Muskátli - 2018. május

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2017/2018-es tanév kezdetével a Muskátli a negyedik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2018. május / IV. évfolyam / 9. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

Pünkösdi rózsák

I.
Piros pünkösd napján,
Úgy emlékszem rája!
Együtt mentem egyszer
Édes jó anyámmal
Az Isten házába.

Tele volt a templom
Pünkösdi rózsával,
A viruló tavasz
Piros virágának
Kedves mosolyával.

Mikor hazamentünk
Végső énekszóra:
Kihajlott a rácson
Mosolyogva elénk
A pünkösdi rózsa.

II.
Szép pünkösdi rózsát
Kötök bokrétába…
Elküldöm szülémnek,
Szívem hűségével,
Rögös sírhalmára.

Tán szebb lesz az álma
Szendergő anyámnak,
Tán a pillangók is,
Dalos madarak is,
Jobban oda szállnak.

Porladozó szíve
Tán feldobban újra…
S örül a rózsának,
Mint mikor a rácson
Kihajlott az útra.

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. május 30., XX. évfolyam, 22. szám

Mátyás király őrszeme

Magam sem tudom, hogy hol olvastam, miféle elsárgult levelű régi krónikában betűzgettem ki azt a kis históriát, amely hollós Mátyás királyunk őrszeméről szól. De akárhol is olvastam, vagy akár álmodtam is, igazságos Mátyás király lelke él benne.
Hadat viselt akkoron a magyar és ellensége akadt bőven, török is, német is. Éppen a német ellen szállott hadba a híres „fekete sereg”, amely Bécs ellen indult akkortájt és a sereg élén ott lovagolt mindenütt maga a király is, Mátyás. Nagy út volt ez, nem is igen-igen könnyű, mert alighogy túlhaladtak Pozsony városán, nap-nap után, minden órában össze kellett mérni a magyar fegyvert a vasas német zsoldosok kardjával, lándzsájával. De nem volt olyan lándzsa-erdő, amelyet Mátyás király serege át ne tört volna.
Nappal nyomult csak előre a magyar vitézek válogatott hada. Éjjelente orozva is rájuk törhetett volna az ellenség, de az áldott nap fénye már messziről meg-megcsillantotta a német lándzsákat és vérteket: ilyenkor nem csaphatott le váratlanul az ellenség. A nyílt harc pedig mindig csak a magyar fegyvernek hozott dicsőséget.
Egy napi járóföldre sem volt már talán Mátyás király vitéz serege Bécstől, amikor éjjel, az erdőszélen megpihentek. Előző nap kemény tusájuk volt egy portyázó német zsoldos csapattal: állt a harc jó néhány órahosszat, de végre a németek a futást vélték a leghasznosabbnak és hanyatt-homlok menekültek. A „fekete sereg” még üldözte őket egy ideig, de aztán visszafordultak. Beesteledett már ekkorra és kelepcétől tartottak.
Párázó, ziháló lovaikon hogy visszatértek a táborba, a fáradt sereg pihenni tért. Nagy munka várt rájuk a holnapi napon . . . Akkor érnek Bécs alá. Akkor pedig szükség lesz a pihent karra, csorbátlan kardra.
Az erdőszélen, a nagy mezőségen táborozott a sereg. Csak egy éjszakára ütöttek itt tábort, alig is emeltek hát néhány sátrat a főbb zászlós urak számára. A király is, hollós Mátyás, csak szerény tábori sátort üttetett föl és ő is nyugovóra tért hamarost.
Aludt az egész magyar sereg, csak éppen az őrszemek virrasztottak a tábor szélén, nehogy az ellenség váratlanul rájuk törhessen. Ők őrködtek most a vitézek élete fölött, de meg magán a sereg becsületén is.
Pihent a tábor. . . Pihentető csend és üdítő álom teregette szárnyát föléjük.
És akkor, éjfél tájt, egyszerre csak kitárult nesztelenül a király sátra és halkan kilépett onnan Mátyás király. Oldalára kötve ott volt még a kard, amint fegyveresen dőlt le pihenni. De most baljával lefogta a kardot, hogy meg se zörrenhessen, amint elindult szemlét tartani az őrszemek között.
Mert az őrszem őrködik a táboron. Az őrszemeken pedig ott kell, hogy legyen, a király szeme.
Mint valami testetlen árnyék, úgy járta be a tábor szélét. Valamennyi őrszem a helyén virrasztott és éber szemmel kémlelte a vak sötétséget. Valamennyi észre is vette és keményen rászólt:
-    Jeszó!
-    Magyar dicsőség! –felelte Mátyás és örült, hogy vitézei még tőle is megkérdik a jelszót.
Ide ellenség be nem törhet! Ahol ilyen vitézek őrködnek, ott nyugodtan aludhat a sereg és – a király.
De azért ő még nem tért alvóra. Ment tovább, őrszemtől őrszemig.
És amint így bejárta az őrszemek határvonalát, egyszerre csak éles szeme, - amely a sötétben is látott, - megpillantja egyik vitézét, amint ott gubbaszt a földön és… alszik.
Nesztelen lépésekkel közeledett hozzá. Már féllépésnyire se volt az őrszemtől és az még mindig aludt. Fel se rezzent.
Mátyás király most megállt és elnézte vitézét. Felismerte. Mert ő minden katonáját a „fekete seregnek” személyesen is ismerte, a nevét is tudta. Ez itt Hajagos Pál . . .
Nézte, nézte jó ideig Mátyás király az alvó őrszemet. Őrhelyen elaludni, főben járó bűn, legkiváltképpen pedig háborús időben! . . . Már oda is lépett mellé, ki is nyújtotta kezét, hogy felkölti és vasra vereti, de egyszerre csak mást gondolt.
A kezét már kinyújtotta. De nem tette szerencsétlen vitéze lábára, hanem lehajolt a fűbe és . . . fölemelte a lándzsát, amely kicsúszott az alvó őrszem kezéből.
Jobbjába vette a lándzsát és ő állt most az őrhelyre. Úgy állt ott, mint egy ércszobor. Meg se mozdult . . .
Mátyás király állott őrt, ott a tábor szélén és őrködött a tábor fölött. Az erdő sejtelmesen zúgott-búgott, majd hajnal felé, hogy rózsás csíkok jelentek meg az ég alján, fölhangzott a madárdal az erdő felől és ezer meg ezer kis torok, énekelve, csiripelve, zengedezve köszöntötte a felkelő napot.
. . . A zengő madárdalra ijedten nyitotta föl szemét Hajagos Pál. De attól, amit látott, még ijedtebben csukta le a szemét.
Királya, Mátyás király állott előtte. És kezében az ő lándzsája, amint a király ott áll az őrhelyen.
-    Kegyelem, uram, kegyelem királyom! – rebegte csukló hangon Hajagos Pál és Mátyás elé borult, majd a földre fektetvén arcát, folytatta szavait: - Nem, mégse adj kegyelmet, kegyelmes királyom. Nem érdemlem meg, a halált, a büntetést érdemlem meg csak én, szerencsétlen bűnös . . .
Mátyás pedig így szólt ekkor:
-    Kelj föl, Hajagos Pál és vedd át tőlem a lándzsát és vedd át őrhelyedet. Bűnöd nagy, de az őrhely nem maradt üresen, mert én őrködtem itt azalatt, amíg te aludtál. És bűnödre mentséged is van. Fáradt voltál, egész nap vitézül harcoltál, tudom, hogy négy német zsoldost a tegnapi harcban fogságba is ejtettél, nem csoda hát, ha a kemény tusa után el is nyomott az álom. Én nem fáradtam ki, hát én helyettesítettelek. Mert a királynak nem csak büntető bírónak, hanem a harcban bajtársnak is kell lennie. Nem büntetlek meg, de ha ma, hogy most már kipihented magad, vitézi tettel kiérdemled kegyelmemet, hát meg is jutalmazlak. Úgy legyen! –és ezzel Mátyás átadta a lándzsát vitézének.
. . . Másnap pedig? Másnap már „nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára.”

Forrás: Az Én Ujságom, 1912. május 26., XXIII. évfolyam, 17. szám

Lőrincz Sarolta Aranka:

A zöld Hoppá manó

 – Mesesorozat –

(folytatás 9. mese)

Repült, repült, a kis szeleburdi Csingi Lili tündér királykisasszony. Vitték a léggömbök, már az aranyrét sem látszott, az ezüsterdő sem, de még a gyémánt patak sem. Egyre messzebb repült, a tündérváros már csak egy parányi pont volt a messzeségben. A szivárvány színében pompázó üveghegyek egyre közelebb tornyosultak, olyan közel, hogy még az eget is eltakarták. Az első üveghegy csúcsa aranysárga volt, a második smaragdzöld, a harmadik ibolyakék, a negyedik rubin piros, az ötödik liláskék, a hatodik rózsaszín, a hetedik ezüstfehér.
 Hahó, üveghegyek! Csodásak vagytok, ilyen magasból meg különösen!- kiáltott Csingi Lili és ámulva nézte a csillogó, villogó üveghegyeket.
A dicséretre csengni - bongni kezdtek az üveghegyek és Csingi Lili kiáltását váltakozva dobták egymásnak, mint a labdajátékosok a labdát:
Csodásak, csodásak, vagytok, vagytok! Magasból, magasból, különösen, különösen!
 A hegycsúcsok kiáltására hirtelen hatalmas szélvihar támadt. A sziklák gyorsan elvesztették szivárványszínüket, a komor, szürke hegyormok pedig elhallgattak. A szélvihar még magasabbra röpítette a kis tündér királykisasszonyt és vitte, mint könnyű tollpihét. Jobbra, balra hintáztatta, végül átlendítette az üveghegyen túlra.
 Hajaj, szegény kis tündér királykisasszony, nem tudod te hová kerültél, egy ismeretlen, idegen világba, a fordított zöld manók országába!
Csingi Lili egyáltalán nem volt ijedős természetű, kíváncsian nézett le a magasból. Nem messzire tőle, egy domb oldalában különös házikó lapult. Tetejével lefelé volt építve. Körülötte fák nőttek, lombjuk lent volt a földön, a gyökereik pedig az ég felé meredeztek.
Nahát, milyen érdekes, itt minden a feje tetején áll? – csodálkozott a látottakon Csingi Lili.
A léggömbök közel vitték a házikóhoz és beleakadtak a fordított fa gyökereibe. Csingi Lili próbálta kiszabadítani a léggömbök zsinegét, de nem tudta, ezért elengedte, majd fürgén lemászott a fa törzsén és a lombkoronából nagyot ugorva, lehuppant a földre. Kíváncsian körbejárta a furcsa házikót, kereste a bejáratot. Ekkor hirtelen felnyílt a teteje és egy zöld fejű manó perdült ki rajta fejjel lefelé, kézen járva.
Hoppá, hoppá!- ugrált a kezén nagyokat a manó.
Hoppá! – ugrott egyet a lábain Csingi Lili, a zöldfejű manót utánozva.
Az Csingi Lilire nézett és elámult a számára furcsa lényen, aki ellentétben vele, a lábain ugrált. Óvatosan körbeugrálta a kezén és gyanakodva megkérdezte:  
Honnan tudod a nevemet?
Nem tudom, csak ugrottam. - vonta meg a vállát Csingi Lili.
Dehogyis nem, most mondtad: Hoppá! Ez a nevem! Furcsa lény vagy, ilyet még sosem láttam, mint te, a fejed fönt, a lábad lent. Hogy lehet így járni - kelni, s egyáltalán élni?- morfondírozott Hoppá manó.
És te, hogy tudsz így járni fejjel lefelé, nálunk, tündérvárosban, csak Bolombóc, a tündérbohóc jár a kezén!
Na de ilyet, jól felvágták a nyelved abban a tündérvárosban! – bosszankodott Hoppá manó és barátságtalanul méregette a tündér királykisasszonyt. Azzal se szó, se beszéd a két kezén visszaugrándozott a házikójába és nagy erővel becsapta maga után a tetejét.
Nahát, szép kis fogadtatás! – gurult méregbe Csingi Lili.
 Azért sem hagyom annyiban a dolgot, nem fogsz ki rajtam Hoppá manó!
 Rángatni kezdte a házikó tetejét, de az nem engedett. A manó bizony alaposan bevágta maga után és ezzel be is záródott. Csingi Lili kutatni kezdett és észrevette, hogy a házikónak ablaka is van, amit Hoppá manó nagy sietségében elfelejtett bezárni. Előbb óvatosan bekukucskált. Bent minden bútor és tárgy nagy összevisszaságban egy nagy kupacba volt dobálva. A manó a kezén állt, a lábaival pedig egyre csak kotorászott a kupacban lévő tárgyak között. Ha valamit megérintett, azt azonnal továbbrúgta a lábával. Annyira elmerült a sok lim-lom között való kotorászásban, hogy észre sem vette Csingi Lilit, aki óvatosan bemászott a házikó ablakán.  
Hi – hi- hi, ha- ha -ha!- kacagott Csingi Lili, amint meglátta, hogy a feldobott tárgyak közül éppen egy nagy kosár pottyant a manó fejére. Kalimpált a manó, a nagy kosárral a fején, végül elvesztette az egyensúlyát és a felbukfencezett.
Segítség, megtámadott egy űrbéli harcos!- kiáltotta torkaszakadtából.
Erre a kiáltásra a házikó a levegőbe emelkedett és repülni kezdett az üveg hegyek felé. Csingi Lili, amint meglátta az üveghegyeket, nagyon megörült. Kinyitotta a házikó ablakát és lekiáltott az üveghegyeknek.
Hahó, hahó, üveghegyek, újból itt vagyok! Látom, visszakaptátok szivárványszíneteket!
Itt vagyok! Itt vagyok! Visszakaptátok, visszakaptátok!- kiáltották a hegycsúcsok.
A házikó a smaragdzöld üvegcsúcshoz ért, ahol éppen egy kövér bárányfelhő legelészett. A kiáltásra felnézett, és kíváncsian a repülő házikó felé indult. Éppen jókor ért oda, mert Csingi Lili ügyesen elkapta, ráült a hátára, s az megriadva, a tündér királykisasszonnyal vágtatni kezdett tündérváros felé.
Az üveghegyek újra csengni-bongni kezdtek és erre a feje tetején álló házikó Hoppá manóval együtt, visszarepült oda, ahol eddig is volt, a zöldfejű, fordított manók országába.
Szeleburdi Csingi Lilit szerencsésen hazavitte a bárányfelhő, egyenesen a dombon álló tündérpalota fölé. A tündérpalota népe még mindig aggódva kémlelte az eget, vajon hová tűnhetett el a kis szeleburdi tündér királykisasszony.
Hoppá! Hoppá, itt vagyok!- kiáltotta Csingi Lili és vidáman leugrott a bodros bárányfelhőről, egyenesen Dundi tündér dadus karjaiba. Bolombóc a tündérbohóc örömében, hogy Csingi Lili megkerült, nagyokat kurjantva háromszor körbe karikázta fejjel lefelé, a kezén.
 Mivel a tündér királykisasszonynak nem esett baja, a tündérpalota népe ott folytatta Csingi Lili születésnapi ünnepségét, ahol abbahagyta.

***

Lőrincz Sarolta Aranka: 

Anyaszív
    

Édesanyám, drága lélek,
Lélek vagy már fönt az égben.
Anyaszíved mégis élhet,
Ezért dobban, mindig dobban.
Áldom érted Istent.

Gyermekkorom drága fénye,
Mesevilág szép reménye,
Anyaszíved még mesélhet,
Ezért dobban, mindig dobban.
Áldom érted Istent!

Szép hangodat most is hallom,
Népdalt dalolsz, csengő hangon.
Anyaszíved énekelhet,
Ezért dobban, mindig dobban.
Áldom érted Istent!

Dagasztottál sok kenyeret,
Kis családod ne éhezzen.
Jó anyai szíved élhet,
Ezért dobban, mindig dobban.
Áldom érted Istent!

Házunk előtt a kis padon,
Imakönyvben olvasgatol,
Imádságos szíved élhet,
Ezért dobban, mindig dobban.
Áldom érted Istent!

Drága lélek, édesanyám,
Fönt az égben vigyázol rám,
Anyaságod szíve élhet.
Értem dobban, most is dobban.
Áldom érted Istent!

Lőrincz Sarolta Aranka:

Májusi gyöngyvirágok

Májusban sok virág nyílik,
De legszebb a gyöngyvirág,
Apró, fehér csengettyűi,
Bújnak zöld levél alá.

Illatos, kis gyöngyvirágok,
Hiába is bújtok el,
Zöld levelek között úgyis
Megtalállak titeket.

Megtalállak és leszedlek,
Illatos, kis virágok,
Kis csokorba rendezgetlek,
Napsugaras májuson.

Május első vasárnapján,
Felköszöntöm jó anyám,
Szívem minden szeretetét,
E csokorral nyújtom át.

Édesanyám hálás szívvel
Köszönöm, hogy vagy nekem,
Áldjon meg az Isten téged,
Sok százezer s ezerszer.

A mesék és a versek itt a Muskátliban jelentek meg először.

Bársony István több mint vadászíró

Felvidéki ismerkedés

a magyar természetpróza első mesterével

Írta: Pósa Homoly Erzsó, 2018.04.21., Felvidék.ma

Bársony István sírja és arcképe aláírásával (Fotó: wikipédia)

Bársony István irodalmunk Szinyei Merse Pálja – vallják az életművét jól ismerők. Rótta varázslatos sorait, értette a madarak és fák nyelvét, természetleírásain nemzedékek tanultak meg magyarul beszélni és érezni. Mára mégis kikerült a tankönyvekből.
A Bársony-programot, mely az ébresztésére hivatott, 2005-ben hirdették meg. Ekkortájt alakult a Bársony István Alapítvány, mely ápolja névadója emlékét. Ügyvezető elnöke, Csiák Gyula Rimaszombatban tartott előadásában bemutatta éppen a könyvhétre megjelent legújabb kiadványukat is.
A Bársony István Alapítvánnyal együttműködésben fejti ki tevékenységét a D.C.G. Bt társaság, mely az Alapítvány honlapjának működtetője és a Bársony életmű köteteinek kiadója is. A könyvhétre megszületett dr. Csiák Gyula szerkesztésében a Bársony István – A magyar természetpróza első mestere című album. A 480 oldalas, színes képekkel illusztrált, keménytáblás borítóval rendelkező kiadvány kereskedelmi forgalomba nem kerül, 500 sorszámozott példány készült belőle, és előadások alkalmával szerezhető be.
A jeles vadászíró életét és munkásságát részletesen bemutató fejezeteket kortárs szerzők tanulmányai kísérik, majd a tizenkét hónap leírása jön, Bársony István tollából, „A láp és pagony dalnokának” örök érvényű mondataival. Ezután az elmúlt tizenkét év Bársonnyal kapcsolatos történéseinek képes összefoglalója következik, mely feleleveníti a különféle megemlékezéseket és rendezvényeket. A kötetet tizenhat Bársony-novella zárja.

Dr. Csiák Gyula, Bársony-kutató Bársony István és barátai – Példaképek, tisztelők és a jó barátok címmel tartott előadást a rimaszombati Csillagházban (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Csiák Gyuláról tudni kell, hogy éppen Bársony István szülőhelyén Sárkeresztesen, Székesfehérvár mellett lett körzeti orvos. Ő szerkesztette meg a biológiai órát már 1991 végén, annak modern változata ma is elérhető. Aztán a fülcimpa felé fordult a figyelme, az Éden klipsz is a nevéhez fűződik. Elnöke volt a magyar orvosok labdarúgóligájának. Sport- és akupunktúra szakorvos lett. Fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy az alapítványon keresztül az író nevét újból megismertessék, munkáit, gondolatait széleskörűen terjesszék.
Bársony István 1886-ban egyetlen novellával tört be a magyar irodalomba. Aztán minden évben volt egy-egy híres könyve, 44 kötete jelent meg. A jó barát, Pósa Lajos gyermekújsága, Az Én Ujságom első száma is vele indult. Az emberi természetet szintén jól ismerte, a nőkről írta a Négyszem közt könyvet. A természet-irodalom mellett A rab király szabadon címmel megírta az első magyar állatregényt. Így Fekete Istvánt Bársony irodalmi unokájának is nevezik. 1918-ban készült el róla az Ingovány című film.
Bársony István írói hitvallása: A világosság, amely látni enged, a lélekből sugárzik
Nagyon tisztelte Tompa Mihályt és Jókai Mórt. Az előadás közben elhangzott Tompa Csalánok című verse Gál Laura tolmácsolásában. Bársony a természet poétája is volt. Egyik gömöri látogatását Lőrinczy György a Poéták Gömörben című írásában örökítette meg, melyet Ferencz Zsolt olvasott fel.
Az előadó szólt A sztrecsnói piros virágokról, a pipacsról. Vámos Dorka adta elő Rákosi Viktor azonos című versét. A világháború vége tiszteletére idén a pipacs az év virága. Vér virága címmel Bársony is írt novellát róla. A háború borzalmai után a harcmező kopár pusztaság marad, s a pipacs az első, mely életre ébred, így az újjászületés örök jelképe is. Székesfehérváron minden évben megemlékeznek november 11-én, a fegyverszünet aláírásának napján. Az előadás végén A századik holdtölte című kötetet kisorsolták a nézők között.

Bársony István kötetek (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

A körből kihagyhatatlanok a Feszty Árpád kingyesi tanyájára összejárt barátok, ahol a legendás gerendák maradtak ránk az írók, művészek egy-egy felvésett idézetével. Ifj. Molnár Sándor dr. Csiák Gyula Legendás gerendák című visszaemlékezését olvasta fel, amely a kingyesi barátok leszármazottjainak és lelki rokonainak 2007-es újratalálkozását örökítette meg.
Végül az előadó ismertette a Bársony István Alapítvány munkáját. Fehérvárcsurgón épült fel a Bársony ház. Irodalmi emlékfal van a sárkeresztesi szülői házon. A sárkeresztesi iskola 2006 óta Bársony István nevét viseli. Magyaralmáson egy három méter magas faszobor van, itt keresztelték meg. Budakeszin a Vasparkban bronzdombormű fogadja a látogatókat.
A Vadászati Kulturális Egyesülettel karöltve prózamondó versenyt is szerveznek, melyet nemzetközivé szeretnének tenni. Ebben a rimaszombati találkozó alkalmával felajánlotta a segítségét a Pósa Lajos Társaság, hogy Gömörben is megrendeznének egy fordulót. Az összejövetel a társulás Légy lámpás! előadássorozat 1. évadának 2. része volt a Csillagházban április 20-án.

     Forrás: http://felvidek.ma/2018/04/barsony-istvan-tobb-mint-vadasziro

 

Pósa Lajos:

Kocsikázás

Palkó gyerek olyan gyerek:
A párjára alig lelek.
Úgy vigyáz a kis húgára:
A kakas se nézhet rája.

„Mit szeretnél, húgom, édes:
Kell-e kalács, cukros, mézes?”
„Nem kell nekem! – mondja Klári. -
Vígy el inkább kocsikázni!”

Nosza, ugrik a jó bátya…
Ló se kell a kocsijába.
Magától fut a gyors batár:
Csak úgy repül, mint a madár.

Töf-töf … töf-töf … kapu tárul …
Le is szállnak a batárrul.
Nagyanyó már régen várja:
Futnak is a két karjába.

Nagyanyónak az örömtűl
Két szeméből könnye gördűl.
Mosolyogva súgja Klári:
„Jer, nagyanyó, kocsikázni!”

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. május 2.., XX évfolyam, 18. szám

Pósa Lajos:

Isten dicsérete

Fű, fa, virág az Istennek
Jóságát dicséri,
A madár is dalolgatja,
Méh is döngicséli.

Hozzád száll az én imám is,
Mindnyájunknak Atyja!
Te vagy szívem dobbanása,
Lelkem gondolatja!

Forrás: Az Én Ujságom,
1904. május 1. , XV. évfolyam, 18. szám

Sajó Sándor: Az akácfa

Magyar népem kedves akácfája…
Álmodozva heverek alája;
A virág: fehér gyönyörűség,
A gyökere: földhöz való hűség.

Tisza táján hogyha jövevény is,
Szívre, szemre a miénk ő mégis;
Magyar érték: szívós törzse, ága,
Mézét termő, illatos virága.

Mély gyökérrel mi földünkbe nőve,
Magyar lélek áradoz belőle;
Magyar földnek szép jövevényfája, -
Hogyne néznék szeretettel rája!

Én magam is … az én nemzetségem
Jövevényfa lehetett itt régen …
Ami rég volt, nem is igaz már az, -
Vérem, szívem, régen magyar már az!

Jó akácfám, virulj csak, virágozz!
Más ég alá sose is kívánkozz!
Boldog másutt úgyse lennél többé, -
Magyar fa vagy, az is léssz örökké.

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. május 28.., XXII. évfolyam, 23. szám