Reményik Sándor: A boldog búzaszem

A Fáraóval eltemettetett,
Nem termőföldbe, hanem sziklasírba...
Az ember azalatt szántott-vetett,
Kalásztengereket zizegtetett:
A föld erőt aratásra hívta.
Aztán - átok lett kezén a kenyér,
Pipacs helyett, kalász közt vér piroslott,
S a tar mezőkre lehullott a dér.
Ugar felett halál-köd lebegett...
De lányszemekben kék búzavirág
Új kalászt akart és új életet, -
S az ember újra szántott és vetett,
Hogy aratáskor újból összekapjon
Vadállatként a silány konc felett,
S egymás fészkére új üszköt vigyen.
 
A sziklasír ölén a búzaszem
Aludt. Körötte halk ütemre járt
A halál, mely nem ismer életet,
S az élet, amely nem ismer halált.
A változandóság játékait
Az időből kipergett búzaszem
Lassan kezdette elfeledni itt.
A nagy király szarkofágja körül
Őrt váltottak a sírnak férgei...
Még e nesz se volt elég halk neki.
Ilyenkor mély álmából fölriadt,
S dideregtették bús emlékei.
 
Azután némán szendergett tovább.
Benne hullámzó rónaság aludt,
Látott pipacsot, kék búzavirágot,
Egy benne rejlő végtelen világot,
Mely emberkézre már sohase jut.
 
Marad lappangó, szűzi lehetőség,
Esőtlen csíra, napfénytelen bőség,
Önmagába börtönzött diadal, -
Kis szürke semmi túl az életen.
 
Örökkévaló, boldog búzaszem.