Márai Sándor: Könyvespolc

Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha egy elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – egy elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek. De az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvas el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani, vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij műveiből életre kelt, meg kell ítélnie.
Van egy mondat a „Karamazov”-ban, mely tartja az egész, torz épületet: „Menjen az emberek közé és tegyen vallomást.” A sztarec mondja ezt, mikor beszámol szerzetestársainak ifjúkora nagy élményéről, a gyilkosról, aki féltékenységből megölt egy nőt, s aztán tizennégy éven át gyötrődött a titokkal. Minden emberi magatartásnak legmélyebb értelme ez a mondat: el kell menni az emberek közé és vallomást kell tenni.

*

Vannak könyvek, melyek rejtélyes módon addig hatnak csak meggyőzően és erővel, amíg szerzőjük él. Ilyenek Peter Altenberg, a békebeli bécsi kávéházak bölcsének könyvei. Effajta írásoknak addig van varázsuk, amíg az olvasó tudja, hogy „Peter” ott ül valahol a bécsi Café Centralban, kopaszon, szlovák bajuszával és szandáljaival, bölcsen és fecsegően, affektáltan és lírai önkívületben, pumpoló leveleket és kiskorúakhoz címzett vad poémákat körmölve, mint az aszfalt és a civilizáció vad zsenije, aki inkább vad, mint zseni, s inkább civilizált, mint vad. A személyiség hitele szükséges ez írások hatásához. Peter Altenberg meghalt, s halála pillanatában könyveinek költészete is elillant. Vannak írók, kik mindegyre személyesen kénytelenek igazolni műveik hitelességét. Ha meghalnak, nincs többé, aki helytálljon és tanúskodjon e művekért.

*

Victor Hugo versei az emigrációból, a Chatiments – apró betűs kiadás, 1853-ből, a száműzetés első esztendeiből, genfi és New York-i keltezéssel s egy függelékkel, mely az emlékezetes, 1849-beli parlamenti ülés jegyzőkönyvének részletét tartalmazza, mikor Hugo először kelt ki az akkor elnöki tisztet viselő és császári puccsot szövögető III. Napóleon ellen.
Mennyi szenvedély az apró betűs sorokban! Mennyi jogos vád és vérvád a „gyilkos”, a „zsarnok”, a „hű hazafiakat és republikánusokat tömegben mészárló”, s ugyanakkor álmodozó hajlamú, kék szemű és potrohos Beauharnais Lajos ellen…. aki valóban gyilkos volt, vérszopó is volt, s ugyanakkor rendkívül nemes szellemű, álmodozó, munkások javát akaró, tehetséges ember volt! S milyen igaza van a Chatiments-ban Hugo-nak, mikor a zsarnok vérét követeli, s milyen igaza volt III. Napóleonnak, mikor két évtizedre megajándékozta Franciaországot a Második Császárság békéjével, ragyogásával, fejlődésével és rendjével… Milyen igaza van a száműzött költőnek, mikor Londonból és Brüsszelből jogot és szabadságot követel, s milyen igaza volt – százéves távlatból – annak, aki száműzte! S milyen hamar elbukott a zsarnok, s milyen sokáig élt még a hazatért száműzött, s mit is élt át! A zsarnok bukását, ami akkor egyértelmű volt Sedannal, a kommünt, ami egyértelmű volt a legnemesebb forradalmi eszmék megcsúfolásával, a kommün bukását és a burzsoázia bosszújának rémuralmát… s megérte, hogy ő, az egykori száműzött, mindezt matuzsálemi fölénnyel túléli, túlírja, túljósolja!… Milyen csodálatos az élet, s milyen nagyszerű és szánalmas az ember, bűnében és igazában, vádjaiban és torz elégtételében! A kis könyv ijesztően időszerű: az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit.
A történelemnek nincs fantáziája.

*

Macbeth drámának is a legtökéletesebb, s a néhány szép, de túlságosan irodalmi tiráda – tőrmonológ, Lady Macbeth önbiztatásai – kilóg belőle, mint a középkori szentképeken a szentek szájából a szöveges szalag. Ez a dráma, mikor Shakespeare valóban „komponál”, figyel a színpadra, két kézzel sűríti, robbanásig megtömi drámai anyaggal a jeleneteket.
Mikor Duncan, a király, a színre lépve, társalgó, szórakozott, csevegő hangon, mellékesen kérdi: „Kivégezték már Caudort?”… – áhítattal és csodálattal figyelünk a színpadra. Így csak Shakespeare tud kérdezni; senki más a világirodalomban.

*

Pázmány a magyar prózát égig emelte; aztán, gyorsan, a legjobbak is csevegni vagy szavalni kezdettek, felváltották a próza tömör aranyát kényelmes váltópénzre. A magyar nyelv komor ereje Pázmány után csak Vörösmarty verseiben szólalt meg, újra és még egyszer mindig hitelével.
Visszaadni a magyar prózának a Pázmány-alkotta nyelv hitelét, erejét, zenéjét, szó- és mondatkötését… Mindenki várja ezt, a magyar színpad, az irodalom, a politika. Pázmány nyelvén nem lenne olyan könnyű hazudni.

*

Platón a legnagyobb „csevegő”. A legsúlyosabb dolgokról úgy beszél, mint ma egy jó tárcaíró: egészen közelről, a legegyszerűbb szavakkal, csodálatos simasággal és könnyűséggel. Phaidrosz és Szókretész úgy diskurálnak a szerelemről, mintha egy jó francia vígjátékíró – aki a Francia Akadémia tagja – szólaltatná meg őket.

*

Goethe Novelláját olvasom, harmadszor.
Ez a húszoldalas remekmű a világirodalom egyik legtitokzatosabb csodája. Tartalma, összhangja, hangütése, zenéje, a versek, melyeket az oroszlánt elbűvölő gyermek mond, érthetetlen varázslatot keltve és lezárva a témát valamilyen értelem fölötti harmóniában, mindezt nem lehet magyarázni. Harminc éven át készült a Novellára. Először Schillernek beszélt a témáról, aki nem értette meg, mi ebben a vonzó és varázslatos. Ma sem értjük, csak tehetetlenül megadjuk magunkat e sugárzó összhangnak; mint az oroszlán. Napok múlnak, s nem tudok szabadulni az újraolvasott Novella hatása alól; könnyek tolulnak szemembe, mikor a fuvolázó gyermek búcsúverseit olvasom. „Denn der Ewige herrscht auf Erden – Über Meere herrscht sein Blick – Löwen sollen Lämmer werden – Und die Welle schwankt zurück…” Mi van ebben? s hozzá akép: az oroszlán, mely tüskétől sebzett pracliját az éneklő gyermek gyógyító kezébe adja, a várudvar, a hercegi társaság… Van valami őrült, életfölötti az igazi remekműben.

Pesti Hírlap, 1943. november 28.

szozattv


szozat a tiszta hang punkosdi koszonto 2018 Művészeti kapocs plakát szürke BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf