L. Kiss Ibolya: Pásztortűz mellett

A hold rőt fénnyel bukkant fel a hegyek mögül, lapos korongja olyan volt, mint egy rézből öntött óriási tányér, melyet most vettek ki a vörös izzás kohójából, most kihűlni feldobták a nyárutói, hideg éjszakába. De amint feljebb kúszott boltozatán az égnek, úgy halványult, színtelenedett az ábrázatja, s lassanként szelíden fénylő aranyhoz vált hasonlóvá.

   - Szép idő marad az idő – mondta a juhász, és felbámult az égre.

   - Az – felelte kurtán a bojtár, s egy nyaláb rőzsét dobott a pislákoló tűzre.

   - Pedig az eső mán elférne – vitte a szót tovább az öreg.

   - Nem ártana – felelt vontatva a másik, és subájára dűlve bebámult a felszökkenő, pattogó lángba.

   Az erdő tisztásán állott a kaliba, mellette léccel bekerített férőhelyen szunnyadta a juhok. Szorosan egymáshoz bújtak göndör gyapjas testükkel, s ahogy mozdulatlanul feküdtek maguk alá húzott lábaikkal, úgy néztek ki a holdfényben, mint gömbölyű, apró kövek, melyeket varázsló keze hajított az akol kerítése mögé… A tájra ezüst fátyol borult, csak a szemközti hegy rajzolódott ki sötéten a megvilágított háttérből. A hegy, mely határt jelentett a két ország között.

   Az öreg gomolyát majszolt fogatlan szájában. Lassan, meggondoltan forgatta a nyelvével, mintha először érezné az ízét.

   - Jó – mondotta – porhanyós, mint az omlós pogácsa, hát még ha meg is sózhatnám.

   - Van még egy csipetnyi a kalibában, kihozzam?

   - Ne, te, ki ne hozd, mert még mind rá találom szórni, s akkor a holnapi levesbe meg mit teszel?

   - Majd hoznak szombaton az asszonyok.

   - Hoznak, ha jönnek, de ha megkezdték az aratást, akkor nem jöhetnek, oszt akkor mi lesz?

   - Az én asszonyom még éccaka is eljön, ha nappal nincs rá érkezése – gondolta a bojtár, de nem szólt semmit, csak melegség járta át a szíve táját. Tavasz óta itt éltek ketten a számadó juhásszal a hegyek között, s a feleségét csak a hét végén láthatta, mikor kenyérrel meg sóval megrakott batyujával feltűnt a hegyi ösvény szélén. A sót a juhoknak hozta, a kenyeret kettőjüknek, de a csókját egyedül csak neki tartogatta…

   Elhallgattak mind a ketten, s csend és béke áradt szét az éjszakában…

   Ám egyszerre csak megreccsent valami az erdő szélén. Száraz gally tört le a fáról, vagy vaddisznó kóborolna erre? A szokatlan zajra felriadt egy vércse, s hangos vijjogással rebbent el a fejük felett. A komondor is elvakkantotta magát, s hangos csaholással a sűrű felé szaladt… Egyszerre ugrottak fel mind a ketten. A fokosuk után kaptak, de még mielőtt magukra eszmélhettek volna, máris egy emberi alak állott a tűz mellett. Olyan hirtelen került eléjük, hogy a bojtár kételkedni kezdett, nem a hold sugarán ereszkedett-e le hozzájuk.

   - Jó estét – szólalt meg csendesen a jövevény, s kezével hátrasimította homlokába hulló haját. Süveg nem volt rajta, csak a vállára dobott mentéje árulta el, hogy úrféle lehetett.

   - Adj’ Isten – felelték egyszerre, s tekintetüket merőn rászegezték. Honnan jöhetett, hogy így éjszakának idején toppan elébük, milyen szándék vezetheti útját? A ruhájára bojtorján csimpaszkodott, csizmája csatakos volt a rászáradt sártól, mint aki lápon, ingoványon, nádason át törtet… Baltát azonban nem láttak nála, pisztoly sem v olt az övébe dugva – rossz szándékkal hát nem lehetett.

   - Üljön le a tűz mellé – invitálta az öreg –, ha meg fáradt, dűljön el mellém a subámra. Úgy látom messziről jött mifelénk.

   - Köszönöm – felelte az idegen, s kezét a zsarátnok fölé tartotta, mint aki fázik –, de elébb inni szeretnék. Van egy korty bora?

   - Bor? – a juhász szájában összefutott a nyál. Bort az esküvője óta nem ivott, pedig már nagy unokái voltak. – Borom az nincs, de frissen fejt juhtejet adhatok.

   - Nem hiszem, hogy a tej oltaná a szomjamat – de azért egy hajtásra kiitta a fasajkában elébe nyújtott, nehéz illatú italt. – Jólesett – mondta, leült a tűz mellé, s fejét a hegyek felé fordította. Kutatva jártatta szemét a hegygerincen végig, de nem látott mást, csak sötét körvonalait az erdővel borított magasságnak.

   - Arra vonul a határ? – kérdezte közömbösen, de mintha reszketett volna a hangja.

   - Arra – felelt a bojtár, s a szeme összevillant a juhászéval: úgy látszik, ennek valami bűn nyomja a lelkét… szökni akar.

   - Azon túl mán Lengyelország van. Ott végződik a határ, ahol az a fekete szikla látszik, de veszélyes ám arra az út. Istenkísértés a szakadéknak nekivágni.

   A jövevény nem felelt, csak nézte azt az előreugró sziklafalat, amely mögött kezdődik az idegen ország…

   A bojtár újra tett a tűzre, s a fellobbanó lángnál szemügyre vette a titokzatos idegent. Szép barna arca volt. Szeme úgy ragyogott, mint a meleget sugárzó parázs, hullámos haja a vállára omlott, s a termete mint a sudár szálfa… Kár lenne, ha a sziklafalon agyonzúzná magát. Meg is jegyezte:

   - Ha nehéz a lelke, nem kell azért kibujdosnia. Itt is meghúzódhat az erdőben. Gomolyával, juhtejjel mi is ellátjuk. Aztán idő múlásával majd csak visszatérhet a hazájába.

   - Hazámba? – keserűen felkacagott. – Nincs énnekem hazám, hontalanná váltam – aztán halkan, mintha csak magához beszélne, hozzátette:

Mindentől megváltam,
Egyedül maradtam,
Barátaim lehagytak.

Aztán hanyatt vágta magát a jó szagú füvön, s arcát a csillagok felé fordította. A szemére azonban harmat borult, de az is lehet, hogy csak a kojtorgó tűz csapta meg füstjével a szem szögletét, azért fénylett olyan nagyon. A bojár szívét most valami szomorú sejtés szállta meg, szorongató, ríkató fájdalom, amely mint benső hideg járta át a testét. Elhallgattak mind a hárman. Valahonnan szellő kerekedett, simogató, sejtelmes fuvallat. Végigsuhant az arcukon, s beillant az erdő sűrűjébe. Ott eltűnt a tűlevelű ágak között, s tompa hallgatás borult a tájra…

   A jövevény meg csak bámulta a csillagokat, mintha most látta volna először őket, aztán váratlanul a juhászhoz fordult:

   - Van duda a kalibában?

   - Van.

   - Nem hoznád ki?

   A fúvós szerszám pár perc múlva már a juhász kezében terpeszkedett.

   - Aztán el tudod-e játszani a juhásztáncot?

   Kihúzta magát az öreg. – Hogy tudom-e? Azt mondják, Liptóban én vagyok a legjobb dudás. – S már bele is kezdett a nótába. Szilaj volt a dal, gyors ritmusú, megmozgatta a lábban az izmokat, s bizsergővé tette a keringő vért. Az idegen egy darabig hallgatta, hallgatta, aztán egyet villant a szeme, felkurjantott, s felugrott fektéből. Kihúzta magát, mint a szálfa, aztán hirtelen mozdulattal leguggolt a földre, majd mint az acél visszapattant, derekát egyenesre feszítette, s a nóta ritmusa szerint hol a jobb, hol a bal lába alól rúgta ki a földet. Majd megint leguggolt a gyors ütemű dasl rezgése szerint, hogy aztán a magasba szökkenjen a szilajságnak olyan tüzével s ördöngös ügyességgel, hogy a juhásznak ámulatában kiesett a dudasíp a szájából.

   - Emmán tánc – mondta hüledezve –, idestova hetvenéves leszek, de így még ember fia el nem járta előttem.

   - Mondta azt már más is – s most dölyfösre vált az idegen hangja. – Tudod ki? A pozsonyi koronázáskor maga a király.

   A bojtár ám megcsóválta a fejét. – Bolond ez – gondolta magában. – Az elébb sírt, aztán táncolt, most meg a királyt emlegeti… Úgy látszik, megszállta a dráku. – Ezzel keresztet vetett magára, s hátrább húzódott a kaliba mellé. A jövevény pedig benyúlt mentéje zsebébe, s fénylő aranyat dobott a juhász elé.

   - Ne mondja a gazdád, hogy ingyen mulattam a juhászánál – vetette oda kevélyen, s kisvártatva megkérdezte: – Kinek a juhait őrizitek?

   Tisztelettudón kapta le süvegét deresedő fejéről az öreg: – Gyarmati Balassa Bálint vitéz uramét.

   - Kiét, te?

   - Balassa Bálint uramnak a nyáját.

   - A Ba-las-sá-ét? Azt mondod, hogy a Balassa Bálintét? – rácsapott két kezével a térdére, s lekezdett kacagni. S kacagott, kacagott meg nem szűnő hahotával, úgyhogy a kutya szűkölve szaladt be a kalibába.

   - Hát akkor ez a legelő még Liptóújvárhoz tartozik, és ez is a Balassáé. Mi? Te meg, úgy látszik, nem is ismered azt, akinek a szolgálatában állasz?

   - Nem – felelt csendesen a juhász. – Sohasem láttam. Mi itt élünk a hegyek között szegényes gúnyában, ő meg fejedelmekkel parolázik, bíborban-bársonyban jár, aranysarkantyú peng a csizmáján.

   - Bíborban-bársonyban jár – ismételte az idegen –, bíborban-bársonyban… Végignézett szegényes öltözetén:

Ruhámban sötét színt,
Szívemben sötét kínt
Viselek én...

– de ezt igen halkan mondta, s rajta kívül más meg nem érthette. Aztán felkelt a tűz mellől, s az akol felé indult, ahol szorosan egymás mellé bújva pihent az ő nyája, amelynek gyapjúját már nem az ő számára fogják lenyírni… Rákönyökölt a korlátra, s elgondolkozott a sorsán… Ő, az Eger vári hős, török harcok vezére, Báthori pártfogoltja most itt áll útjának utolsó állomásán, s nézi elpereskedett, zálogba tett vagyonának utolsó morzsáját: a Liptóújvárhoz tartozó legelőjének juhait. Véletlenül sodorta erre az útja, nem is tudta, hol jár. Úgy látszik, a sors akarta, hogy saját birtoka nyújtsa az utolsó pihenőt hazájának földjén. – De jaj! Nehéz megválni attól a földtől, melynek rögeit vérével öntözte, melynek végvárain az ő dalaira sorakoztak fel a katonák vitézi tettekre. Hát hiába volt a harc, hiába az ének, most itt áll kifosztottan, elhagyottan, mindenkitől elfeledve…

Régi időm elmúlt,
Most másképpen fordult,
Szomorú az én sorsom…

Hulló csillag szelte át az égnek kárpitját, s fényes uszályával végigseperte a halványuló Tejutat. A két juhász összerezzent, s a bojtár hányta magára a keresztet… A tűz kialvófélben volt s a Göncölszekér rúdja a Liptói-havasok felé fordult. Nemsokára vége lesz az éjszakának… Itt az idő az indulásra.

   A bojtár fogadkozott, hogy elkíséri, de ő egyedül vágott neki a holdfényes erdőségnek. Minden lépésével egy sajgó emléket hagyott maga után: hűtlen feleségét, elzálogosított birtokát, törvénytelenített törvényes gyermekét, a fiát, életének egyetlen élő folytatását… És még valakit… Egy asszonyt, az egyetlent, akit tiszta szerelemmel szeretett, aki soha az övé nem lett, s aki után nem maradt más, mint olthatatlan, örökké tartó sóvárgása…

   - Hej, Losonczi Anna, ha te más lettél volna hozzám!

   Nagyot sóhajtott, s megkétszerezte léptét. A hold udvara halványulni kezdett, s a Tátra felől rózsaszínű párában feltűnt a pitymallat…

   Sietnie kellett.

   Kiért az erdőből. Útja most a gyalogfenyők szúrós ágai között vezetett, aztán egyszerre ez is mögötte maradt, s ő fent állt a gerincen, a szakadék szélén. Lent a mélyben még jól láthatta Liptóújvár és Hibbe körvonalait, a másik oldalon most bontakoztak ki a reggeli ködből a lengyel falvak tetői… Arra fekszik Krakkó…

   Lába mellett most apró, havasi virágot vett észre. Harmat csillogott gyönge levelén, s édes illat áradt a parányi sziromból. Lehajolt érte, s a mentéjére tűzte. Ezt, ezt a kis virágot viszi csak magával s a lelkében zsongó, el nem dalolt dalokat. A nap most előbukkant a ferde csúcsú Kriván mögül, s bíbor-arany sugarát ráontotta a tájra. Bálint a felkelő nap felé fordította fejét. Úgy állt ott a tetőn az özönlő napsugarak fényében, mint a magyar sors bronzba öntött szobra. Kitárta a karját:

Isten, én ezt kérem:
Utamban vezérem
Légy, s ments meg mindenektől,
Vezérelj messze földre,
Idegen nemzetre,
Hol lakjam békességben,
Hol lakjam békességben,
Mert itten lakásom,
Nincsen maradásom.

   Aztán hirtelen eltűnt a völgyből utána bámuló juhászok szem elől. Balassa Bálint átlépte a lengyel határt.

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf