Sajó Sándor: Kérő

Ki vagyok, jól tudod: milyen vagyok, látod:
Megleled-e nálam földi boldogságod,
Hogy’ tudhatnám, édes!
Szívemet föltártam igaz vallomásra,
Jössz e hozzám? Kérdem: úgy felelj reája,
Amint szíved érez.

Ellenem szórt vádak gyorsan szárnyra kelnek.
S fennen hirdetik, hogy meg nem érdemellek.
Mert nem lennék híved;
Ha nem tudod, mit tégy ennyi gonosz vádra,
Vonulj vissza, édes, a te kis szobádba,
S kérdezd meg a szíved!

Mert csak a szív adhat őszinte tanácsot,
Rajta kívül nincsen egy igaz barátod, –
Látszatra: tömérdek;
Cifra, mézes szóval hajh! ügyesen bánnak,
De a lelkük mélyén rút kígyók tanyáznak:
Irigység, önérdek.

Ha szíved azt súgja, igazak a vádak:
Inkább most boruljon lelkemre a bánat
Sötét éjtszakája;
Most űzz el magadtól, most hagylak el inkább,
Mikor még csak sejtem a boldogság titkát,
– Később jobban fájna.

Sorsodat úgy mondd ki, mint szíved sugallja;
A legnagyobb csalfa, ki önmagát csalja, –
Ne tégy szíved ellen!
És ha bánt a kétség, – buzgón imádkozván:
Megmondja a jó Ég, hogy eljöjj-e hozzám.
Én édes szerelmem!