Reviczky Gyula: Egy bálkirálynőnek

Alig nőtt ki még a rövid ruhábul
S mamája bálba viszi kegyedet.
Szíve viharzik, gondolatja kábul,
Hol valahára már nagyság lehet.

Kipirult arccal, lázas remegéssel
Végigsuhan a márványcsarnokon;
És gyermeklelke illatárba vész el,
S ujjongva kérdi: Hát nem álmodom?…

Liheg, zihál, szeme ragyog a láztul;
S a mint egy frakkos úrral elsuhan,
Mindenki önt csodálja, önre bámul;
»A bálkirálynő!« suttogják sokan.

S ön diadalmasan mosolyg e szóra,
De egykor majd megtudja: mit jelent.
Jelenti, hogy sok édes gyermekóra
S a nyájas otthon feledésbe ment.

Majd, hogyha diadalról diadalra
Fog szállni, átvirrasztott éjszakák
Után könnyekre szomjazón bevallja:
Boldog, ki elsírhatja bánatát!

Kacagni fog, nehogy magát kacagják:
Mosolya kínos áltatás legyen.
S od’adná egy könnyért száz diadalját,
Szép bálkirálynőm, édes gyermekem!