Féja Géza: Márai Sándor

Márai SándorMárai, családi nevén Grosschmied Sándor, Kassán született. Nemcsak apai, hanem anyai ágon is bevándorolt német családból származik s ezt azért szükséges megemlítenünk, mert magatartása mélyen jellemző a magyarországi asszimiláns írótípusra. Első műveit később megtagadta, elhallgatta, mint Gárdonyi Géza „A lámpást”. Márainak éppen úgy megvolt erre az oka, mint az ugyancsak asszimiláns Gárdonyinak: első műveli, közöttük az 1924-ben s Bécsben megjelent „A mészáros” egészen más írót sejtetnek, mint aminő később valóban kialakult. Márai Sándor a világháború idején serdült fel, midőn elhagyta a középiskolát, csakhamar kitört a forradalom. A forradalmi szél őt is elkapta, később szélsőjobboldali körök „le is leplezték” akkori magatartását és forradalmársággal vádolták, holott Márai hiába írt valamikor „forradalmi” színezetű írásokat, a szó mélyebb értelmében sohasem volt forradalmár. „Legmerészebb” ilyenirányú írásai is „menlevelek”, hogy sohasem érezte magának a közösség ügyét, ha beleszólt, csak divatból s „koráramlatok” hatása alatt, esetleg polgári családjának bosszantására cselekedte.

    Márai „forradalmisága” a polgárfiú jellegzetes lázadása. Ez a jellegzetes „lázadás” távolról sem szakít az apaosztállyal, csupán bosszantja, legrosszabb esetben ijesztgeti, eljátssza a „tékozló fiú” drámájának legszelídebb változatát, ifjúi erőit foglalkoztatja és gyakorolja, hogy majd az „érett és megfontolt” férfi visszatérése az apaosztály kebelére annál édesebb legyen. Márai forradalmi korszakának legérdekesebb, egyben legárulóbb írása „A mészáros”. Móricz Zsigmond egyik legnagyobb elbeszélését, a „Szegény embereket” utánozza benne, (a „Szegény Emberek”, akkor jelent meg s keltett nagy feltűnést, midőn Márai fiatal újságíró volt Pesten.) Mindkét írás arról szól, hogy egy embernek a háborúban megsérült ösztönélete miként torkollik a békébe. A „mészáros”, ha nem kerül bele a világtusába, talán mindhalálig állati mészárlásban kielégülő szadista marad, ám a háború nemcsak fölszabadítja, hanem az ember ellen is fordítja szadizmusát; a „fenevadak” ugyanis a béke parancsszavára nem hajlandók egykönnyen hazatakarodni. Móricz Zsigmond a nagy író önmérsékletével, egyszerűségével és hitelével írta meg ezt a témát, Márai pedig a forradalmárosdit játszó polgárfiú túlzásaival, a szalonforradalmár erőszakolt szellemi kilengéseivel.

    Márai a forradalommal együtt elhagyta Magyarországot és európai vándorútra indult, ösztönei Németországba vezérelték. A vajúdások éveiben ő is vajúdott és feltámadtak benne apáinak háttérbeszorult ösztönei. Esztendőket töltött a weimari Németországban, melynek légköre és szelleme leginkább megfelelt természetes hajlamainak. Németül kezdett írni, s maga is meglepetten vette észre, hogy úgy ír, mint a bennszülöttek. Előkelő napilap vezetőhelyén és azonnal közölte tárcáit, mert saját természetes hangjára ismert Márai stílusában. Mindazonáltal ne szimatoljunk „árulót” Máraiban, természetes dolog történt benne: a merev, rögzített életkeretek felbomlottak abban az időben és mindenki eredendő hajlamait követte. Márai is; írói és emberi szempontból egyként érthető dolgot cselekedett. Az „Egy polgár vallomásaiban” így beszél visszavedlésének” tényéről: „Biztosan írtam németül, mintha soha más nyelven nem gondolkoztam volna. Valószínűleg hibáztam is: de mindenesetre a szöveg, mint később megtudtam, német volt, talán dagadó német, de csak annyira az, ahogy egy gyermek vagy gyér szókincsű ember dadoghat anyanyelvén. Reimann elolvasta a cikket, úgy érezte, hogy németül írták s kiadta. Szívdobogást kaptam, mikor elolvastam. Úgy hittem, tudok németül… Úgy éreztem magam, mint aki mély vízbe ért”. Évek múltán, midőn visszatért, sok küzdelme volt a magyar nyelvvel: „A magyar nyelv kínzott és nyugtalanított; néha úgy rémlett, hogy soha nem tanulom meg hibátlanul, s néha úgy éltem benne, oly otthonosan és boldog könnyűséggel, mint az őselemben”. E „hazatérésig” azonban még sok mindent számba kell vennünk. Márai Németországból egyelőre Franciaországba, majd Olaszországba és Angliába ment.

    Márai úgy szerepel irodalmunkban, mint „nyugat-európai műveltségű polgár”. Német gyökereire, műveltségére és hajlamaira sohasem került szó, annál többet hangoztatják latin és angolszász jólértesültségét. Nálunk az ilyen osztályozások rendszerint felszínesek, vagy tudatosan dugárút takarnak és csempésznek, – Márai „értékelésénél” is efféléről van szó. Márai mindenképpen német életanyagot, és élményanyagot hordoz és mindenütt a földkerekségen német élmények jelenvalóságát keresi s szeretné bizonyítani. Hallgassuk csak leleplező sorait: „De ismerős volt a lélek is, mellyel Németországban találkoztunk; idegenségében is hasonlított az otthonira. Egy kultúra lelkiségének határterülete idő és országhatárok felett oszol széjjel. Mi odahaza Kassán és az egész Felvidéken öntudatlanul, de talán nem is egészen öntudatlanul, egy kissé német módra éltünk”. ami a Felvidéket illeti, Mikszáth és Krúdy legalábbis annyira hiteles tanúk, mint Márai Sándor, de ha az ő Felvidékükre, vagy a valóban létező Felvidék lelkére gondolunk, azonnal szembetűnik Márai mohó túlzása. Azt akarja megállapítani, hogy a felvidékiek lelke s szelleme milyen csillagok vonzalma alatt állott, de csak saját családját vizsgálja, tehát egy vékony asszimiláns réteget, mely a német műveltséggel valóban szerves kapcsolatban volt, de semmi esetre sem tekinthetjük a felvidéki lélek mértékének. Márai azonban nem ébred rá tévedésére, nem veszi észre, hogy a felszínesen asszimiláltak mintájára, a befogadó közösség sorsának vállalása és magatartásának magáévá szenvedése helyett, inkább ő akarja saját lelkéhez idomítani a magyarokat. Így elmélkedik: „Ó, bizonyosan, nem vérség, fajiság s más efféle jelszavak önkényesen hirdetett, divatos közössége, hanem titokzatosabb és egyszerűbb rokonság… ha őszinte akartam lenni, nem találtam mást, mint a föltevést, hogy egy würtenbergi német diák ugyanazzal az érzésbensőséggel reagál egy Goethe-sorra, mint ahogy visszhangoztam én, vagy osztálytársaim a kassai és pesti iskolákban”. Az állítás kissé merész: Márai azt állítja, hogy az egész magyarság németül gondolkozott, nyilván azért merészkedett ilyen felszínes és az igazsággal homlokegyenest ellenkező állításra, mert a magyar lelket, gondolkodásmódot s műveltséget egyáltalán nem ismerete, önmagából és a hozzá hasonlókból indult ki, akik valóban úgy reagáltak, de ez a kisebbségi réteg nem azonosítható a magyarsággal. Márai tudatosan tagadja a fajelmélet jogosultságát, „felvilágosodott” elmével elutasítja magától, öntudatlanul azonban annál merészebben érvényesíti. Márai, akár történelmi síkon Szekfű Gyula, a magyarságot szőröstől-bőröstől a „keresztény-germán kultúrközösségbe” kebelezte, hogy kellő pillanatban a maga lelki idegenségét magyarságnak nyilváníthassa. Szekfű más indokokból cselekedett így, Márai azonban jellegzetes vallomást adott arról, hogy 1867 óta miként történt nálunk az asszimiláció: az „asszimilánsok” egy része alig hajolt, hanem inkább magához akarta hajlítani a magyarságot. Márai ezeket a vallomásait már érett fővel, hosszas nyugati bolyongások után írta, a bolyongások tehát nem sokat változtattak alkatán. Bécsen s Berlinen keresztül ment Nyugat felé, elébb a gyökerekhez tért és megerősítette magát, úgy merészkedett csak a napnyugatibb tájakra; egyéniségét nem is érte csorbulás sehol sem. Márai Nyugaton irodalmi hatásokat szívott magába és formai készségét csiszolta, alapélményei azonban változatlanok maradtak, megrendíthetetlennek bizonyultak.

    A hazatért író Budapest sznob szellemiségébe került. A finom érzékenységű Márai csakhamar észrevette, hogy Budapest dekadens sznobjait el kell bűvölnie, ha „nagy pályát” akar befutni. Látta, hogy a sznobok a jólértesültséget tekintik nyugat-európai műveltségnek, ezért műveinek tetemes részét a Nyugaton magába szívott hatások utánzengésre fordította. A népi irányt kivéve nincs a korszerű francia irodalomnak árnyalata, melyet regényeiben elmulasztott volna érvényesíteni és értékesíteni. Megtanulta a franciáktól a könnyedséget, a stílus „testgyakorlatát”, de legfőbb szalon-anarchizmusa, Thomas Mann és Freud mester, – az utóbbiak tolmácsolását azonban magyar szavakkal és franciás modorban végezte; „egyénítette”. Belső összetettsége, melyet akár töredezettségnek is bízvást nevezhetünk, később jellemző ellentmondásokba tolult: a második világháború előestéjén megírta a „Napnyugati őrjáratot”, melyben a nyugati kapitalizmus halhatatlanságát hirdette, az új világválság elején pedig a szerényebb című „Kassai őrjáratot”, a „megértő” könyvet, az új, harcos nacionalista államokkal és erőcsoportokkal barátkozó vallomást. Márait dekadens polgári alkata ragadta Németországból nyugatabbra, midőn nyilvánvaló volt a német polgári dekadencia pusztulása. Nyugatról pedig akkor tért vissza Magyarországba, midőn polgári idegei és lelke tudomására adták, hogy a vándorévek befejeződtek, le kell tehát telepednie és komoly polgári „helyzetet” kell szereznie magának. De haza is ezt a dekadens polgári lelket hozta, midőn pedig a világ események a polgári dekadencia felett kongatták a halálharangot. Márai a halálfélelem közepette, mint megannyi polgár, megkeményedett, szilárdabb lett és megkezdte a tájékozódást az új világban. A „Kassai őrjáratban” új külpolitikai tájékozódást keresett, majd megindította tájékozódását a magyarság felé is; ez azonban már későbbiek dolga.

    Egyelőre „Válás Budán” című regényében jelentette be, hogy csakugyan „hazaérkezett”, Freud mester szérumát beoltotta a magyar, helyesebben a budai-úri társadalomba és leste a hatását; kalandba keveredett a magyarsággal. A regény arról szól, hogy a budai bíró, hagyományos bírófamília sarja, feleségül vesz egy osztrák leányt, egy orvos pedig egy ifjú budapesti palántát. A budapesti palánta felszínesen ismerte a bírót s tulajdonképpen egymásnak teremtett emberek voltak, de ez a felismerés tudat alatt maradt bennük, csak esztendők múltán lépi át a tudatküszöböt s romlásba dönti az orvost és feleségét, a bíró azonban, a szigorú rend őre, a „talpig férfi és hivatalnok” legyőzi az alvilágból feltörő rémet és felszínen marad. A mű analitikus regény s igen érdekes, hogy Márai elemzése helyenként friss, lendületes és élményszerű, már-már locsogó, lényegtelen dolgokról cseveg és a társadalmi fecsegés hínárjába téved. Bizonyos adag felhígult és felfajzott német miszticizmust is találunk benne. Nem esik a rideg lélekelemzők hibájába, hanem „változatos”: hol fecsegésbe torkollik, hol padig a „titokig” próbál leszállani. A műben mindamellett nagyívű vállalkozás is feszül: a metafizikát vissza akarja hozni a magasságból az emberi lélektanba, a humánus szövevény világába. Máraiban egészen nagyvonalú írói törekvéseket is találunk, mélyében érdemes csírák is zsibonganak, de alkata sokkal lazább és szétesőbb, semhogy erős, kemény sarajakat tudna nevelni. Az ő mustármagvaiból sohasem lesz fa, hogy megpihenhessünk alatta.

    Ha Márait bármelyik kiemelkedő magyar prózaíróval összehasonlítjuk, úgy viszonylik hozzájuk, mint a gondosan rendezett s melegházakkal, különleges plántákkal rendelkező park az irdatlan őserdőhöz. Az írói mesterség erényei éppen olyan tökéletesen élnek Márai szépprózájában, mint Szabó Lőrinc lírájában. Márai legtöbb munkája a „mesterség” határain belül tökéletes, mondatai kimért biztonsággal kanyarognak, mint a park kaviccsal szórt, gondosan gereblyézett útjai. Nem küszködik anyagával, mondanivalójával, bámulói főként ezt az erényét emlegetik, mely azonban egyúttal „dicsősége s haja”. Stílusának gondossága ugyanis bizonyos szegénységet takargat: élményanyaga igen szűk körre korlátozódik. A nagy prózaírók írása mindig olyan volt, s ma is olyan, mint a folyam. Ömlik, háborog, vagy lustán terpeszkedik, tömérdek mindent sodor, salakot és aranyszemet, tápláló forrásai két földrészből erednek, Európából és Ázsiából, élményeinek túlsága fullasztja, nem pedig vérszegénysége. Éppen a legnagyobb műveiben bizonyos kozmikus hanyagságot találunk, az őserdő természetes bozontosságát. Jókait, Keményt, MIkszátohot, Tolniait és Móriczot, de a „kisebbeket” is, mint Vajda Pétert, vagy Kuthy Lajost egyaránt ez a kimeríthetetlen belső bőség jellemzi. A természetes és folytonos ömlésnek azonban Krúdy Gyula a legnagyszerűbb példája. Ha kezébe vette a tollat, beláthatatlan élménytömeg mozdult fel belőle s későbbi műveiben elvetett minden szokványos formát „szinte zenévé finomította a lélegző természet és a természetfeletti élet hangjait. A kimért, hűvös, szabályos stílussal rendelkező Márai is erre az ömlésre vágyott, ezért írt regényt Krúdy Gyuláról, az „ömlés” hőséről, rokonságba kívánt keveredni véle. Vállalkozása tiszteletreméltó és reménytelen: a honi asszimilált polgárságnak igen szűkkörű a közönsége s így élményanyaga is, ha pedig mély élmények vetődnek fel benne, ősi s idegen gyökereiről hoznak hírt; mint láttuk: Márainál is. Ha egyszer a magyar élmények tengere beleáramlott volna, azonnal szétvetette volna finom, szabályos, esztétizáló stílusát. Márai érezte ezt a megmaradt a maga szűk családi-baráti közösségének ábrázolásánál, de olyan gazdag ömléssel próbálta kifejezni, mint az eredeti magyar prózaírók. Ám nem volt minek áradnia és Márai ezt az eredentő hiányosságot fedezgeti csevegésével, élményeinek végeérhetetlen variálásával, a jelentéktelen dolgok mértéktelen agyonelemzésével, a szószaporítás bűvészmutatványaival.

    „Szimbád hazatér” Márai Krúdyról szóló regényének a címe, de nem tudja felfogni véle Krúdyt, a „magyar tengert”, csupán kanálnyit sikerül merítenie. Műve inkább Márai-regényt párol a Krúdy-regényekből. Csodálatosan hasonul Krúdy nyelvéhez, külsőségeihez, hanghordozásához, szétszórt kincseiből hatásos ékszert ötvöz, nehéz italaiból könnyű nyelnivalót, „szürcsöt” párol, csak egyetlen ízt bír megfogni s párolni, azt, mely Krúdyt mindenekfölött jellemezte.

    A magyart, mint minden keleti fajtát, buja s fejlett természetérzés jellemzi; Európában csak a latinok rendelkeznek hozzáfoghatóan gazdag és ösztönös természetérzéssel. Krúdy írásaiban a természet, a „világ” éppen olyan elsőrangú helyet foglal el, sőt talán döntőbb helyzetet, mint az ember. Márainak alig van érzéke a természethez. Nem bírja a magyar lényeget hordozni még egy-egy vonatkozásban sem, amint a latinoktól sem lényeget tanult, hanem csak formai elemeket. Őszinte tusakodására vall, magasrendű igényességét bizonyítja, hogy midőn ősöket keresett, Krúdy Gyula felé fordult, de lépése eredménytelenségbe fúlt.

    Márainak azok a művei a legjelentékenyebbek, melyekben nem lép ki elrendelt kereteiből, tehát azonosítja magát a polgársággal, végigszenvedi félelmeit és végigéli válságait. Ehhez a vállaláshoz nem közönséges hősiesség szükséges, mert hanyatló sorsának beteljesedése felé siető osztályról van szó, ezért Márai tevékenységét nem is becsüljük le: a honi dekadens polgárság alkatát egyetlen magyar író sem ábrázolta ennyire bensőségesen. Ezekben a művekben szembe mer nézni Márai a halálos ítélettel: „Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világon”, – írja „Az igaziban”, mely egyik legőszintébb, leginkább élményszerű műve. „Az igazi” meg tudja nevezni a polgári romlás félelmetes folyamatát: „Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmetes, ijesztő, mindennél rosszabb… a magányosodás folyamata ez”. A fogalmazás csak annyiban téves, hogy ez a folyamat nem „az emberek körül”, hanem a polgárokban megy végbe. A dekadencia egyértelmű a „magányosodás” járványszerű terjedésével, a közösségi életre való képtelenséggel. A magányosodás társadalmi halál, holott a halott társadalmi darabkák, mint egyének esetleg tovább élnek, a történelem időmértéke ugyanis köztudomásúlag más, mint az egyéné. Márai az efféle egyénileg élő, de történelmi szempontból halott lényekről írja legkitűnőbb műveit, mert maga is közéjük tartozik; ha több alázat volna benne, nem is tagadná ezt; megírná tehát életének legnagyobb könyvét. A polgár azonban végtelenül önző s egyelőre bújócskát játszik legnagyobb megismerésével: saját ítéletét más testekbe és lelkekbe bújtatja.

    „Az igaziban” merészeli kibeszélni a „magányosodott” polgár rémületét a közösségtől. A regény figurája elválik polgári feleségétől, mert tudat alatt egy nagyobb élmény kínozza, édesanyjának szolgálóleánya iránt érzett régi, fojtott szerelme. „Előírászerű” házassága felbomlik s feleségül veszi a faluról felcseperedett, külsőleg urbánussá vedlett nőt, aki „osztályharcot” kezd ellene. Anyagi téren kihasználja s a szerelmi extázis forrpontján is hidegen figyeli, mint egy idegen világból származó furcsa lényt, aki csupán kíváncsiságra érdemes. A polgári rettenés és rémület nagyvonalú feltörése ez a regény, mely „felülről” elsőnek ismeri be, hogy a keleti-magyar fajtával szemben és a keleti-magyar fajta fölé terpeszkedve idegen polgári „fajta” él ezen a földön. Márai ebben a művében „ömlik” a legtermészetesebben, legmeggyőzőbben, érzi ezt ő is és úgy akarja rögzíteni a folyamatot, hogy a regény formáját „állandósítja”. Legújabb regénye – „A gyertyák csonkig égnek” – „Az igazi” változata, „variánsa”, halványabb és kevésbé meggyőző másolata. A kérdést áttolja a polgárok felett álló társadalmi rétegbe, így szeretné bizonyítani, hogy nem a polgárok felett kongatja a vészharangot, nem osztályügyről panaszkodik, hanem egyetemes emberi mondanivalók ömlenek belőle. Ám kísérlete csődöt mond, azonnal észrevesszük, hogy mellékvágányra siklatta a kérdést és gyanús cselekedetét kitűnő csevegésével és bravúros elemzésével sem fedezi.

    Márainak a magyarság felé való tájékozódása nem szűnt meg Krúdy Gyuláról szóló szerencsétlen regénykísérletével. Újabban egyre jobban izgatja a magyar kérdés, láthatólag második Herczeg Ferencnek készül, már történelmünkben kalandozik. A vallomások magyarságával, a valóság és a mélység magyarságával szemben meg akarja csinálni a mutatványos magyarságot, akár Herczeg Ferenc. Műveltebb, őszintébb, odaadóbb, emberibb és igazabb tusakodása éppen olyan reménytelen, mint Herczeg Ferencé. A honi társadalmi visszahatás azonban fölötte használható fegyvert lát Márai „magyar” kísérleteiben, akár Herczeg Ferenc műveiben s az író akarva-nemakarva társadalmi célok eszközévé válik. Első s jelentéktelen színműve után megírta „Kassai polgárok” címen a magyar mutatványos drámát három felvonásban. A darab sarkpontjai a Márai-mítosz folyton ismétlődő elemei: a kaland, a sértődés, a titok. Kicsit ködös lények ezek, ám az árjának többnyire „misztériumot” jelent mindaz, ami nekünk csak köd, mi ugyanis a sztyepp, a nagy puszta határtalan, átható fényéhez szoktunk, a mi misztériumunk nem burkolózik ködbe s titokba, hanem „megjelenik”. Márainál a titok, a veszély s a kaland a rugó és a tengely, művek sora forog rajtuk, de az író sohasem tudja éreztetni, hogy mi van e szavak mögött, talán nincs is semmi, csak egy béna szándék. A drámát nem bírja lélegzettel, figuráiból szimbólumot csinál és intellektuális magyarázatot fűz hozzájuk. Intellektualizmusát nékünk teljesen idegen schilleri pátoszba burkolja. Bőséges helyet kap a drámában a politikai propaganda is, melyet a „tiszta művészet” hívői örömest elnéznek Márainak, ugyanis egy feloszló világ lelkének csinál propagandát.

    A darab a polgári egyéniség felmagasztalódása. A XIV. század elején vagyunk s a kassai magyar és asszimiláns polgárok Omode nádor garázda hadaival szemben hősiesen megvédik a szabadságot, függetlenséget, demokráciát, közéleti erkölcsöt és az önkormányzatot. A történelmi háttér csupán keret, az író a polgárság és az őrrend perét akarja eldönteni, a nép nagy perétől éppen úgy, mint a népről, természetesen tudomást sem vesz. Mária perében a polgáré az igazság és a diadal az oligarchiával szemben, holott a történelem folyamán asszimilált polgárságunk mindig a társadalmi visszahatással tartott. A polgár ha védett valamit, sohasem a szabadságot, a függetlenséget és az önkormányzatot védte, legfennebb a maga kiváltságait. Márai ebből az osztályügyből átfogó nemzeti és eszmei ügyet próbált dagasztani, igen csekély meggyőző erővel és átlátszó célzatossággal. a darab mutatványos külsőségei, csillogó schillerizmusa és más efféle kellékei sem tudják eltakarni szándékának meztelen tévedéseit és erőszakoltságát. A magyar úton aligha terem Márainak babér, ki kell tartania a maga feloszló osztálya mellett, bele kell törődnie végzetébe, hogy mindössze ez az egy parcella hozzáférhető neki s akkor sokkal jelentősebb és maradandóbb műveket alkot, mintha olyan területre kalandozik s olyan titkok pecsétjét feszegeti, melyek úgysem nyilatkoznak meg előtte.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf