Vályi Nagy Géza: Bakák, huszárok, Csak szánni tudom ezt a népet…, Mienk a dal!, Nem is vagyunk már többé magyarok…, Régi csárda romjainál
Vályi Nagy Géza:
Bakák, huszárok
Éjen, vészen, vízen, sáron,
Gyalogszerrel, vagy lóháton,
Magyar baka, magyar huszár,
Legény voltál ám a gáton!
A rohamba dallal mentél,
Száz csatában vitézkedtél,
Ha kibuggyant piros véred,
Üsse a kő!… csak nevettél.
Mennél többet hullt a véred,
Nőttön nőtt a büszkeséged…
Hazájáért, királyáért,
Nem is magyar, ki nem vérzett!
Aki bántott, azt bántottad,
Tudva soh’sem tettél rosszat.
Ha éhezőt láttál, véle
Falatodat megosztottad.
Tigris voltál, bárány voltál,
Hadakoztál, imádkoztál…
A dekungba, a spitálba
Elkísért az öreg zsoltár.
Hited soha el ne madtad,
Zászlód soha ott nem hagytad, –
Sorsod mégis magyar sors lett…
Gyilkosa volt önmagadnak!
Ha szenvedtél, ha véreztél,
Vesztes lettél, koldus lettél!…
Magyar baka! Magyar huszár!
Nincs szentebb név a nevednél!!
Vályi Nagy Géza:
Csak szánni tudom ezt a népet…
Csak szánni tudom ezt a népet,
Hogy minden álma semmivé lett,
Minden reménye széttörött
S Krisztus módjára koldus-árván
Vergődik kínok Golgotáján
Sok éhes ellenség között.
Csak szánni tudom ezt a népet!…
Mint gyérvilágú, kék lidércek
Éjjente bolygó sugara,
Fel-felcsillan és visszajár még,
Eltűnik aztán, mint az árnyék,
Magyar múlt fénylő csillaga.
Csak szánni tudom ezt a népet!…
Árpádnak daljás, büszke, délceg,
Hatalmas izmú nemzete
Soh’sem volt ilyen gyönge, törpe, –
Hazug szavaktól megbűvölve
Önön sírjába fut bele!
Sátán hatalma van e népen,
Hogy font karokkal ülve, tétlen
Várja betelni végzetét!…
Feljajdulok, magyar pusztákon
Gazdátlanul, poros-rozsdáson,
Ha látok egy kapát, ekét!…
Vályi Nagy Géza:
Mienk a dal!
A kísértések szörnyű éjszakáján,
Mikor minden hit, remény szétszakadt, –
Igaz ügyünknek leghűbb katonája,
A dal mienk maradt!
Mienk a dal! a bűvölő, csodás dal;
A csengő-zengő isteni szavak.
A lelkesítő vérpezsdítő ének,
Mely, hol sír, hol kacag!
Mienk a dal! mely titkon szívbe kúszik,
Szerelmet kér, esd, cseng-bong, muzsikál,
Majd vesztett hazánk sorsán vijjog féltőn,
Mint a viharmadár!
Mienk a dal! a pajzán, pattogó dal,
S a felhős magyar kedélynek való
Könnyethullajtó, kedvfakasztó rigmus,
A „sírva vigadó!”
Hiába minden elnyomás, erőszak,
Kényszer-határ, lánc, börtön, szenvedés;
Egy ezredéves népet eltiporni
Barbár-dölyf is kevés!
Hiába minden zsarnokság, erőszak,
Mert nagy kapocs a szó, a dal szava,
És nincs erő, melyelszakadt vérünktől
Széjjelválasztana!…
Mienk a dal!… Csábos, csengő magyar dal,
Csendülj hát lágyan, zendülj szilajon!
Te vagy ügyünknek leghűbb katonája,
Örök, szent hatalom!
Vályi Nagy Géza:
Nem is vagyunk már többé magyarok…
Nem is vagyunk már többé magyarok,
Csak olyan vándor, kóborló legények…
Kegyelemkenyéren tengünk-lengünk
S hajlékainkból kiűzött a Végzet.
Menténk, süvegünk szőre megkopott,
Erdőirtáson, nádas közt tanyázunk…
Ejh! nekünk ugyan nem sokat hozott
A mi törhetlen, nyakas magyarságunk!
Százados átok, bűnök özönében
Bizonytalanság örvényén kesergünk, –
Elmúlt időknek, daliás időknek
Tűnt napjain sír, rágódik a lelkünk.
Bánattól, kíntól, gyásztól roskadozva
Be-be járunk az ódon kúriákba…
Keserűségíz fojtogatja torkunk
És felsóhajtunk: hiába, hiába!
Hiába! Halódni készül a magyar!
Komorkodunk bús sírva-vigadáson
S dermedt kezeink tétlen vesztegelnek
A lopva rejtett rozsdás fringiákon.
Most akarnánk… de akarásunk meddő,
Magyar virtusunk tehetetlen lázad…
S azután szótlan összeütögetjük
A hegylevével telt rezes kupákat.
Nem is vagyunk már többé magyarok!
Hajlékainkból kiűzött a Végzet…
Kivert ebként tengünk-lengünk árván…
Mint kurucforma bujdosó legények…
Vályi Nagy Géza:
Régi csárda romjainál
Itt járt Petőfi egykoron
E forró, sívó homokon…
Itt nézte – Isten tudja mit –
Talán a csárda romjait!?
Talán a puszta lányait,
Csalóka délibábjait!?
Talán a ménest – vágtatót,
A kis bojtárt s a számadót!?
És mindent, mindent, ami szép:
a csaplárosné termetét…
E régi romfal látta még
A költő lázas, nagy szemét,
Bor, csók között virrasztva át
Egy mámoros, vad éjszakát.
És másnap – néma, kósza vágy
Ragadta, vitte már tovább,
Mint szél a vándormadarat –
Ám lelke – mégis itt maradt…
A lelke itt él valahol –
Minden fűszálban az dalol…
És itt sír minden éjszakán
Kesergő pásztorfurulyán…
Hortobágy.