Jankó Zoltán: A pogánynak keresztelt gyerek

Ha idősebb testvéreim nevére gondolok, mintha magyar ruhás falusi szentek vonulnának el előttem. Legidősebb fiútestvérem természetesen apja, Ágoston nevét viseli, után két nénémet Mária és Erzsébet névre keresztelték. Meghonosodott, egyszerű, derék falusi nevek, olyanok, mint a viselőik: szinte rá vannak szabva úgynevezett jobb gazdacsaládok gyermekeire, amilyenek mi volt voltunk.

    Az esperes urunk olyan nagy tisztelője volt ezeknek a, mondhatnám, falunkbeli szenteknek, hogy csak az ő nevükre keresztelt, és hallani sem akart más „divatos” vagy „úri” nevekről. Ha mégis ilyen különleges nevet választott valaki a gyereknek, az esperes úr nem sokat teketóriázott, hanem beírta az anyakönyvbe a maga gusztusa szerint a Rozália vagy József nevet, vagy mit éppen alkalmasnak talált. Csak a keresztelőről hazajövő komaasszony vitte meg a hírt, hogyan hívják az újszülöttet.

    Így aztán szokásba jött, hogy előbb szépen megtanácskozták a szülők vagy a keresztanyák az esperessel, hogy mi legyen a gyerek neve.

    Nem is bánta meg senki, mert ilyenkor az esperes úr igen gavallérosan viselkedett. Kiterítette a szentek nevét az asztalra, és mindegyikről tudott a keresztanyának valami szépet mondani.

    Persze, aki nem követte a tanácsát, és mégis valami különös, szokatlan névvel küldte a gyerekét kereszteltetni, az azután magára vethetett.

    Így került Lelkes Arnold pajtásom András néven a matrikulába, és csak akkor tudódott ki róla az elkeresztelés, mikor a fiú sor alá került.

    Zsidó Viktor esete már komolyabb, mert Viktória néven leánykának írta be őt az esperes úr a matrikulába. Csak akkor derült ki a tévedés, mikor hét év múlva Viktorkát mindenáron a leánykák közt akarta az iskolában megtalálni.

    De miért keresztelték az én szegény, menyasszonykorban hitelen meghalt nénémet Kamillának?

    Úgy történt, hogy Kamilla, vagy ahogy mi neveztük, Milka néném születése előtt apám összeveszett az esperessel, és azzal akarta haragosát megbosszantani, hogy „úri” nevet adott a harag idejében érkezett lányának. Mivel pedig apámmal mégsem merte a mindenható esperes megtenni, hogy egyszerűen más nevet ír az anyakönyvbe, néném Isten és ember előtt megmaradt Milkának, hirdetve apám győzelmét az esperesen.

    De mivel sem az apám, sem az esperes nem volt haragtartó ember, csakhamar megbékültek, és következő leánytestvéreim megint rendes nevet kaptak. Később újból összezördülhettek, mert az engem megelőző nővérkémnek apám a Vincencia nevet választotta. Szegény kis Vincencia miatt már a pap és a keresztanya között is lehetett szelídebb szóváltás, mert őt már ezzel a kifakadással hozta haza Kulcsár Vendelné nagyasszony.

    - Komám uram, csak annyit mondok: ne húzzon ujjat az esperes úrral, mert én nem tartok magának több gyereket keresztvíz alá, ha a neve miatt engem pirongatnak.

    Könnyelműség volt Kulcsárné nagyasszonynak így beszélnie, de a fenyegetést beváltani nem tudta volna, mert akkorában más szokás volt a keresztkomaság körül, mint most. Manapság egy gyerekhez három keresztanyát is hívnak, akkor meg egy családban ugyanaz az egy keresztanyja volt minden gyereknek, aki aztán meg is bérmáltatta őket, még ha heten voltak is, mint nálunk.

    Vincencia néném még nem volt kétesztendős, amikor megszülettem én. Nagyon alkalmatlan időben, az 1880. év december 31. napjának hajnalán. Mivel a mi szokásaink szerint a keresztelésnek még abban az évben, vagyis az én esetemben a születésem napján meg kellett történnie, délután kocsit küldtek Kulcsár Vendelné nagyasszonyért, testvéreim közös keresztanyjáért. Engem megfürösztöttek, megszoptattak, parádés pólyába csavartak, és így szépen kikészítve keresztanyám karjába tettek: mehet velem a templomba.

    - No, és mi legyen a neve? – kérdezte a keresztanya.

    Anyám fáradtan intett a szemével édesapám felé, és a fal felé fordította fejét. Ez a mozdulat azt jelentette, hogy:

    - Kérdezze meg az apját!

    A nagyasszony rosszat sejtve, apám felé vetette a fejét, az meg a legnagyobb nyugalommal felelte:

    - Zoltán.

    Ebből a névből látni, hogy ebben az időben a harag apám és az esperes között igen nagy lehetett, mert nemcsak hogy egymás után két gyereken keresztül tartott, de mert apám énnálam nem érte be „Adolár” vagy valami más úri névvel, hanem pogány név kellett neki.

    Az én drága jó keresztanyám egyszerre a rátarti Kulcsárné nagyasszonnyá változott. Engem – nem akarom mondani, hogy ledobott – letett anyám elé a dunyhára, és kijelentette, hogy ő bizony ezzel a névvel nem kereszteltet gyereket. aztán harciasan apám felé fordult, és szinte kihívóan az egyház pártjára állott:

    - Igaza van az esperes úrnak: pogány névre nem keresztelhet.

    - Csak bízza rám, komámasszony, azt én ezzel a levéllel elintézem – és felolvasta a levelet (anyámnak is alá kellett írnia), melyben „nyomós családi okokból” kérik újszülött fiúknak „Zoltán” névre „leendő” keresztelését.

    - No hát, ilyent se hallottam még, hogy levéllel küldik a gyereket keresztelni – méltatlankodott keresztanyám.

    - Sohse törődjön vele, komámasszony – próbálta megnyugtatni őt édesapám. – Vagy megkereszteli az esperes úr szó nélkül, vagy ha nem, visszahozza a gyereket, és… lesz szíves majd tanúskodni róla, hogy az esperes úr megtagadta a szülők kérelmét.

    - Mit, hogy én még tanúskodjak is? Nem, komámuram, ezt nem kívánhatja tőlem.

    - Hát akkor nem lesz keresztelés – jelentette ki apám a legnagyobb nyugalommal, és visszavette a levelet.

    Erre keresztanyám is észbe kapott, mert hát csak nem veheti a lelkére, hogy egy ártatlan újszülött pogányként lépje át az újesztendő küszöbét. Ha már sem a pap, sem az apa nem enged, ő lesz az okosabb. Nem szólt semmit, csak hirtelen elhatározással kiragadta apám kezéből a levelet, és elindult velem a templomba. Nagyokat fújt haragjában, és sietett, hogy csak úgy suhogott rajta a téglaszínben játszó selyemszoknya. Hogy ezt honnan tudom? Anyámtól, akinek a bábaasszony sokszor elpanaszkodta, hogy alig tudta a nagyasszonyt nyomon követni. De tapasztalatból is mondhatom, mert amíg élt, ez a selyemszoknya volt a nagyünneplője, és jól emlékszem még a suhogására. Sokat hallottam suhogni, de úgy talán soha, mint öt-hat évvel a keresztelőm után, amikor maszatos kezekkel fogódzkodtam bele, menekülést keresve mögötte a goromba kosunk elől. Mikor keresztanyám nagy nehezen lefejtett magáról, balra forgatta magán a téglaszínbe játszó szoknyát, keresve rajta két kezem nyomát, és a szoknya úgy suhogott, mint az ostor. Szerencsémre nem hagytam emléket a drága ruhán, és így megint csak én lettem keresztanyám legkedvesebb keresztfia…

    De tartsunk rendet. Az esperes már a templomba készült a szilveszteri hálaadásra, és idegesen várta a bejelentett keresztelést.

    Igen siettette a keresztanyámat, aki azonban ünnepélyesen átadta neki apám levelét.

    - Hát ez micsoda? – fakadt ki türelmetlenül a pap.

    - A keresztelendő nevéről van benne szó.

    Az esperes elolvasta a levelet, és tanácstalanul nézett körül, mert ilyen még nem történt vele. Közben beharangoztak a hálaadó litániára, a hívek várják, igazán nem tudja, mit tegyen. Ekkor felvillant benne a gyanú, hogy a pogány név választása nem „nyomós családi okokból”, hanem az ő bosszantására történt. Elhagyta a kötelező papi béketűrés, mérgesen összetépte a levelet, és fenyegetőzve fogadkozott, hogy majd megtanítja ő azt a nyakas embert tiszteletre az egyház iránt, és visszaküldte a síró újszülöttet ezzel az izenettel:

    - Márpedig én pogány névre nem keresztelek!

    A bábaasszony elbeszélése szerint, amit szintén anyámtól tudok, az esperes úr még az asztalra is ütött, keresztanyám pedig – elhiszem, ilyen csúfság még nem esett rajta – piros lett, mint a főtt rák, és olyan mozdulatot tett, mintha engem, szegény egynapos gyereket, a földhöz akarna vágni. És ha a bábaasszony – legalábbis ő így beszélte el – ki nem vesz a kezéből, bizonyosan földhöz is csap.

    Lehet, hogy a bábaasszony tódított egy kicsit, de annyi bizonyos, hogy megtörtént velem az a csúfság, ami kevés emberrel, hogy kereszteletlenül vittek haza a templomból. Méghozzá olyan időben, amikor a hívek a templom körül várták a Szilveszter-esti hálaadás kezdetét. Azonnal megtudta az egész falu, hogy a pap nem akar megkeresztelni, és általános volt a megbotránkozás. A botránkozásban egyek voltak az emberek, de abban, hogy kit okoljanak, két pártra szakadtak. Az egyik párt – az asszonyoké – apám nyakasságát okolta, a férfiak pártja ellenben apám mellé állott, és a papot kárhoztatta. Mikorra keresztanyám hazaérkezett velem, már otthon is tudták a szégyenemet. Mikor pedig apám Kulcsárné nagyasszony szájából is meghallotta az esperes úr izenetét, dacosan az asztalra ütött, és kijelentette:

    - Hát most már addig nem lesz keresztelés, amíg az esperes úr nem küld a gyerekért.

    Kihúzta az asztalfiúkot, és megírt egy levelet a hercegprímásnak, amelyben elpanaszolta az esperes „túlkapását”, és „orvoslást” kért ellene.

    Közben az esperes is lecsendesült. Nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, hanem szalasztotta apámhoz az egyházfit az izenettel, hogy:

    - Hozzák hát hamar azt a gyereket.

    De most meg apám nem akart a keresztelésről hallani.

    - Most már megvárom a hercegprímás intézkedését – felelte kimérten Csiba Pál komájának, az egyházfinak, mutatva neki a levelet.

    Csiba Pál meghökkent a hercegprímás említésére, és ijedten kérdezte:

    - Mit akar, komámuram? – Mivel anyám hatvanöt keresztgyermekének közte voltak az egyházfi gyerekei is, kijárt a komázás.

    - Lesz szíves átadni ezt a levelet az esperes úrnak, kéretem, terjessze fel hivatalosan.

    Csiba Pál megijedt a levéltől, mert hát tudta, hogy anyakönyvi ügyekben igen komoly dolog az írás. Semmi áron sem akart a levélhez nyúlni, csak vakarta a füle tövét. Majd szabódásra fogta a dolgot:

    - Ne tegye „velünk”, komámuram, ezt a csúfságot…

    Apám egy darabig ragaszkodott elhatározásához, de mikor Kulcsárné nagyasszony is kérésre fogta a dolgot, kezdett ingadozni.

    Csiba Pál, ezt látva, újabb rohamot intézett ellene.

    - Nézze, komámuram! Az, hogy engem ideküldtek, az a bocsánatkérésnél is több, mit akar még?

    - Egy feltétel alatt lehetne róla szó…

    - Mi az? – kérdezte mohón Csiba Pál.

    - Hát az, hogy az esperes úr mindjárt ki is állítja a keresztlevelet, hogy lássam, csakugyan Zoltánnak keresztelte-e a gyereket. Mert én nem engedem magamat becsapni.

    - Hát nem bízik „bennünk”, komámuram? – kérdezte Csiba Pál sértődötten.

    - Nem felelte – apám keményen.

    Csiba Pál megint vakarta a füle tövét, hümmögött, de végre mégis megadta magát.

    - Nohát, nem bánom, ezt is megtesszük a békesség kedvéért. Nem most aztán gyerünk szaporán azzal a gyerekkel – és szaladt vissza az espereshez bejelenteni, hogy rendbe hozta a kényes ügyet.

    Mivel engem időközben kivettek a parádés pólyából, most megint hamar-hamar visszapólyáltak, és így parádésan sietett velem Kulcsárné nagyasszony másodszor is a templomba, hogy kibékítsem az egyházat és annak hatalmas szolgáját. A téglaszínben játszó selyemszoknya most is suhogott rajta, de a suhogás most szelíden, békülékenyen hangzott.

    Megtörtént a keresztelő annak rendje-módja szerint; keresztanyám kis tarsolyában ott volt a keresztlevelem is. Szóval rendbe jött minden, és a nagy kibékülésben, mint jó keresztényhez illik – azt mondják –, én is csöndben hallgattam vagy aludtam végig a hálaadó litániát. Hálaadás végeztével öregapám odaszegődött hozzánk díszkíséretnek; tehette, mert most már nem volt olyan suhogósan sietős keresztanyám járása.

    Kulcsárné nagyasszony a keresztlevéllel együtt tette le apám elé szerencsésem megkeresztelt fiacskáját. Ilyen friss keresztlevele sem volt egyhamar senkinek. Még a porzó sem száradt meg rajta, mikor apám kezébe vette.

    Összeráncolt homlokkal olvasta az okiratot, amelyben én Zoltán Ludovicus néven szerepeltem.

    - Hát ez micsoda? – hördült fel csalódottan.

    - Mi volna? – szólalt meg öregapám, aki eddig nem avatkozott bele az én keresztelési vitámba, de úgy látszik, a hátunk mögött összejátszott az esperessel. – Megkértem az esperes urat, hogy ha már az én nevemet nem viselheti az unokám, a pogány név mögé írja oda egészen apró betűkkel az én nevemet is. Ehhez talán van jussom, mi? – kérdezte emelkedett hangon. – Úgyis az lett volna rendjén, hogy ha az első fiúgyerek a te nevedet viseli, akkor a másodikat, talán az utolsót az én nevemre kereszteltesd… Nekem volna okom neheztelni, nem neked… – És hogy neheztelését ki is mutassa, úgy tett, mintha haragosan ki akarna menni a szobából. Édesapám útját állta.

    - No, édesapám, csak nem fog rám ezen a szent napon megharagudni, hiszen megtörtént az akarata.

    - Igen, az én akaratom… – dünnyögte. – Csak te ne volnál olyan nyakas.

    - Jól van hát, elismerem, az én akaratom is teljesült…

    Keresztanyám közben az első szobában megterítette az asztalt, és oda tuszkolta hát a boldog apát és öregapát. Megérkezett csakhamar az esperes úr is. Koccintottak az egészségemre.

    Az esperes úr magasra emelte a poharát, úgy szólította fel apámat a békülésre.

    - Béküljünk ki, nagy jó uram, Ágoston barátom. Isten éltesse az újszülött fiát, a hogy is hívják csak… Nem marad meg a pogány neve az eszemben… mondjuk, a Pogány Lajost (amíg élt, neki minidig is Pogány Lajos maradtam).

    Ezen jót nevettek, és szent volt köztük a béke, azt hiszem, hosszabb időre.

    A nagy megbékülésben végre a kisgyerek is megpihent. A sok hercehurcától bágyadtan aludt a pogány nevű gyerek az anyja karjában. Az anya pedig dehogy gondolt arra, hogy mennyi keserűséget fog még okozni neki ez a hetedik gyereke, aki már élete első napján így felforgatta a házat.

szozattv


szozat a tiszta hang punkosdi koszonto 2018 Művészeti kapocs plakát szürke BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf