokra
Kenyértelen kővilág kis virágát? –  –
Vagy morzsoljam szét a kezem között,
Mielőtt bárki rátekintene,
És fojtsam meg, mint gyermekét anya,
Mint bukott leány drága szégyenét?

„Vátoztasd a köveket kenyerekké!”  –  –
Hegyeket változtatnék – nem lehet.
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban
Lehajtom megadással fejemet.
Testvéreim, ne könyörüljetek.
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban,
A bosszúálló Isten hegyein
Én nektek most is csak virágot téptem.
Zuhogj fejemre kővé vált kenyér:
Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.


Reményik Sándor:

Kettétört mondat

Azt írom: jól vagyok.
S pontot teszek.
És félbeszakítom a mondatot
És félbeszakítom a levelet.
S a vadáradatot,
Mely belezúdulna a kis levélbe,
Hogy el nem bírná jámbor papiros:
Szakadna, égne:
Korommá lenne pillanat alatt:
A vad áradatot
Szorítom félre.
Hűlő láva legyen.
Víz, mely szétterült,
Kiömlött a rétre
És elpihent –
És csak a naplemente
Tükröződik és fodrozódik benne.
Véresen, fenyegetőn és vadul.
Mit írhatnék én ma haza,
Hogy ne tudnám:
Szennyes kéz belenyúl,
Belevájkál
Szegény szavaimba?
Táncoltassam a szabad-nem-szabad
Bírhatatlanul kínos mérlegén
A feszülő, forrongó szavakat?
S mit írhatnék különben is?
Ha volna bár egy erős, tiszta vágyam,
Irányom, vagy utam,
Amelyben magam, s népem megtaláljam.
De nincs.
Magam káoszát énekelhetem csak,
S a magyar zűrzavart,
S a nagyvilágét.
Véres, őrült és érthetetlen játék.
Akik ma otthon börtönökbe vesznek,
Fél-vértanúk és fél-eszeveszettek:
Hősei az el nem jött alkalomnak.
S különben is ki tudja azt:
Mi jó nekünk?
Nem rémlátás és köd és felleg az,
Amiért odavetjük a fejünk?
Az ellenségünk vajon micsoda?
S vajon van-e barátunk?
Szélmalmok ellen tusakodva, tán
S lehet: legboldogabb:
Akinek se családja, se hazája:
A remete,
Aki beledermedt, s belefagyott
Vagy beleolvadott
Istent-szemlélő mozdulatlan csendbe.
Akinek mindegy: törnek, hullnak népek:
Kihullt, megalvadt, megistenült cseppje
A szörnyű világ-vér-keveredésnek,
Akinek mindegy, hol vannak határok,
Aki a végtelenbe zengheti:
Én már a Határtalanságban állok!

Mit írjak én haza?
Csak azt, hogy jól vagyok.
S hazamegyek.
Hazamegyek-
És kettő szakítom a mondatot.

Budapest, 1939. nov. 6.

Reményik Sándor:

Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokban tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a „napocskát” szeretted.
Nem a napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám…
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelárgóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is –
Visszaverői örök sugaraknak –
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. –  –
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott „napocska”
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
„A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy…
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, – az úgy tetszik nekem…
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, –
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem.”
Elhallgattunk azután mindaketten. –  – …
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó Anyám, hogy ha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogóznál,
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is: –
Tükre lennének örök sugaradnak… –  –   
 


Reményik Sándor / Végvári /:

Mindhalálig

Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet, s ma szólni kell:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít – és öl
S mártírságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek, népem, mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, Hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén…
És ha Te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh’se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át égen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig nemzetem!

                                              1920. január

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf