Vértesy Jenő: A barát és a lovag, Dies irae, Osztrák hála

Vértesy Jenő:

Dies irae

    Martell Károly király megjött Firenzébe.
Kétszáz ifjú vitéz jár lóháton véle.
Lábukon sárarany-sarkantyú szikrázik,
Csábrágukon arany liliom virágzik.
Köpenyükbe varrva a szép magyar címer,
Víg zászlójuk lobog piros-ezüst színnel.
Öltözve valahány sötétzöld bársonyba,
Daliás mindnyája, mindahány egyforma.
Ugratnak tüsszögő fehér paripákon –
Szebb sereg nem volt még ezen a világon!

    Ujjongó néptömeg kísérgeti végig,
Utcáról, ajtóból, mindenhonnan nézik.
Virágesőt szórnak rájuk a magasból.
Szép olasz leányok nézik az ablakból.
Tündöklő azúr sátora az égnek,
Fehér bárányfelhők rajta legelésznek.

    Mondja Károly király: „Ma minden világos!
Minden márvány erkély lányokkal virágos!
Nem volt ilyen kedvem, bizony Isten, soha!
– Táncot jár alatta tollbokrétás lova. –
Állj meg, jó lovacskám! Ma még itt maradunk.
De nem soká, fiúk! Most kél a mi napunk!
Szép lányok, kéklő ég, aztán Isten hozzád!
Aranyos trónussal vár már Magyarország.
Nevető napsugár csókolgat ma engem –
Királynak születtem, királlyá kell lennem!”

    Túl a kék hegyeken, híres Budavárba’,
Endre király szívét sötét bánat rágja.
Ül a király zordul sárkánylábú székbe’,
Csak az őszszakállú érsekúr van véle.
Fekete a meze, felhős az orcája.
Komor palotája borul sötét árnyba.

    Mondja Endre király: „Egész világ pártos!
Gyűlnek, gyülekeznek Károly zászlajához…”

    Feleli az érsek, hozzája hajolván,
Rezeg a szakálla, kong a hangja tompán:
„Isten tett királlyá, nem tehet le ember.
Megkoronáztalak reszkető kezemmel…
Nyugodj meg, királyom…”

        „Se későn, de korán!
Tövissel kirakva királyi nyoszolyám.
Lábam a kengyelben, kezem a szablyámon,
Mákony, beléndekfű nem hozza meg álmom’.
Míg a cinteremben nem porlik a csontja,
Nem tudok gondolni cseppnyi nyugalomra.
Én Uram, ha imám’ kegyesen hallgatod,
Elküldöd hozzája öldöklő angyalod’!
Ki Egyiptomban járt ama szörnyű éjjel –
S a Károly küszöbe harmatozik vérrel!
Ítéljen fölöttünk az Isten az égben!”

S meghalt mind a kettő ugyanazon évben.


Vértesy Jenő:

A barát és a lovag

    Az úton klastrom áll. Ódon fala.
Jámbor barátok régi ős laka.
Benn semmi pompa. Fény itt nem ragyog.
Szűk cellák, keskeny, sejtes ablakok.
Kegyes barátok zsongnak szent imát,
Olvassák, másolják a Bibliát.
Este szerény asztalhoz összegyűlnek,
Szelíden nyájas arccal ottan ülnek.
Sötétlő fátyla ha leszáll az éjnek,
Buzgón imádkoznak s nyugodni térnek.
Egyik nap más után el így telik,
Reggeltől estig, esttől reggelig.
Zöld repkény kúszik föl az ablakon,
Belül csend, lelki béke, nyugalom.

    Egyszer szélvész volt, dúló fergeteg.
A vészben egy lovag ott künnt rekedt.
Megzörgeté a klastrom ajtaját.
Fölvitte cellájába egy barát.
Ázott palástját kiterítgeté,
Fehér cipót, piros bort tett elé.
Telik s ürül a barátnak cin kelyhe
És a lovag dicsekszik kedve-telve:

    „Isten fizesse! Ha hozzám kerülsz,
Faragott bársonypárnás székre ülsz,
Arany aszút iszol ezüst pohárba’
– Tollas kalpagját hetykén félrevágja –
Ott fénylik csúcsa büszke vártoronynak,
Istállóimban tűz-mének dobognak –
És hány jobbágy! Megyek ma lándzsa-törni,
Holnap pogányra, harcra, ember-ölni –
Majd zöld erdőben gímet hajszolunk,
Szép hölgyekkel virradtig táncolunk!”
Iszik, kacag a lovag szüntelen:
„Tündérvilág az! Nem jönnél velem?”
Néz álmodó szemével a barát:
„Jobb itt nekem, e hely nyugalmat ád…”

    Elült a vész, vidáman kél a nap,
Hószín lován elvágtat a lovag.
És szól: „Olyan bolondot álmodám,
Szőrmezzé vált hímes lovag-ruhám.
Hordoztam a keresztet kard helyett,
Nézék avult, füstös szentképeket.
Pergettem olvasóm’, mást mit se bánva,
Csak elmerülve buzgó hő imába’.
Tömjénfüst szállt az égbe föl körültem,
Szívem nyugalmán úgy, de úgy örültem…
A kolostor harangja csenge, csenge,
Kis angyalkák csengetnek így a mennybe’…

    Óh! ha pihenhetnék szívem szerint
S ez álmot átálmodhatnám megint!
Eh! mit beszélek ily’ bolondokat?”
És fölkacag keserűn a lovag.

    Sötét kolostorban késő a regg,
Piros hajnalban félhomály dereng.
Szól a barát: „Gonoszat álmodám,
Bársony köntössé vált sötét csuhám.
Csípőmön ékes, fényes szablya csengett,
Csizmámon sárarany sarkantyú pengett.
Vigadva jártam át dús termeken,
Selyemhajú apród töltött nekem.
Gyönyörű hölgyet láttam ott a várba’,
Ében haja, alakja, mint a pálma…
Szemében az üdvösség lángja ége…
És néztem, néztem, néztem a szemébe!

    Óh! hogyha élhetnék szívem szerint
S ez álmot átálmodhatnám megint!
Óh! hogy beszélek ily’ bűnnel teli?”
Fejét lehajtja és mellét veri…


Vértesy Jenő:

Osztrák hála

I.

    A cseh király, Ottokár mond:
„Rajta, rajta, hősi népem!
A Habsburg Rudolf fejéről
A koronát ma letépem!

osztráksas    Sarkantyúmmal tiprom még meg
Az újdonsült rossz császárját!
Mint a polyvát, fúvom szerte
Valamennyi koldus svábját!”

    „Magyar király a frigyese,
Jól ismerjük, harcos fajta…
Óh királyom, félek, félek!”
„Kürt riadjon, rajta, rajta!”

    Cseh Ottokár jó levente,
Kardját rázza bajnok karral,
Megfelelne az osztráknak,
De hogy bírjon a magyarral?

    Barna kunok ott száguldnak,
Íjjuk hajlik, nyiluk röppen.
Páncélos csehek ledőlnek
Egyre többen, egyre többen.

    Dúl a nádor buzogánya,
Dönti, vágja a sort renddel,
Soha cséplő úgy nem csépelt,
Mint Trencséni Máté mester.

    Szúr az országbíró kardja,
Páncélon rést résre nyitván,
Zörgő csontváz sem kaszál úgy,
Mint a hogy Guthkeled István.

    Már torony a holtak halma, –
Dölyfös cseh Ottokár, hol vagy?
– Habsburg Rudolf, most már fennen
Hordhat’d azt a pávatollat!

    Cseh Ottokár jó levente,
– Károg a holló, a rabló!
Összevágta a sok szablya,
Összezúzta a sok patkó.

    Szól a császár László úrnak,
A magyarok királyának:
„Kedves jó fiam s barátom,
Mérhetlen hálám irántad!

    Korra, évre ifjú, zsenge,
De jobb kardod, mint a szablyám, –
Kérd az éltem’, kérd a vérem’,
Érted én kész szívvel adnám!”

    Átkarolva testvér-karral
A királyt szívére zárja,
Édesen, mint a lépes méz,
Ömlik, ömlik a szó árja…

II.

    Erfurtban a trónus
Emelve magasra.
Feketére rajt’ kiírva
Rudolf császár sasa.

    Trónusán a császár
Ül elgondolkozva,
Fehér arca mozdulatlan,
Mintha márvány volna.

    Levél a kezében,
Végig szeme rója:
Ifjú László magyar király
Már a menny lakója.

    „Írjad kancellárom:
– A kancellár írja –
Ezentúl a magyar földet
Albrecht fiam bírja.

    László királynak nincs
Egyenes utóda.”
– Szeme a levelet újra
Végig-végig rója.

    Mintha szeme látná
A dús magyar földet,
Tejjel-mézzel folyót, a hogy
Lába elé görged…

III.

Felhő kerekedik Németország felől,
Fekete leplével Magyarhonra terül.
Mintha mesebeli pokolszörnye volna,
Az ég csillagait el-elnyeli sorra.
Ádáz győzelmének alig-alig híjja…
Gyűlésbe híveit Endre király híjja.
Bús arcát a király fordítja az égnek.
Halottszín a képe, de szem szövétnek:

„Ímhol felleges lett ez az ég fölöttem,
Tűz szisszen előttem, víz harsog mögöttem.
Oh az ág is húzza, kire a rúd rájár,
Ím pecsétes írást küldött Rudolf császár.
Hegymagasra duzzad a pártütés habja,
Inog és reng belé trónusom alapja.
Fene egyszarvúak ádázul öklelik,
Szablyámat csorbítják, palástom’ tépdesik.
Koronás fejemre kifent pallos villog,
Koronás főm fölött baljós kuvik vijjog.
Tiarás pápa úr főmre veti átkát,
Lázadó jobbágyok véres kardjuk’ rázzák.
Ágyam mellett sziszeg kígyó olasz ármány,
Pokolból ördögit uszítja a Sátán,
Bosszút sívó hada fejemre agyarog –
Álljuk még a vihart, híveim, magyarok?”

Király beszédének felel Ákos István,
Király után első személy, nádorispán:
„A császár trónusát mi építénk karddal,
Hálából a miénk’ megszurdalja szarvval.
Hadd dúljon az árvíz, hulljon a férgese!
Kinek-kinek megjő érte az ő veszte.
Jog a mi kardvasunk, páncélunk igazság,
Tompa a nyílvessző, mit rá vet a gazság.
Szent Mihály arkangyal seregünk’ vezeti,
Ellenidet arccal te elibéd veti.
Kitartunk melletted, ország-világ hallja!
Árpád törzsökének végső arany gallya!”

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf