Ölbey Irén: Tavaszi séta

Jöjj, sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzos bokrok s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya-fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog, ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.