Páll Miklós: Búcsú Móricz Zsigmondtól

Sokan írtak már Hozzád verseket,
Ady, Babits, Kosztolányi és annyi mások,
S hogy most mégis ím, én írok Neked,
Mentsék azt nékem a nagy zokogások,
Melyeket távozásod hallatára
Hű „fiaid” és híveid itt is sírnak.
S e rímes pár sort küldi búcsúzásra
E régi táj s az új Magyar Hírlap.

Nagy ideje már, hogy utoljára láttunk,
És néha hangod is messze került.
De éreztük és vallottuk: barátunk
Vagy messzi is, s ha egy s más sikerült,
Tudtuk, Neked volt oroszlánrészed benne,
Mint annyi másban, mi magyart fog át.
S kelet népének lángoló szerelme
Szülte szerte a sok-sok új csodát.

Krajcárt kerestünk kifosztott fiókban,
Meghajoltunk Galamb papné előtt,
Bethlent rajongtuk az erdélyi hóban,
És fáklyát gyújtottunk, az éj ha jött.
Turi Danival imádtunk messzi rónát,
S lestük, az ember boldoggá miként válik.
Úri muriban cifráztuk a nótát,
S Misivel valltuk: Légy jó mindhalálig!

Ó, igen, jónak lenni rossz időkben,
És szépnek látni, ha kell, a csúnyát,
Anyát szeretni minden messzi nőben,
Ez menthet még a pokolkapun át,
Mely egyre jobban megtárul előttünk,
Kik maradtunk e földi tájakon.
S ha bús valókra lélek-fátyolt szövünk,
Virág szökken a szikkadt talajon.

És megfogadjuk, hogy jöhet akármi,
Föld megindulhat s megállhat az ész,
Mi mindég Veled fogunk látni és járni,
Örök tantónk s vezetőnk Te lész!
S bár sokat vesztettünk már s egyre vesztünk,
Álmokon nincs hatalma semminek,
S megadón hogyha hordozzuk keresztünk,
Előttünk folyton a Te példád lebeg.