Szilárd János: Disznótor az ötödiken
Disznótor…
Valahányszor hallom ezt a szót, vagy látom a pesti s budai vendéglők ablakaiban egy-egy táblára írva, mindig megfájdul a szívem és mérhetetlen honvággyal gondolok a falumra. A piros ablakokra és a havas háztetőkre…
Hogy is volt csak?…
Pirkadáskor kiállott az ember a kiskapuba és beletartotta fülét a nagy téli csendességbe. Hogy vajon fújja-e a hattyúdalát egy disznó valamerre?…
Hát persze, hogy fújta. A tavalyi szalonnából tegnap akasztotta le az utolsó táblát a gazda, meg aztán a pincében az új bor is beérett már: hol az elvégen, hol a felvégen, de mindig fújta…
Később aztán, a visítás (most kapták el a fülét), a jajveszékelés (már a farkát is fogják és hanyattfordították) és a halálhörgés (most szaladt bele a kés a tokájába) felé fordítván szemünket, legfőképpen az nyugtatta meg az embert, hogy nem tévedett, amidőn a csend beálltával először fekete füstfelhő támadt, majd megpirosodott az ég alja és tüzes pernyék törekedtek a magasba a gyanított szérűskert irányában, ahol néhány perc múlva a varjak is megjelentek, teleülték a fákat s a jó falatok reményében onnan csurgatták a nyálukat…
Mert, óh, az ember tévedhet az ordítás, a füst és a tűz tekintetében, de a varjak sohasem. Ahol ők egyszer csapatostul ellepték a fákat, ott igenis disznót pörzsöltek…
Ennélfogva mit csinált akkoron az ember hajnalban és a kiskapuban?…
Legelsőbben is, ugyebár, kidörzsölte szeméből az álmot. Meg a tegnapi disznótort…
Aztán szétvetette a lábát és nyújtózott egyet…
- Eeeeeee!…
Aztán engedett vagy tizenkét lyukat a nadrágszíján és a tüzesen röpködő pernyék és a nyálukat csorgató varjak felé megindult a térdig érő hóban…
Minek tagadjam?…
Valahányszor hallom, vagy olvasom ezt a szót, hogy disznótor, mindig megsajdul a szívem és mérhetetlen honvágyat érzek…
*
A honvágy kegyetlen dolog. Hordozzuk magunkban névtelenül hosszú évekig és magunk sem tudjuk, hogy mi éget és mi nyugtalanít, amikor néha minden ok nélkül idegeskedni kezdünk, vagy elbúsulunk, aztán egyszer csak kitör belőlünk és eget ostromol…
Így esett ez velem is…
Minap, amikor beállottak a nagy hidegek, azt álmodtam egy éjszaka, hogy abban a hatemeletes bérkaszárnyában, amelynek én is egyik lakója vagyok, varjak gubbasztanak a folyosók vaskorlátján környöskörül s én a vice és a házfelügyelő úr társaságában villogó késsel futkározom egy disznó után lenn az udvaron. Aztán elcsípem a farkát, belenyomom a tokájába a bicskát s felkiáltok a feleségemnek az ötödik emeletre, hogy no csak, lelkem, dobd le azt az üres szalmazsákot, amely miatt már annyi fuvolázol a fülembe, hogy begyek helyette lószőrt és ő, puff, ledobja és a vice, meg a házfelügyelő úr a megboldogult busit szépen ráfekteti és én meggyújtom s miközben a hatodik emeletig rajzanak fel a füzes pernyék, a busi szép gyömbölyű sonkáit és rengő pocakját more patrio megpörzsölöm…
Igen, ezt álmodtam a hidegek beálltával egy éjszaka és arra a meggyőződésre ébredtem, hogy vagy azonnal futok és veszek a ferencvárosi sertésvásáron egy disznót, vagy meghalok…
Elsőbben áttanulmányoztam egy napilap közgazdasági rovatában a „sertésvásárt”, s midőn kiszámítottam, hogy egy 110 kilós uradalmi disznót alapul véve, 80 rongyos pengőből világraszóló disznótort csaphatok az ötödik emeleten, hívattam a házfelügyelő urat.
- Tős is unméglich, Herr Redakta!… – mondta a házfelügyelő úr, midőn mindinkább elboruló homlokkal végighallgatta előterjesztésemet.
Aztán mélyen megsértődve, tudomásomra adta és megmagyarázta, hogy ez az épület nem „ety tüsznóhizlalta, hanem ety ellékellé pérház, ahol udfaron sem tüsznó szúrni, sem tüsznó pergelni nem szabad!…”
Mondok magamban amikor elköszönt:
- Zerspring, nyavalyás! Most már csakazértis lesz disznótor az ötödik emeleten!…
*
Elővettem a feleségemet. Aki minden elsején kifoszt és még a dugpénzemeimet is rendszeresen megdézsmálja, tehát ő a családi pénzügyminiszter. Elővettem, hogy mennyi az ércfedezete egy 110 kilós disznónak?…
Ajjajajj! Milyen jó, hogy azt a nyolcvanpengős uradalmi disznót nem kötöttem le a Ferencvárosban!…
Viszont nem kell kétségbeesni… szúrni és pergelni úgy sem szabad az udvaron… egy félbehasított disznóra még telik…
Mondok:
- Coki ide azzal az ötven pengővel!
Mert rettentő dolog a honvágy. Meg aztán a disznó se kutya. A tormáshús: mely gyenge, mint a májusi harmat és mégis úgy csavarja az ember orrát, hogy minden érző lélek ríva fakad fölötte. A friss tepertő: amelyre lírai érzelmek támadnak még az apagyilkos szívében is. Hogy ne is szóljak a pörzsölt busi frissen levágott farkáról, mely úgy harsog az ember foga alatt, mint egy gasztronómiai Radeczky-mars és a kalbászok és hurkák töltésének arról a legfontosabb és legünnepélyesebb szertartásáról, amidőn a konyha elnémul és átszellemülve nézi, hogyan telik meg a disznó bele egyik végén a konyhaművészet s a fűszerek fejedelmi zamataival és királyi ízeivel s a másik végén – miközben gombostűvel szurkáljuk… hogyan fütyül ki a szellő belőle… Ismétlen, rettentő dolog a honvágy és mondtam is a feleségemnek, hogy coki ide gyorsan azzal az ötven pengővel, mert vagy megveszem azt a félbehasított uradalmi disznót, vagy meghalok…
Feleségem jó asszony. Sohasem ellenkezik. Ideadta…
De nagy diplomata is egyben és sóhajtani? Hát így nem tud senki sem…
- Óh, óh, óh… – folytatta és rámnézett elérzékenyülve, majd így szólt: – Holnap kell kifizetnem a Zsuzsa tandíját. Huszonöt pengőt…
Na már most. Kettő között kellett választanom. Vagy lesz disznótor és akkor szamár marad Zsuzsi. Vagy nem lesz disznótor és akkor egy művelt kislány édesapja ebbe bele fog pusztulni…
Még szerencse, hogy a népszövetségi rendszer történelmi korszakát éljük, amidőn kompromisszummal végződik minden érdekösszeütközés. Az ötven pengőből huszonöt pengőt visszaadtam és indultam a henteshez azzal az elhatározással, hogy a megmaradt huszonöt pengőn veszek egy kis olvasztani való szalonnát, egy kis tormáshúst, egy kis tölteléket és egy kis disznóbelet és kalbásztöltőt is kérek kölcsönbe hozzá, mert én disznótor nélkül egy percig sem élhetek…
A kapu előtt összeszaladtam a végrehajtóval…
Amidőn megpillantottuk egymást, ő elkezdett úgy nőlni s én hasonló mértékben elkezdtem úgy zsugorodni. Aztán, amikor már egészen kicsi voltam s azt gondoltam, nem is vesz észre, sarkon fordultam és elszaladtam…
A végrehajtó úr utánam…
- Uggyan, uggyan… csóválta szelíden a fejét, amidőn a hentesüzlet ajtajában elcsípte a frakkomat. – Mindössze huszonhárom pengő adóhátralékról van szó, kéremszépen, hát érdemes ezért a bagatell összegért foglaltatni?…
Folytassam?…
Nem folytatom…
Maradt a honvágyra s a disznótorra 2 azaz kettő pengőm…
*
A 48-as emigránsokról mesélte egykor anyai nagyapám, aki egy olasz városkában maga is a száműzetés keserű kenyerét ette, hogy esténként összegyűltek valamelyik társuk szobájában és ott órákig könnyeztek némán az asztal fölött, amelyen vászonzacskóban feküdt előttük a hazai földnek egy kicsiny röge…
Nem tehetek róla, de amikor ezért a két pengőért a pár deka kalbászt és hurkát hazavittem s a konyha asztalára letettem, sírni lett volna kedvem, hogy a lángoló szérűskertekből, a gubbasztó varjakból s a havas háztetők alatt a piros ablakokból csak ennyi maradt nekem itt Pesten, az ötödik emeleten…
