Bodor Aladár: Édesanyám

Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőm felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, –
    Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varrta rám?
KI csent cukrot kis zsebembe?
    Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva,
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított „Isten” szóra?
    Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevelen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát, ha rosszul éltem…
    Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legyen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmú Mária-szívvel?
    Édesanyám, édesanyám!