L. Kiss Ibolya: Pásztortűz mellett

A hold rőt fénnyel bukkant fel a hegyek mögül, lapos korongja olyan volt, mint egy rézből öntött óriási tányér, melyet most vettek ki a vörös izzás kohójából, most kihűlni feldobták a nyárutói, hideg éjszakába. De amint feljebb kúszott boltozatán az égnek, úgy halványult, színtelenedett az ábrázatja, s lassanként szelíden fénylő aranyhoz vált hasonlóvá.

   - Szép idő marad az idő – mondta a juhász, és felbámult az égre.

   - Az – felelte kurtán a bojtár, s egy nyaláb rőzsét dobott a pislákoló tűzre.

   - Pedig az eső mán elférne – vitte a szót tovább az öreg.

   - Nem ártana – felelt vontatva a másik, és subájára dűlve bebámult a felszökkenő, pattogó lángba.

   Az erdő tisztásán állott a kaliba, mellette léccel bekerített férőhelyen szunnyadta a juhok. Szorosan egymáshoz bújtak göndör gyapjas testükkel, s ahogy mozdulatlanul feküdtek maguk alá húzott lábaikkal, úgy néztek ki a holdfényben, mint gömbölyű, apró kövek, melyeket varázsló keze hajított az akol kerítése mögé… A tájra ezüst fátyol borult, csak a szemközti hegy rajzolódott ki sötéten a megvilágított háttérből. A hegy, mely határt jelentett a két ország között.

   Az öreg gomolyát majszolt fogatlan szájában. Lassan, meggondoltan forgatta a nyelvével, mintha először érezné az ízét.

   - Jó – mondotta – porhanyós, mint az omlós pogácsa, hát még ha meg is sózhatnám.

   - Van még egy csipetnyi a kalibában, kihozzam?

   - Ne, te, ki ne hozd, mert még mind rá találom szórni, s akkor a holnapi levesbe meg mit teszel?

   - Majd hoznak szombaton az asszonyok.

   - Hoznak, ha jönnek, de ha megkezdték az aratást, akkor nem jöhetnek, oszt akkor mi lesz?

   - Az én asszonyom még éccaka is eljön, ha nappal nincs rá érkezése – gondolta a bojtár, de nem szólt semmit, csak melegség járta át a szíve táját. Tavasz óta itt éltek ketten a számadó juhásszal a hegyek között, s a feleségét csak a hét végén láthatta, mikor kenyérrel meg sóval megrakott batyujával feltűnt a hegyi ösvény szélén. A sót a juhoknak hozta, a kenyeret kettőjüknek, de a csókját egyedül csak neki tartogatta…

   Elhallgattak mind a ketten, s csend és béke áradt szét az éjszakában…

   Ám egyszerre csak megreccsent valami az erdő szélén. Száraz gally tört le a fáról, vagy vaddisznó kóborolna erre? A szokatlan zajra felriadt egy vércse, s hangos vijjogással rebbent el a fejük felett. A komondor is elvakkantotta magát, s hangos csaholással a sűrű felé szaladt… Egyszerre ugrottak fel mind a ketten. A fokosuk után kaptak, de még mielőtt magukra eszmélhettek volna, máris egy emberi alak állott a tűz mellett. Olyan hirtelen került eléjük, hogy a bojtár kételkedni kezdett, nem a hold sugarán ereszkedett-e le hozzájuk.

   - Jó estét – szólalt meg csendesen a jövevény, s kezével hátrasimította homlokába hulló haját. Süveg nem volt rajta, csak a vállára dobott mentéje árulta el, hogy úrféle lehetett.

   - Adj’ Isten – felelték egyszerre, s tekintetüket merőn rászegezték. Honnan jöhetett, hogy így éjszakának idején toppan elébük, milyen szándék vezetheti útját? A ruhájára bojtorján csimpaszkodott, csizmája csatakos volt a rászáradt sártól, mint aki lápon, ingoványon, nádason át törtet… Baltát azonban nem láttak nála, pisztoly sem v olt az övébe dugva – rossz szándékkal hát nem lehetett.

   - Üljön le a tűz mellé – invitálta az öreg –, ha meg fáradt, dűljön el mellém a subámra. Úgy látom messziről jött mifelénk.

   - Köszönöm – felelte az idegen, s kezét a zsarátnok fölé tartotta, mint aki fázik –, de elébb inni szeretnék. Van egy korty bora?

   - Bor? – a juhász szájában összefutott a nyál. Bort az esküvője óta nem ivott, pedig már nagy unokái voltak. – Borom az nincs, de frissen fejt juhtejet adhatok.

   - Nem hiszem, hogy a tej oltaná a szomjamat – de azért egy hajtásra kiitta a fasajkában elébe nyújtott, nehéz illatú italt. – Jólesett – mondta, leült a tűz mellé, s fejét a hegyek felé fordította. Kutatva jártatta szemét a hegygerincen végig, de nem látott mást, csak sötét körvonalait az erdővel borított magasságnak.

   - Arra vonul a határ? – kérdezte közömbösen, de mintha reszketett volna a hangja.

   - Arra – felelt a bojtár, s a szeme összevillant a juhászéval: úgy látszik, ennek valami bűn nyomja a lelkét… szökni akar.

   - Azon túl mán Lengyelország van. Ott végződik a határ, ahol az a fekete szikla látszik, de veszélyes ám arra az út. Istenkísértés a szakadéknak nekivágni.

   A jövevény nem felelt, csak nézte azt az előreugró sziklafalat, amely mögött kezdődik az idegen ország…

   A bojtár újra tett a tűzre, s a fellobbanó lángnál szemügyre vette a titokzatos idegent. Szép barna arca volt. Szeme úgy ragyogott, mint a meleget sugárzó parázs, hullámos haja a vállára omlott, s a termete mint a sudár szálfa… Kár lenne, ha a sziklafalon agyonzúzná magát. Meg is jegyezte:

   - Ha nehéz a lelke, nem kell azért kibujdosnia. Itt is meghúzódhat az erdőben. Gomolyával, juhtejjel mi is ellátjuk. Aztán idő múlásával majd csak visszatérhet a hazájába.

   - Hazámba? – keserűen felkacagott. – Nincs énnekem hazám, hontalanná váltam – aztán halkan, mintha csak magához beszélne, hozzátette:

Mindentől megváltam,
Egyedül maradtam,
Barátaim lehagytak.

Aztán hanyatt vágta magát a jó szagú füvön, s arcát a csillagok felé fordította. A szemére azonban harmat borult, de az is lehet, hogy csak a kojtorgó tűz csapta meg füstjével a szem szögletét, azért fénylett olyan nagyon. A bojár szívét most valami szomorú sejtés szállta meg, szorongató, ríkató fájdalom, amely mint benső hideg járta át a testét. Elhallgattak mind a hárman. Valahonnan szellő kerekedett, simogató, sejtelmes fuvallat. Végigsuhant az arcukon, s beillant az erdő sűrűjébe. Ott eltűnt a tűlevelű ágak között, s tompa hallgatás borult a tájra…

   A jövevény meg csak bámulta a csillagokat, mintha most látta volna először őket, aztán váratlanul a juhászhoz fordult:

   - Van duda a kalibában?

   - Van.

   - Nem hoznád ki?

   A fúvós szerszám pár perc múlva már a juhász kezében terpeszkedett.

   - Aztán el tudod-e játszani a juhásztáncot?

   Kihúzta magát az öreg. – Hogy tudom-e? Azt mondják, Liptóban én vagyok a legjobb dudás. – S már bele is kezdett a nótába. Szilaj volt a dal, gyors ritmusú, megmozgatta a lábban az izmokat, s bizsergővé tette a keringő vért. Az idegen egy darabig hallgatta, hallgatta, aztán egyet villant a szeme, felkurjantott, s felugrott fektéből. Kihúzta magát, mint a szálfa, aztán hirtelen mozdulattal leguggolt a földre, majd mint az acél visszapattant, derekát egyenesre feszítette, s a nóta ritmusa szerint hol a jobb, hol a bal lába alól rúgta ki a földet. Majd megint leguggolt a gyors ütemű dasl rezgése szerint, hogy aztán a magasba szökkenjen a szilajságnak olyan tüzével s ördöngös ügyességgel, hogy a juhásznak ámulatában kiesett a dudasíp a szájából.

   - Emmán tánc – mondta hüledezve –, idestova hetvenéves leszek, de így még ember fia el nem járta előttem.

   - Mondta azt már más is – s most dölyfösre vált az idegen hangja. – Tudod ki? A pozsonyi koronázáskor maga a király.

   A bojtár ám megcsóválta a fejét. – Bolond ez – gondolta magában. – Az elébb sírt, aztán táncolt, most meg a királyt emlegeti… Úgy látszik, megszállta a dráku. – Ezzel keresztet vetett magára, s hátrább húzódott a kaliba mellé. A jövevény pedig benyúlt mentéje zsebébe, s fénylő aranyat dobott a juhász elé.

   - Ne mondja a gazdád, hogy ingyen mulattam a juhászánál – vetette oda kevélyen, s kisvártatva megkérdezte: – Kinek a juhait őrizitek?

   Tisztelettudón kapta le süvegét deresedő fejéről az öreg: – Gyarmati Balassa Bálint vitéz uramét.

   - Kiét, te?

   - Balassa Bálint uramnak a nyáját.

   - A Ba-las-sá-ét? Azt mondod, hogy a Balassa Bálintét? – rácsapott két kezével a térdére, s lekezdett kacagni. S kacagott, kacagott meg nem szűnő hahotával, úgyhogy a kutya szűkölve szaladt be a kalibába.

   - Hát akkor ez a legelő még Liptóújvárhoz tartozik, és ez is a Balassáé. Mi? Te meg, úgy látszik, nem is ismered azt, akinek a szolgálatában állasz?

   - Nem – felelt csendesen a juhász. – Sohasem láttam. Mi itt élünk a hegyek között szegényes gúnyában, ő meg fejedelmekkel parolázik, bíborban-bársonyban jár, aranysarkantyú peng a csizmáján.

   - Bíborban-bársonyban jár – ismételte az idegen –, bíborban-bársonyban… Végignézett szegényes öltözetén:

Ruhámban sötét színt,
Szívemben sötét kínt
Viselek én...

– de ezt igen halkan mondta, s rajta kívül más meg nem érthette. Aztán felkelt a tűz mellől, s az akol felé indult, ahol szorosan egymás mellé bújva pihent az ő nyája, amelynek gyapjúját már nem az ő számára fogják lenyírni… Rákönyökölt a korlátra, s elgondolkozott a sorsán… Ő, az Eger vári hős, török harcok vezére, Báthori pártfogoltja most itt áll útjának utolsó állomásán, s nézi elpereskedett, zálogba tett vagyonának utolsó morzsáját: a Liptóújvárhoz tartozó legelőjének juhait. Véletlenül sodorta erre az útja, nem is tudta, hol jár. Úgy látszik, a sors akarta, hogy saját birtoka nyújtsa az utolsó pihenőt hazájának földjén. – De jaj! Nehéz megválni attól a földtől, melynek rögeit vérével öntözte, melynek végvárain az ő dalaira sorakoztak fel a katonák vitézi tettekre. Hát hiába volt a harc, hiába az ének, most itt áll kifosztottan, elhagyottan, mindenkitől elfeledve…

Régi időm elmúlt,
Most másképpen fordult,
Szomorú az én sorsom…

Hulló csillag szelte át az égnek kárpitját, s fényes uszályával végigseperte a halványuló Tejutat. A két juhász összerezzent, s a bojtár hányta magára a keresztet… A tűz kialvófélben volt s a Göncölszekér rúdja a Liptói-havasok felé fordult. Nemsokára vége lesz az éjszakának… Itt az idő az indulásra.

   A bojtár fogadkozott, hogy elkíséri, de ő egyedül vágott neki a holdfényes erdőségnek. Minden lépésével egy sajgó emléket hagyott maga után: hűtlen feleségét, elzálogosított birtokát, törvénytelenített törvényes gyermekét, a fiát, életének egyetlen élő folytatását… És még valakit… Egy asszonyt, az egyetlent, akit tiszta szerelemmel szeretett, aki soha az övé nem lett, s aki után nem maradt más, mint olthatatlan, örökké tartó sóvárgása…

   - Hej, Losonczi Anna, ha te más lettél volna hozzám!

   Nagyot sóhajtott, s megkétszerezte léptét. A hold udvara halványulni kezdett, s a Tátra felől rózsaszínű párában feltűnt a pitymallat…

   Sietnie kellett.

   Kiért az erdőből. Útja most a gyalogfenyők szúrós ágai között vezetett, aztán egyszerre ez is mögötte maradt, s ő fent állt a gerincen, a szakadék szélén. Lent a mélyben még jól láthatta Liptóújvár és Hibbe körvonalait, a másik oldalon most bontakoztak ki a reggeli ködből a lengyel falvak tetői… Arra fekszik Krakkó…

   Lába mellett most apró, havasi virágot vett észre. Harmat csillogott gyönge levelén, s édes illat áradt a parányi sziromból. Lehajolt érte, s a mentéjére tűzte. Ezt, ezt a kis virágot viszi csak magával s a lelkében zsongó, el nem dalolt dalokat. A nap most előbukkant a ferde csúcsú Kriván mögül, s bíbor-arany sugarát ráontotta a tájra. Bálint a felkelő nap felé fordította fejét. Úgy állt ott a tetőn az özönlő napsugarak fényében, mint a magyar sors bronzba öntött szobra. Kitárta a karját:

Isten, én ezt kérem:
Utamban vezérem
Légy, s ments meg mindenektől,
Vezérelj messze földre,
Idegen nemzetre,
Hol lakjam békességben,
Hol lakjam békességben,
Mert itten lakásom,
Nincsen maradásom.

   Aztán hirtelen eltűnt a völgyből utána bámuló juhászok szem elől. Balassa Bálint átlépte a lengyel határt.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf