Féja Géza: Móricz Zsigmond

Moricz Zsigmond Radio 1935Jelentőségét és írói alkatát félreismerte kora. Ady Endre „lázával” szemben őt tekintették az ellensaroknak: a higgadtság, a nyugalom, az „egészség” megtestesítőjének, a „gyümölcsfának”, mely szinte öntudatlan bőséggel évről-évre hullatja gyümölcseit. Kissé Ady is tévedett, mert hasonló képet festett Móricz Zsigmondról ünneplő versében. Elismeréssel hömpölygő sorok közé pedig egy adag bizalmatlanságot is vegyített, mintha Móricz nem tette volna fel teljesen az életét arra, amit csinált. Babits és iskolája már egyenesen torzképet rajzolt Móriczról, afféle „ösztönös művésznek” tartották, – s ez náluk alapos lebecsülést jelentett, – aki kelet-európai brutalitással és naivsággal csinálja a naturalizmus magyar változatát. Torzképek hemzsegtek és félreértések sokasodtak s csak egy-két ember tudta, hogy Móricz Zsigmond írói „szabása” és jelentősége mennyire egyenrangú Ady Endével.

    A realisták és a naturalisták szeretik körülhatárolni az életterületet s azután konok gondossággal elemzik, művelik, megfogalmazzák, élettant kísérletek színhelyévé avatják. Móricz Zsigmond formátuma szétvetett minden ilyennemű határoltságot. Éppen úgy a teljes magyar sors megfejtését, emberi értelmét kereste, mint Ady Endre. nem volt csupán tükröző, visszaadó s hűen ábrázoló, hanem a leggyötrőbb magyar elmék közé tartozott. A magyarság fogantatásának, levésének története, legrejtettebb mélységében lejátszódó eseményei érdekelték, önismeretünk, elfeledett kötelességei „emésztő tűzzel” égtek benne: a legsúlyosabb feladatra vállalkozott: a magyar láva történelmének epikai megörökítésére. Ady is észrevette ezt s egy ismeretlen Móricz-írásában jóvá teszi a versben történt félreértést: ő is a magyar láva fortyogó és folyton ömlő izmos oszlopának látja Móriczot.

    Móriczban epikai tárgyilagossággal ment végbe mindaz, ami Adyból váratlan lírai sebeken keresztül tört ki. Más erények kellettek Móricz életművéhez, mint Adyéhoz: paraszti szívósság; sokat bíró kedély; konok józanság, mely kipirul a részegítő tényektől, de úrrá is lesz rajtuk; életmentő humor; gyalogjáró kedv s a gyermek hallatlan kíváncsisága. Nincsen magyar prózaíró, akiben ezek az erények olyan megnőtten s kivirulóan lettek volna együtt, mint Móricz Zsigmondban. A Kisfaludy Társaság népköltési gyűjtője sohasem halt meg benne, csak éppen gyűjtésének területe és szempontjai mérhetetlenül megsokasodtak. Az író már nem dalokat és meséket gyűjtött s jegyzett könyvtárrá szaporodó zsebkönyveibe, hanem a magyarság történetének és emberi természetének adalékait. De Móricz kutató is volt, a gyűjtött életanyag történelemmé formálódott benne, a falevelek erezetéből a gyökerek útjára tudott következtetni. Félelmetes feladatot vállalt: nemcsak a magyar tereket rótta, hanem századokat gyalogolt végig, a paraszti „törődés” és szüntelen erőfeszítés benne alakult legmagasabb rendű művészi képességgé. Midőn útnak indult, jóformán az egész magyar irodalom belebódult az „urbánus légkörbe”, a nagyvárosi élet izgatószereivel élt s Móricz a maga roppant egészségével okosan-óvatosan gazdálkodó, bölcsen odvába húzódó embernek tetszett, holott ő élte a leggazdagabb életet, utazott s bolyongott szüntelenül, a legszélesebb életterületekkel érintkezett és nem „felvételekkel” , hanem élmények megrakott iszákjával tért vissza útjaiból. Az iszák pedig: a lelke volt, mely mint az elnyűhetetlen transzformátor, szüntelenül dolgozott, mért, ítélt, zúzott, örökített s az elemek kaotikus kavargásából szerkezeteket épített. A tényleges valóság vonult s taposott keresztül Móriczon szüntelenül és ő úgy bírta ezt a „népvándorlást”, mint az anyaföld.

    A közvélemény hasonlóképpen bánt véle, mint Adyval, néhány Móricz-írás megragadt az emlékezetében és mindhalálig ezeken keresztül nézte az írót, legmélyebb írásait pedig még kritikusai sem vették észre. Ennek köszönhető, hogy Móricz, mint szabadszájú naturalista és könyörtelen realista él a köztudatban, de a nevéhez függesztett jelzők távolról sem rendelkeznek azzal a mély csengéssel, amely megilleti. Senki sem vette észre például, hogy Móricz egy hátborzongatóan tökéletes kis írásban („És akkor meghalt a mese”) megörökítette az Árpád-korba szorult ómagyarság tragikus tanácstalanságát. Senki sem gondolt arra, hogy mennyi sejtésnek és összecsendülő élménysorozatoknak „eredménye” ez a néhány-lapos, furcsának tetsző írás. Azt sem látták meg az „apró” műben, hogy az „epika” legősibb hangjaiból „szerelte”. Általában többi művében sem méltányolták, hogy a „reális” anyagon túl mindig egészen mély emberi létkérdések vagy hungarológiai rejtvények megoldását kereste. A „Sáraranyban” például csupán túlveszített és romantikával fűszerezett naturalizmust ízlelt a kor s a hálátlan utódok hada, holott a magyarságban rejlő nomád alaptermészetet, a „törökös” magyarság nomád erkölcsét, hatalomvágyát, mámoros tomboló kedvét, érzékiségét, „határokat” megvető életérzését és ragyogó szervezőképességét örökítette meg. Móricz a maga konok szívósságával mélyedt bele a magyar őstörténetbe; ha Jókai szépprózájának népmesei távlata van, akkor Móricz őstörténeti távlattal rendelkezik. Eleinte bizonyára csak megérzései voltak, később az érzések alapköveire tudat épült. Idővel Marjalaki Kiss elméletét tette magáévá, úgy vélte, hogy az ugoros magyarság, a „nép”, a földdel frigyet kötött termő és szenvedő réteg már a honfoglalás előtt itten élt s maga a honfoglalás: hódító és államot szervező törökös törzsek műve volt. Móricz meg volt győződve e két elemnek ősi társadalmi ellentétéről, hite szerint: az uralkodó hajlamú törökös úrend leigázta az ugoros, békés, szelíd népet és e társadalmi ellentét kiegyenlítésére ezer év sem volt elegendő. Az elemek mindmáig szembenéznek egymással. A „törökös” világkép robban Báthory Gáborban éppen úgy, mint Turi Daniban. De Móricz megteremtette az ugoros ellenképet is a „Boldog emberben”, a népi igénytelenség példáját, mely lehetővé tette, hogy a magyarság pazarló s válságból-válságba rohanó vagy hulló történelme ellenére fennmaradjon. Móricz a maga világképében éppen elegendő teret adott tehát a faji kérdésnek, de a kor felszínes divatjával szemben mennyire emberivé mélyült nála ez a kérdés.

    Nagyon gyarló méltatást nyert a „Mese a zöld füvön” is, a legmélyebb magyar katonamese, reális-vad háttérből kanyarog szelíden a messzi horizont felé, tömény képekben összefoglalja a XVI–XVII. század magyar történelmi sorsát s egészen észrevétlenül egy sokkal mélyebb réteg is felárad benne: a „kalandozó” magyarok Nyugat-élménye. Móricznak sikerült azt a nyers-szűzi ábrándot megörökítenie, melyet a Nyugat felé száguldó magyar hordozott; de az író élményeinek s műveinek bőségét nem bírta felszívni a szűk és lomha magyar tudat. Ő rendelkezett korában a legbiztosabb történelmi érzékkel s nemcsak háromkötetes történelmi regényeposszá tudott áradni, hanem az „apróságot” is történelmi szintézis viselésére edzette. „A vaskereszt” című kisnovella többek között vaskos könyveknél különbül megörökít egy századot, éppen a legválságosabbat, a legzsúfoltabbat, a kettős királyválasztás korát: e kicsiny írás a magyar meghasonlás drámájának utolsó jelente, de az egész dráma lényege és értelme benne lobog. Móricz formaművészetének is páratlan tanúsága ez a novella, – a „nyersnek” és a „darabosnak” hirdetett író nagy formai törvényhozó volt, az epikai szerkezet minden lehetőségét kimerítette.

    Az „Erdély” három kötetében azután szüretel a nap mint nap verítékező „kapás”. Ebben a trilógiában szinte minden bennfoglaltatik, amit a magyar történelmi érzék teremtett: Kemény tragikus életérzése, Jókai keleti bűbájossága, a hungarológiai ösztön, Ady balladája és még valami, ami senkinek sem sikerült a magyar irodalomban annyira, mint Móricz Zsigmondnak: az idill. A törökös és az ugoros magyarnak, Báthorynak és Bethlennek, a nomád kánnak és a míves magyarnak birkózása mögött két őselv küzd: a tragikus emberi kísérlet balladája és a létezéssel, a mindenséggel békét kötő idill. Móricz mindkét „alaphangban”, mindkét „ősműfajban”, a balladának és az idillnek ábrázolásában egyként nagy. Lényegében a „Sárarany” és „A fáklya” is regénnyé feszített ballada, a „Pillangó” pedig a magyar irodalom legtisztább idillje. Végletes tehetségünk éppen elegendő van, Móricz azonban végleteket egyesítő tehetség; ő a fényes, ragyogó magyar Dél, melynek öve alatt életünk meghasonlott és viaskodó erői egyensúlyba térnek.

    Fejlődésének első korszaka az 1914-es világháború végéig, helyesebben a „Szegény emberek” megírásáig tart. Bizonyos „robbanó” jellege van ennek a korszakának. Olyan időben indult, midőn a magyar kráterek begyöpösödve lapoltak. Az ember kráterei is betömött szájjal hallgattak, borús és fojtó volt a légkör, a fellegek pattanásig telten fenyegetőztek, de a villám és a jótékony „ömlés” egyre késett. Móricz a „krátereket” szabadította fel, emberi és társadalmi kitöréseket rendezett, ne gondoljuk, hogy pl. a „Sáraranynak” csak hungarológiai jelentősége lényeges, éppen olyan fontos a társadalmi mondanivalója is. A „Sárarany” a paraszti élet felszabadult krátere, „A fáklyában” pedig mindkét betemetett „nyílás” felszakad: a népé és a középrétegé. A vulkánikus természetű megnyilatkozás határozza meg ezeknek a műveknek alkatát és szerkezetét: egyik sem „szabályos” regény, de mindkettőben szinte kozmikus félelmetességgel törnek fel a kiegyezés korában elfojtott társadalmi élmények és erők. Láva száguld itten és új arcot ád az életnek, forróságával öl s életre kelt.

    Móricz művészi forradalma éppen legforradalmibb tartalmú írásában, a „Szegény emberek” c. nagynovellájában ér véget. Ezzel tanúskodik sokat vitatott művészi érzékének magasrendűségéről: a mondanivaló feszültsége a művészi önmérséklet fegyelmével párhuzamosan növekedett benne. A „Szegény emberekkel” lezárul egy korszak, – a magyar történelem is akkor ért korszakos fordulóhoz. Az októberi, majd a bolseviki forradalom következett, Móricznak az volt a szerepe ebben az időben, hogy a földbirtokreform ügye mellé állott. Utána mégis példátlan hajsza következett ellene. Ady dőltével ő maradt az egyetlen tölgyfa s megindult a „cserjék” lázadása. Az ellenfeleknek egy dolog mindenesetre sikerült: azt a bizalmatlanságot, melyet Ady hóttig „élvezett”, sikerült átvinniök Móricz Zsigmond személyére. Időnként meg-megszólalt a „kórus”, vármegyék követelték a „fejét”, szervezett érdekszövetségek folytattak tervszerű mocskolódást. Eleinte a hivatalos körök és a félrevezetett magyar értelmiség állott szemben véle, utóbb fordult a kocka: a kuruckodó zsidó-magyar érdekszövetség zsoldosai, a „csalódottak” üzentek hadat, ugyanis kiderült, hogy Móricz géniusza immár nem lehet fegyver a kezükben, hanem az ocsúdó magyar nép félelmetes fegyvere marad. Már két agyvérzés csapolta meg az erőit s mindannyian a harmadiktól remegtünk, midőn teljes erővel megszólalt a harci lárma éppen azok részéről, akik a „szabad gondolat” fölkent apostolaiként tetszelegnek. A mérgezett nyilak a nagy író utolsó alkotását érték, életének legnagyobb művét, a „Rózsa Sándort”. A népi radikalizmus ugyanis azonnal halálos veszedelem lett a honi „liberális bástya” toronyőreinek, mihelyst önálló utakra tért, a maga lábán járt s nem volt hajlandó vére hullását a „bástyáért” áldozni. A „bástya” haragjának „Rózsa Sándor” lett az áldozata és lassanként a régi s immár elcsitult ellenfelek is friss harci kedvre kaptak, zsidók és antiszemiták, liberálisok és parancsuralmi álmokat melengetők vállvetett erővel vonultak a népi gondolat legteljesebb megfogalmazója ellen. A harci zaj körülbelül akkor csitult el, midőn Móricz Zsigmond agóniája megkezdődött, a halál szakította félbe a csatát s az utókor mond majd ítéletet róla.

    Móricz az első világháború forradalmai után, a támadások pergőtüzében, mélyebbre merült. Ekkor írta meg „Légy jó mindhalálig” címen gyermekkorának érzékeny elemeit, megmutatta eddig szemérmesen takart érzelmességét és elkezdte a történelmi utak barangolását. Az „Erdély” egy évtizedig vajúdott benne s tulajdonképpen válasz is volt azoknak, akik kezdetleges történelmi érvek alapján fordultak művészete ellen. Mádoknál is történt ilyen fordulat a magyar irodalomban: dacos, konok társadalmi művek után más mezőre tértek, kivetkőztek bőrükből és új veretet szereztek. Móricz sohasem változott, hanem bővült, gazdagodott, szélesebb életterületek átfogására vállalkozott. 1920 után társadalmi mondanivalója nem halványodott el, hanem érettebb, súlyosabb lett, ha eddig lávaként ömlött belőle az élet, most nagy szobrász műhelyéből kerültek ki műveli. 1926-ban szakadt ki belőle a „Kivilágos kivirradtig”, az úri életstílus és önvallomás megörökítője, egy névnapestének históriája, a fehér asztal „mítosza”, melynek melegében minden kitör az „élvező” társadalmi rétegből, életesszenciák folydogálnak, szikráznak és égnek, titkok tárják ki kelyhüket, megtörnek a zordon szemérem gátjai, a névnapestén keresztül egész társadalmi réteg életébe látunk. Ennek a könyvnek az írója már nem „robbantó”, hanem fölényes művész, zordon társadalomszemlélete ragyogó humorral elegyedik; teljesen birtokában van az epikai hang nagylélegzetű egyensúlya. Két esztendőre reá a „Forró mezők” következett, melyet Móricz legkevésbé sikerült művei közé soroltak, némely bírálók pedig egyenesen detektívregénynek bélyegezték, holott Móricz legsúlyosabb társadalmi alkotásai közé tartozik. A „magyar mérgezettségről” szól ez a regény: a fa, ha „mérgeit” nem tudja gyümölccsé termelni, elpusztul; ennek a biológiai igazságnak társadalmi vetülete a „Forró mezők”. A magyar élet megrekedtségéről, „kidalolatlan nyarairól”, termő nedveinek áporodásáról s éppen ezért méreggé válásáról, biológiai és lelki „vérmérgezésünkről” számol be az író egy izgalmas esemény keretében. Az „úri magyarságról” van itten szó, mely eltartott rétegként elvezett a XX. század életébe, csak ápolta és kényeztette szervezetét s erőit, nem vállalta a hősi cselekvés, a gyümölcsözés kínját és elérte őt a végzet: önerőitől mérgeződik meg, az élet nedvei halálos keringéssé váltak benne és egy izgalmas esemény szele elegendő arra, hogy a „mérgezettek” sorban kidőljenek. A magyar „úri haláltáncról” sok regényt írtak, az Ady-nemzedéket elsőrangúan érdekelte és lényében érintette ez a kérdés, Móricz azonban egészen újat cselekedett: e „haláltánc” biológiáját fedte fel, a végzet gyökereire tapintott.

    A két mű között, 1927-ben jelent meg az „Úri muri”, mely tulajdonképpen a „Kivilágos kivirradtig” szélesebb, többhúrú megnyilatkozása, Móricz ember-múzeumának gazdagabb felvonulása s lényeges vallomás: a saját szerelmi drámájáról. Móricz egyetlen művel sem egyrétű alkotás, rétegek sorakoznak valamennyiben, így az „Úri muriban” is; de legfontosabb rétege, leglényegesebb mondanivalója mégis: a monogám férfi drámája. A regény hősei tulajdonképpen Móricz Zsigmond és első felesége, Janka. Jankában azt a nőt kapta meg, akivel szüntelenül viaskodni kell: a gőgös, puritán, szemérmes, szenvedélyt, az „Úr szolgáló leányát” és a konok rabtartót egyszemélyben, az asszonyt, akiért érdemes drámában élni. Móricz Zsigmond azonban kitört ebből a szenvedélyből, mint a mágnes a vasat, kirántotta a kíváncsiság. A „kiválás” története az „Úri muri”, melyben Móricz bűntudata is erősen dobog: ő volt az oka Janka öngyilkosságának s az „Úri muriban” az önmaga vívódását megtestesítő férfi fordítja halántékának a puskát. De Móricz megbirkózott a bűntudattal, kikezdhetetlen pogány nyugalom és erő lakozott benne, megmentette a felszívott rengeteg élet, a sok „mag”, melyet bolyongva, kutatva, az egész élettel szüntelenül érintkezve befogadott s ezért mindig tele volt csírázással, zsendüléssel, friss vetések üdezöld dárdáival és érett kalászok vigaszos jóságával. A „szerkezetnek”, a „transzformátornak” kellett megbénulnia benne, hogy élete megálljon, de míg a belső kazán dolgozott, mindent megbírt. Janka tragédiája után gyors egyességet kötött a tragédia okával, új házasságra lépett. A friss feleség dekoratív egyénisége nem is sejtette, hogy milyen súlyos feladatot vállalt: többet kellett volna nyújtania Jankánál, ki kellett volna elégítenie a monogám férfi mérhetetlen kíváncsiságát. Az eredményről a „Míg új a szerelem” számol be s a beszámoló talán kíméletlennek és kegyetlennek tetszik, mert szabatosan igazmondó; ám Móricz igazsághitét és konok, igazságot kereső ábrázolását nem függeszthette fel egy múló szerelmi epizód kedvéért.

    De egyelőre az új szerelem ideig-óráig tartó meglepetései között fokozott kedvvel áradt Móricz teremtőereje. Megírta serdülő korának történetét a „Forr a borban”, majd a Bethlen-korszak elhatalmasodott korrupcióját a „Rokonokban”. A „Rokonok” Tolnai Lajos hagyományát folytatja: a mesterkélt eszközökkel fenntartott társadalmi réteg emberi süllyedését ábrázolja. Nemsokára „Barbárok” c. novelláskönyvével jelentkezett, – csak a legnagyobb oroszok tudták ennyire meggyőzően ábrázolni a kelet-európai „vad fát”, azt a mély-réteget, mely alig kapott valamit a történelemtől s a társadalomtól és amennyiben kapott, az „ajándék” csak animális ösztöneit táplálta és izgatta. Móricz Zsigmond, a legnagyobb magyar népi író eléggé bátor volt arra, hogy a „primitívség” emberi tragikumát kifejezze, „igazság-vallásához” ez a feladat is hozzá tartozott.

    Móricz Zsigmondban a harmincas évek elején erősödni kezdett az elemző hajlam; ez is arra vall, hogy mennyire szintetikus egyéniség volt, irodalmi irányok, módszerek és iskolák csak egy-egy szempontot ideig-óráig tartó eszközt jelentettek dús és egyre sűrűbb kifejező kedvének. Elemző hajlama az „Életem regényében” ér delelőpontjára. Ezzel a könyvével csatlakozott Móricz Zsigmond az új prózai műfajhoz, mely a harmincas években született Magyarországon; az ő keretei köz tartoznak az egyre szaporodó önéletrajzok, a dokumentum-sorozatok, a falut vizsgáló művek, az önvallomások. A társadalom ebben az időben nyílt színvallást, döntő katarzist és hősi útmutatást várt az íróktól, az írók éppen e „korparancs” hatása alatt egyetemes és minden gátlástól mentes kifejezésre törekedtek, széttörték a szépirodalmi mű formai korlátait s a kinyilatkoztató tűz, a „szabad ömlés” elszántsága adott út tartalmat és formát műveiknek. Móricz Zsigmond ezen a téren is teljesen eredetit alkotott, mindössze tízesztendős koráig beszéli el életét és az önéletírás csak alkalom, hogy a „tövet” és a „gyökeret”, a paraszti életforma eddig ismeretlen alaprétegét megvilágítsa. Nem társadalmi folyamatok ábrázolásával birkózik, mint a fiatalabb nemzedékek, hanem az „ősképeket” rajzolja meg, az alapélményeket, a paraszti lét láthatatlan tengelyeit, néma mozgatóerőit. Talán ez a mű példázza legvilágosabban végzetes nagyságát és magyarázza meg, hogy miért kellett öregségére teljesen egyedül maradnia: bármilyen „vidékre” tért, bárminő életanyaghoz nyúlt, azonnal a mélyébe fúródott. a konkrét élményt ízével, szagával, egész valóságában megörökítette, de a konkrét élmény csak arra volt jó, hogy a benne rejlő egyetemest felszippantsa. A törvénynek, a végzetnek, a kozmikus praedestináltságnak súlyos ízét öntötte minden írásába. Az ifjabb nemzedék – mint mondottuk – ezidőtájt új műfajt kezdett, Móricz azonnal felszívta az élményt és a legegyetemesebb alkotó művet teremtette belőle, az „önéletrajzból” társadalmi „útbaigazító” lett nála. Írói nagysága teher lett, éppen úgy ráfeküdt a kortársakra, mint az utódokra s éppen úgy meg kellett „bűnhődnie” ezért, mint Adynak.

    A harmincas évek második felében tűntek fel Csibe-írásai. Csibe menhelyi gyermek volt, később egy lágymányosi proletárcsaládnál húzódott meg, Móricz Zsigmond egy kültelki kocsmában talált reá s a leány locsogásából azonnal felszívta a proletársorsot. Ezidőtájt hasonlott meg második feleségével, nemsokára külön is vált tőle, az életkapcsolat megszakadt, a támadt űrt Csibe töltötte be. Talán bizonyos bűntudat is vonzotta Csibéhez: a második feleség nagyvilági nő volt s Janka puritán fegyelméből Móriczot is „magas” életszínvonalra kényszerítette. Most a lefelé szolidáris ember vezekelt „bűnéért”, a pillanatnyi megtántorodásért s a legalulról fölpityegő leányt emelte magához. Csibe friss élménytömeget is hozott: a kültelki proletárok mindennapjainak folyását mesélte, kalandjairól és szenvedéseiről számolt be, komiszul eredeti véleményeket mondott az életről és az emberekről. Móricz számos kísérletet tett, hogy a fővárosi középosztály életéből merítsen, szándéka azonban többnyire csütörtököt mondott, a „patak” sekély volt és az író hiába kutatta elszánt kitartással a „mélységeit”. De „kíváncsi” természetének új s új meglepetések kellettek, Csibe pedig csőstől hozta őket és az író boldogan tapasztalta, hogy egyetemes mondanivalókat tud „szippantani” belőlük. Más kérdés Csibe valódi figurája, erényeivel és gyarlóságaival, az életrajzírók majd töprengjenek, hogy milyen szerepet töltött be, mint Móricz Zsigmond fogadott leánya, de – mint az író mondani szokta – ő volt neki „a nép”, a folytonos emlékeztető és a fogyhatatlan tápláló forrás. Móricz Zsigmond „Csibe” novellái, – melyek könyvben, sajnos, nem láttak napvilágot, a magyar proletárirodalom legnagyobb teljesítményei közé tartoznak; Csibe volt az „Árvácska” modellje is.

    1939-ben írta legjobb színművét, a „Kismadárt”, mely egyik legmerészebb társadalmi vallomása: a módos parasztság ellen fordul, leleplezi emberi puhaságát és hitet tesz a szegények, sőt a szegénység mellett. A tényleges szocializmus alapkövetelménye: a szegénység önkéntes vállalása másokért, egy nagy társadalmi kiegyenlítődésért, Móricz ennek a követelménynek költészetét teremtette meg, kedvet csinált hozzá, színképpé bontotta a szegénység szürke egyhangúságát, ütközetbe kényszerítette a két szembenálló réteget és esztétikai fajsúlyt, művészi s emberi értéket adott a szegénység diadalának, – néhány év múlva Illyés Gyula próbálta sokkal kevesebb szerencsével ezt az elvet érvényesíteni „mint a darvak”c. s éppen Móricz Zsigmond ellen irányított könyvecskéjében. Darabját egyik magánszínházunk bemutatta; a bemutató legmegdöbbentőbb élményeink közé tartozik, vallomás volt, hogy a színház milyen távol áll a magyar lélektől és élettől.

    A harmincas évek végén vette kézbe Móricz Zsigmond a „Kelet Népe” szerkesztését és többnyire teleírta a lapot. Itt kezdte a „Rózsa Sándort”, megindította agitációját a népfőiskoláért, útirajzokat közölt, olyan remekműveket, mint a szombatos székelyekről, – egyetlen magyar folyóirat vagy napilap sem vette volna fel ezt a nagyszerű anyagot, Móricz lelki függetlensége és szabad véleménye korszerűtlen tünet lett, véres verejtékkel kellett a talpalatnyi talajt őriznie és fenntartania, hogy plántái mégis felhuzalkodhassanak. A „Kelet Népében” közölte Babits-élményeit, a legjobb és legigazabb Babits-emlékezést akkor, midőn Babits epigonjai és csatlósai kétségbeesetten verték a harangot, hogy a tárgyilagos vélemény hangját elnyomják. A „Kelet Népe” az utóbbi esztendők egyik legnagyobb dokumentum-sorozata és kútfője, a benne megjelent Móricz-írásokat egyetlen nagy kötetben és időrendi egymásutánban kellene kiadni, hogy az utókor tisztán lássa a végső lobbanást és ne feledje ki számvetéséből.

    Móricz utolsó két műve „Rózsa Sándor a lovát ugratja” és „Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét”. Harminc esztendeig tervezte Rózsa Sándor megírását, de csak életének alkonyán jutott hozzá, közben csupán egy novellát ejtett el 1848-ról, a szabadságharc és a nép között meredező ellentétről, később pedig a „Betyárban” kerülgette a témát. A „Betyár” egyik legválságosabb műve: a múlt század végének paraszti morajlását akarta megírni s midőn erről a morajlásról ír, mindig remeket alkot, de nem tudta vagy még nem merészelte a maga valóságában megírni azt a réteget, melyet ez a morajlás ostromol. Készülődés volt ez a regény s „Rózsa Sándorban” teljesedett. Tulajdonképpen nem Rózsa Sándor históriáját írta, hanem a magyar jobbágyfelszabadítás történetét. Rózsa Sándor, Móricz művében, egy tragikus társadalmi állapot „eredménye” s a mű lényege: ennek a társadalmi állapotnak bámulatosan gazdag, hű rajza. A magyar jobbágyélet „visszateremtése” régi irodalmi ábrándunk, de tökéletesen csak Móricz Zsigmondnak sikerült, mert ebben a művében nemcsak „saját” élményei törnek fel, hanem az ősöké is életérzésébe és tudatába hömpölyögtek, – a legmélyebb réteg mozdult meg az íróban, a belső „gépezet” a legmagasabb hőfokra hevült, a legmerészebb teljesítménybe fogott s regényének „életképei”, a régi parasztsors-jobbágysors „ábrái” végső tökéletességről tanúskodnak, szinte lezárják Móricz pazar életművét. A regény meséje önkényesen vékony: a betyárhős feltűnik, szerelembe esik és megnyugszik. De ami a mesét betölti, mindaz páratlan: a történelmi realizmusnak mindenkit felülmúló kristálytisztasága. A regény szerkezete, alkata is bámulatra méltó művészi ösztönnel simul az anyagához: a dermedt, lefojtott népélethez, melynek néma siralmát csak olykor hasítja végig egy-egy esemény villámfénye és dördülése. A magyar jobbágyság életképe ez a regény, különb Eötvös József „A falu jegyzőjénél”, holott Eötvös még színről-színre nézhette a jobbágyság sorsát, ám Móricz mégis jobban látta, mert testében és lelkében a jobbágyi élménytárnákat örökölte.

    A szervezett rosszindulat vádat emelt Móricz ellen, mert „hőst” teremtett Rózsa Sándorból, mintha Móricz tehetett volna arról, hogy a népi önérzet és igazságérzet csak rózsa-sándori sorsba menekülhetett. Ugyanerről a társadalmi végzetről számol be Eötvös József „A falu jegyzője” c. regényében, melyben Violát, a telkes jobbágyot betyársorsba kényszerítik a közigazgatási kiskirályok azért, mert Viola különb ember náluk. Eötvös regénye ennek ellenére kötelező iskolai olvasmány lett, Móricz azonos társadalomtörténeti megállapítása ellen pedig pergőtűz indult, – kell-é kétségtelenebb bizonyság, hogy ebben az „ítéletben” politikai érdekek nyilatkoztak meg? Móricz Zsigmond Rózsa Sándora menekülő jobbágy, jellegzetes kelet-európai néphős, nemcsak a mi hajdani viszonyainkra érvényes, hanem az egész „nagy táj” magáénak vallhatja. Rózsa Sándor menekül, védekezik, majd támad is, a maga eszközeivel, érzelemivel és indulataival meg próbálja valósítani, amit a lomha történelem nem akar megcsinálni. Balladai alak, de egy nép, sőt népek balladájának „üteme”, „időmértéke”, megrázó tanúság, hogy a jobbágyság erői csak a társadalmon kívül és rózsa-sándori módszerekkel tudtak „kinyújtózni”. Mindaz, ami erény Rózsa Sándorban, tanúság a nép igaza, eltorzított életformájában is megőrzött emberségessége mellett; ami torz benne, mindaz társadalmi megrekedtségünk, történelmi tehetetlenségünk vétke, tehát a beteg társadalom lázának munkája a választott ember szervezetében.

    A hajsza a második kötet megjelenése után tört ki, – ezt a kötetet különben a Móricz-hívők egy része is kevésbé sikerültnek véli, mint az elsőt, pedig a társadalomrajz gyönyörűen szélesedik és sűrűsödik, a jobbágyi életképek mellé a plébániák, úriházak és kastélyok élete is felsorakozik; ami a „Betyárban” még nem sikerült, itten teljesedik. Rózsa Sándor ebben a kötetben női tudatos néphőssé: rác faluban fosztogat az átvonuló sereg s Rózsa Sándor kenyeret ád egy éhes rác öregasszonynak, majd elmerülve nézi, mint falja. Az ütközetben nem lő a rác közkatonákra, csak a tisztekre. nem betyárkodik a hadjáratban, hanem éppen néhány fellebbvalójának betyársága miatt vonul vissza az új szerelembe. A valóságos Rózsa Sándort rajzolta meg Móricz Zsigmond? Nem fontos, de mindenesetre emléket állított a magyar nép páratlan emberségének, a „mélység” szolidaritásának, – hőst alkotott, aki a nép minden rezdülésével elszántan együttremeg s a maga fajtáján túl népek ügyét bírja szívébe fogadni. Nem fontos, hogy a valóságban s egy-egy személyben mennyire öltött testet ez a néphős, de a magyar nép forrongó és felszabadulni vágyó lelkében, történelmi küzdelmeiben mindenesetre jelen volt, „bujdosott”, ki-kitört ennek a néphősnek az alakja vagy legalább is az „anyaga”. Móricz olykor talán eltért az adatok igazságától, de mindenesetre a történelmi és társadalmi igazságot szolgálta. Rózsa Sándort a nép magába fogadta, hőst teremtett belőle s Móricz a nép álláspontját vallja mindenütt, de különösen ebben a művében. Nemcsak „alulról nézi” a történelmet, hanem teljes nyíltsággal érezteti, hogy az „aljából” nőtt magasra s ezt a nyomorult, eltorzított élet az ő „múltja”.

    Az írót sokáig „megfeküdték” szerelmi konfliktusai, – Jankával való viaskodását számos regényébe, még az „Erdélybe” is beleírta, második felesége pedig modellt szolgáltatott több regényfigurájához Rózsa Sándorhoz akkor nyúlt, midőn ezek a konfliktusok már elcsitultak s a halál közelében állott, innen származik e két regény tiszta tárgyilagossága. Nem a férfi szerelmi szenvedélyével, hanem emberi létével és társadalmi lényével van jelen ebben a két regényben: ezért tökéletesebbek, „tisztábbak” talán minden műalkotásnál. Móricz „öregsége” hősi öregkor volt: társadalmi tudata egyre tisztult, emberi odaadása növekedett. Művészi erői nem fogyatkoztak, hanem izmosodtak, egyszerűsödtek, lényegesebbé váltak. Öregsége nagyon hasonlít Ady utolsó éveihez, Adynak is ekkor nőtt s tisztult ihlete a végső határokig, a folytonos fejlődésnek és emberi tisztulásának megrázóan szép „balladájában” senki sem tudta követni. Ez magyarázza, hogy a késő Ady egyre sűrűbb verseket írt, Móricznak pedig mindenre tellett: regényre, novellákra, előadásokra, utazásokra, riportokra, a „Kelet Népe” szerkesztésére, megható levelezésre az olvasókkal és még Tolnai Lajos ébresztésére is. Összeszedte, régi folyóiratokból lemásoltatta Tolnai műveit, két regényét átírta s meg akarta indítani gyűjteményes munkáinak kiadását. Most győződhetünk meg, hogy szelíd, mosolyra hajlamos egyéniségében mennyi dac feszült, akár Adyban, csak más formában: mindent bírt, a feladatok hősi fokozását vállalta egészen a halálig.

    Életműve könyvtárnyi; termésének jelentékeny része, így versei, tanulmányai, cikkei és igen sok elbeszélése kiadatlan. Művészi gazdagsága beláthatatlan: a magyar széppróza még senkinek a kezében sem volt ennyire sokhúrú, még senki sem teremtett ekkora forma-özönt. Ady mellett nemcsak a magyar irodalom legnagyobb alakja, hanem a magyarság legtökéletesebb megszólalása, emberi nyilatkozása, teljesedése. Bizonytalan és ingoványos talajunkon csupa félreérthetetlen művet hagyott, tölgyfákat nevelt, melyeknek gyökerei kemények és hajthatatlanok, megkötik a talajt, szilárddá markolják a magyarságot.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf