Vértesy Jenő irodalomtörténész, műfordító

A fiatalon elhunyt Vértesy Jenő 1877. június 30-án született Budapesten értelmiségi családból. A napjainkban már szinte teljesen elfeledett költő-műfordító édesapja, Vértesy Arnold, íróként szintén lelkes, mellékfoglalkozású irodalmár volt. Jenő Debrecenben végezte el a református gimnáziumot, majd 1895-benmegkezte bölcsészkari tanulmányait Budapesten, ahol diákként több díjat és oklevelet nyert, 1899-ben bölcsészdoktorrá avatják. Már 1898-tól gyakornokoskodik a Magyar Nemzeti Múzeumban, a könyvtárban, itt dolgozik majd élete végéig. Ezt közben bevonul kötelező katonai szolgálatra a budapesti Honvéd Gyalogezredhez 1900-1901 közepéig. Munkahelyi véglegesítése után többször tett tanulmányutat Olasz- és Németországban. Költeményeinek legtöbbje a múlt történelmi – elsősorban magyar – eseményeivel foglalkozik, de nem ritka a vallásos ihletésű vagy a görög-római korba visszanyúló munkája is.

Lucullus

Ráfogták, hogy pulya. Tíz évig járt sisakban,
Rómának üdveért nem egyszer vére folyt,
De bíbortakarót hordott lova a hadban,
Arany sisakja és hímzett palástja volt.
Szembenézé merőn százszor is a halált.
De ha táborba szállt, selyem sátorba’ hált.

Bejárta a tengert. Fut a kalóz, ha látja,
Feszült vitorlákkal szélként nyomul utána.
Rablók vérével a vízárt pirosra festi,
Kitépi fegyverük’, gályájuk’ elsüllyeszti.
Meghíznak a halak. A harcnak vége van.
Lucullus hazatér. A vízen béke van.

Újfent lovára ül. Sisakját megszorítja,
Mithridatesre csap szempillantás alatt.
Ázsia téreit holttestekkel borítja,
A római nevet tisztelni megtanítja.
Fut a barbár király szilaj villám-lován.
Miként a Fúriák, Lucullus a nyomán.
Rómában azt mondják: „Nem lesz vége soha!
Pompeius a vezér! Pompeius kell oda!”

Lucullus mit akar? Mért jár a curiába?
Az a márványterem se több babért terem.
Legszebb sarúja van a legfinomabb palástja,
Szava cseng, mint az érc s szól ékesen – hiába!
Mint a cédrus, kevély s kemény, akár a cser.
Nem szorul senkire s kinek se hízeleg.
Rá a szenátorok irigyen néznek fel
S gyűlölséggel néz rá a zúgó népsereg.
Csak egy bálványa van s Pompeius az az egy!
Lucullus beleun. Lucullus hazamegy.

Dús palotájára arany fényt hint a nap,
A kert gyümölcsfáit lágy szellő lengeti –
Ám törje népkegyért magát más balgatag!
Köd volt meg pára volt. Mikor jó itt neki!
Mert hisz’ jó a derült baráti lakoma,
A Tiberis hala, Falernum ó-bora.
Jó élni békiben, élvezni üde álmot,
Ölelni szép leányt, szeretni hű barátot.
Mind merő balgaság a kürtszó, harci zaj,
A népnek tapsai, a por meg a zsivaj!

Az élet szép nagyon. A rózsa illatos.
A nappal ragyogó. Az éjjel csillagos.
Márvány a ház-lépcső, ébenfa bútora,
Szobrokkal, képekkel ékes minden szoba.
A pergamentekben leírva egy világ van,
Járhat-kelhet benne szabadon és vidáman.
Bölcsek veszik körül. Derülten elbeszélnek.

De hírért bódultan nem harcol itt a szó.
Elmondják, hogy mi szép, elmondják, hogy mi jó,
Hol lakik az igaz s mi az emberi élet.
Mosolyogva száll a nap. Már csillagok ragyognak,
Éjjeli pillangók pajkos körtáncba fognak…
Az élet szép nagyon és kurta, mint az álom…
Bolond, a ki a hírt észveszve kergeti:
Hitvány sajkán hajóz a zúgó tengeráron
S a sziklákon magát véresre verdesi!    


Saját  és fordított költeményei a következő hírlapokban és folyóiratokban jelentek meg: Magyar Szalon, Fővárosi Lapok, Budapesti Szemle,  Magyar Szemle, Vasárnapi Újság, Hazánk, Magyarország, Katolikus Szemle, A Czél.


Illés és Elizeus

    Az időben jó Elizeus szánta.
Tavasz volt, forró, illatos tavasz.
Feketéllett a dús, kövér barázda,
Fölhasogatá az éles ekevas.
Óriás vagyon, töméntelen sok holdak,
Jó búzatermő, – mind övéi voltak.
Ekét vont rajt’ tizenkét pár tulok,
Maga hajtá a végső párt uruk.

    Szántott, csak szántott, nem figyelve másra.
Mi van körötte, mit gondolt vele?
Övéig ért le szőke szép szakálla,
Szelíden révedezett kék szeme.
Talán csak az aratás járt eszébe,
Hogy hullámzik majd színarany vetése;
És áldja az Urat, a mint szokás
S sarló alatt dől a rengő kalász.

    Nem ment el innen ő, hő vére forrván,
Oda, hol a Kidron patak zuhog,
Nem volt széljárta Libanonnak ormán,
Hol égbe nyúlnak büszke cédrusok.
Csak úgy nézett ki ő a messzi tájra,
Miként az ég ezernyi csillagára
Vagy a vöröslő sarlós hold fele, –
Az Úr teremté! S mit gondolt vele?

    Ha este aztán a munkája készen,
Agg apját s anyját üdvözölni ment,
Az estebédjét elköltötte szépen,
Áldotta az Urat és elpihent.
Mélységesen borult reá az álom
És nem zavarta semmi a világon.
…Az égbolton csillagtábor ragyog,
Vigyáz az Úr s a hét arkangyalok.

    Szánt, szánt Elizeus. A lelke szunnyad.
Szélcsendben így a tengerár pihen,
De szélvész kelvén, zöldes habja duzzad.
Örvény sisterg hulláma mélyiben.
Lángzó Leviathán húz rajta örvényt,
Nyomán a víz nyit óriási örvényt…
Ő lelke tengerén nem ült ború,
Szíve mélyében nem dúlt háború.

    Csak szántott s nézett kék szelíd szemével.
Feje fölött dalos pacsirta szállt…
Nem álmodá, nem is sejté eszével
Lelkének mélyén azt a tengerárt.
Nem sejtik habjai nyugvó vízárnak,
Ölükbe hogy mi számos gyöngyöt zárnak.
Szellő se lebben, békén nyugszik az.
Szántott. Tavasz volt, illatos tavasz.

    Egy férfi jő s Elizeus felé megy,
De ő jóformán észre sem veszi;
Talán valami elfáradt vendég lesz,
Az Úr hírével, háza tárt neki.
A szántóhoz lép szó ne’kül a férfi,
Elizeus fölnéz és szembenézi.
– Reávillognak lángszóró szemek.
Elizeus e szemtől megremeg…

    Illés az, a próféta… Tisztán látja,
Nem mondta senki, mégis tudja ezt,
Titkos szózatból mindjárt eltalálta.
… És keble rája háborogni kezd.
Tenger hullámai morogva zúgnak…
Lelkében oly’ csodás sejtelmek búgnak,
Olyan titokzatos minden neki, –
Illés palástját szótlanul ráveti.

    E percben mintha minden tiszta lenne,
Belül tűzt érez s égető hevet,
Világot gyújtott az Úr lelke benne:
„Apám’ s anyám’ megcsókolom s – megyek!”
Az eke szarvát kézből elbocsátja,
Marad félig fölszántva a barázda,
Mert őt valami űzi, kergeti,
Az ős próféták lelke szól neki.

    Görcsös botjára dőlve Illés várja,
Éjfél szemével zordul néz körül…
Látást lát… Csurg, patakzik vérnek árja,
Az Úr haragja villámlik fölül.
Magas helyen, hol rút bálványok álltak,
Buta struccok s bősz sárkányok tanyáznak…
Körötte béke van, virul a táj,
Viharzó lelke mégis harcba’ jár…

    Elizeus megjő: „Vezess, atyám, hát!”
Illés maga elé mutat csupán,
Elhagyják a lakot, a dús barázdát,
A címeres tulok bámul bután.
Kelet tűz-napja izzik fönt az égen,
Oda süt, a kettő a merre mégyen.
Azúrkék ég, rajt’ egy felhő se ring,
Pálmáknak bársonyos-zöld ága ing…

    S Elizeus megyen, semmit se bánva,
Nem szól az ajk, de a lélek beszél…
Egy pillantást se vet nagy birtokára,
Hadd hordja el a házfödélt a szél.
Ha sújtja ínség, ha kopik ruhája,
Az Úrban bízik: újra fölruházza.
Azt tudja csak, hogy meg nem tér soha…
A kék világnak így mennek tova…


Egyetlen verseskötete 1905-ben jelenik meg Budapesten, a Révai-Salamon Könyvnyomdájában.


Két király

    Árkon, tüskön-bokron nyargal a sebes ló,
Lengyelek királya bujdosik, Boleszló.
Rengeteg hadaknak volt egykor királya
S alig egy-két bajnok üget a nyomába.

    Ám királyi gőg ül barnapiros arcán,
Selyem dolmány feszül öblös melle halmán.
Büszke nagyúr marad, hogyha bujdosva is,
Kevélyen hánytorog vasderes lova is.

    Szürke porfelhőből arany csillog elő,
Magyarok királya, László úr szembe jő.
A rokon láttára lepattan lováról,
Kéznyújtva, szívesen elé gyalog járul.

    Szálegyenest marad nyeregben a lengyel
S várja a közelgőt szikrahányó szemmel.
Odasúg egy híve: „Szállj le a nyeregből.”
Visszavág Boleszló: „Semmi se lesz ebből

    Országomban Lászlót én neveltem hőssé,
Koronás királlyá én tettem, erőssé,
Illik e tisztelet, mit megád a magyar.
Ne hánytorogjon, ki velem szólni akar.”

    Rokoni jó szívvel őt László köszönti,
Karjait kitárva lelkét is kiönti.
Csak fejet bólint rá lengyelek királya,
Paripáról nézvén a gyalog királyra.

    Büszke magyar, tűröd? László szíve dobban,
Szemében a harag villámtüze lobban,
…Csak egy perc és szűnik haragja orkánja,
Ajakát deríti mosoly szivárványa.

    Este dús asztal áll fönn a királyvárban,
Sötétlő egri bor sárarany kupában,
Bihari erdőből vadkan, szárnyas, fácán
Csiklandják az ínyet tölgyfa asztal hátán.

    Asztalfőn Boleszló bíborpárnás széken,
Duzzadó orcája fölfújva kevélyen.
Hátra fejét szegvén tűzbort szürcsöl torka,
Maga László király tölti billikomba.

    Fényes magyar urak mind ott ülik székük’.
A bujdosó királyszóba se áll vélük.
Se szó, se köszönet. Lengyel király fáradt,
Eldobja poharát s keresi az ágyat.

    Mint csendes zúgása tengeri haboknak,
Fényes magyar urak elfojtva morognak.
Hófehér üstökét Gyula nádor rázza,
Morog, végre kitör igaz haragjába’:

    „Ejnye, beste fia! Felséges királyunk,
A kit tiszta szívből szeretünk, imádunk!
Azt a kóbor lengyelt kergesd a pokolba,
Azt a csavargót, ki felséged csúfolja!”

    Föláll László király. Szálfa a termete,
Szikla széles melle, lobogó tűz szeme.
Magyar szíve dobog, oly’ deli-szép alak,
Ajkán ezüstcsengőn hangzanak a szavak:

    „Kicsoda Boleszló? Vérbeli rokonom.
Atyámfiának nyílt királyi udvarom.
Dérlepte fejére vész, zápor ne essék.
Vendének becsület, öregnek tisztesség.

    Kicsoda Boleszló? Bujdosó, hazátlan,
Pór se süvegeli a lengyel hazában.
Trónusa összedőlt, koronája törve,
Puszta üres máz csak fejedelmi gőgje.

    Bujdosót tiporja, gázolja, magyarok?
Megmutatom neki, hogy én magyar vagyok!
Ez legyen közöttünk visszavonás üszke?
Homályt nem reám vet – szégyellje a büszke!”   
 

 Elsődlegesen irodalomtörténeti és esztétikai dolgozatokat írt. Egyik legjelentősebb műve a Kölcsey Ferencről szóló, amely 1906-ban jelenik meg, részleteket közölt belőle a Századok újság és az Egyetemi Filológai Szemle is. E mellett megírta a magyar romantikus dráma történetét.
Meg kell említeni, hogy a Kölcseyről szóló irodalomban a kisebb munkák jelesebbek a nagyoknál. Két terjedelmes monográfiánk van. Az egyik Jancsó Benedeké [Nemzeti Könyvtár, XXXVIII. kötet], a mely ugyan föltétlenül irodalmi színvonalon áll, de sok kifogás emelhető ellene elsősorban felületessége miatt.. A másik Vajda Viktoré [Budapest, 1875], ennek az úttörő érdeme marad meg; szorgalommal szedte össze az anyagot s megpróbálja a költőt korába állítani bele, de írói képességei nem viszik messzebbre a jó szándéknál. Mindkettőnél jobb az Angyal Dávid kisebb tanulmánya [Budapesti Szemle, 1903], mert jellemzőbb és tartalmasabb. De a költő tökéletes jellemzése Vértesy könyvéig inkább emlékbeszédekben található. Az egyik Eötvös Józsefé, mely kissé száraz s csupa általános szólamokban folyik szét, a másik  Gyulai Pálé, mely tömör, tartalmas, egyszerű és igaz színekkel fest; valamint Szemere Bertalané, a mely oly szép, mint egy antik elégia. Vértesy kötete precízen és részletesen foglalkozik a himnusz szerzőjének életével és műveivel. Egyéb munkái: Irodalomtörténeti Költemények, 1902. Adatok Amade László életéhez, 1906. Kazinczy jelentősége, 1908. Írók levelei Prielle Korneliához, 1902., 1907., Magyar Könyvszemle 1903., 1904. Egressy Gábor iratai a Magyar  Nemzeti Múzeumban, 1905., 1906. Kölcsey három felirata az ifjak ügyében, 1907. E. Kovács Gyula levelezése a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában, 1908. A Fáncsy-féle színlapgyűjtemény ugyanott, 1909., akárcsak a múzeum súgókönyvei, 1910. Hugo Károly iratai a múzeum könyvtárában, 1911.); Egyetemes Philologiai Közlöny 1904-1906., 1907. Szigligeti, Hugo Viktor két posthumus költeménye: A sátán vége, Isten, 1908. A magyar líra a XIX. században, Kisfaludy Károly Irenéje modern földolgozásban, 1909. A Nemzeti Színház megnyitása előtt, Egy modern Herakles-drámáról, 1910. Donnay és Aristophanes, 1911.; Irodalomtörténeti Közlemények 1906. Kazinczy jelentősége; Erdélyi Múzeum 1907. Bartók Lajos történeti drámái, 1910. Régebbi Faust-fordítások; Uránia 1908. Shakespeare egy kétes drámája, 1910. Egy modern arab drámáról: Chekri-Ganem «Antar»-ja, 1911.; Magyar Shakespeare- Tárlat,1909., 1910; Élet 1909. A történelmi dráma új ösvényén, 1910. Újabb Napoleon-drámák, Birnbaum és a modern szimbolizmus; Akadémiai Értesítő, 1910; Budapesti Szemle 1910. 40. k. Vörösmarty drámáról; Az Újság 1911.
Magánélete azonban drámaian alakul, mert nejeeje, Balás Esztike 35 éves korában elhunyt, 1916. május 3., 12 évi házasság után. Felesége elvesztését a megrendült Vértesy bő egy hónappal élte csak túl: 1916. június 16-án reggel Újtátrafüreden távozott az e-világi létből. Örök nyugalomra helyezték 1916. június 23-án a Nemzeti Sírkertben a Kerepesi úton, a római katolikus egyház szertartása szerint, sírja ma is megtalálható.

Összeállította – cspb–

szozattv


szozat a tiszta hang 46TItábor hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf