Gombos Gyula: Németh László

Őrzök magamban egy fiatalkorban eszményt az íróról: minden igazi írói tartás eső mintája az ősrégi pap. Lelkesedésemet egy-egy író mellett mindig az szítja, hogy fogja vissza, beléfér-e, legalább egy kicsit, ebbe a mintába, vagy sem. A magyar irodalom ehhez az ősi példához nagyszerű hagyományt érlelt: így aki e, mondjuk naiv, mintába beléfér, a magyar irodalom legerősebb hagyományaival is együttlép.

    Szabó Dezsőt és Németh Lászlót mindig azért szerettem, mert teljes testtel töltötték ki ezt a mintát.

    Ha Németh László íróságát jellegzetes tulajdonságaival próbáljuk megnevezni: Németh László három vastag inda összefonódása: nagy értelmi erő a gondolkozásra, nagy líraiság a magasba rugaszkodásra, dús és erős nyelv a megmutatkozásra.

    Mi magyarok gondolkozunk és nem filozofálunk. A magyar nyelvnek van egy képe a belől tépelődő, gondolkozó emberre: füstölög magában. Ilyen füstölgés a mi gondolkozásunk. Az értelem csak parázs, nyers és eleven valóra vetve, s a felszálló füst az élet illatát, kormát és bűzét viszi fel. Úgy, mint nyugaton, tudós spirituszláng fölött szagtalan gondolatokat párolni, sohasem tudtunk.

    Ez a maga és népe baján füstölgő gondokozó Németh Lászlóban is megvan. Legfeljebb ennek a füstölgésnek több fázisa van s több máglyája. Az ifjú diák férfikorba léptével belép az irodalomba. Tehetségének egész természetével szépíró. Mégis a keze alól kikerülő írások legnagyobbrészt tanulmányok. Maga az irodalom problémáival máglyát rak az író alá s felszítja a gondolkozót. Ezekben az irodalmi tanulmányokban semmi sincs a szakszerű mércékkel felszerelt irodalomtudósból, ki tervszerűen, de álmosan jár telekről-telekre. A tanulmányok szeszélyesen visznek erre-arra, mozgatójuk csak a nyugtalanság és az érdeklődés; mindegyik forró találkozás, vagy kemény ellenkezés egy-egy művel, vagy művekkel. Nincs ezekben a tanulmányokban semmi közömbös tárgyilagosság, itt csak a jó ösztön ítél vagy emel. Épp ezért kevés bennük a tudósi érdektelenség, de annál több az igazság.

    S miután a gondolkozást ez az első torna jól megjártatta, a parázs új elevenre vettetik: a magyarság ügyére. Szabó Dezső magyarság-tanulmányainak haragja van és távlata, az övéinek szíve és mélysége. Legtöbbször kisebb parcellán dolgoznak, de megmunkáltabbak, részletezőbbek, a lehetőségekhez is közelebb állók.

    Nagy, elvont, megszerkesztett rendszer itt sem található. Ez nem férne össze természetünkkel. S hogy az egész mégis egy magyar helyzetjelentés s egy magyar álom együtt, egymásba fonódva és egymást emelve: az problémáink rendszerét mutatja csak, minket az élet törvényei kötnek egymáshoz, s még a legmesszebbiek is úgy duzzasztják és keletik egymást, mint a testen a kelevények.

    Líra nélkül az ember megkövesedik. Mentől nagyobb marokkal s mentől nehezebb anyagból raktak egy embert, annál nagyobb líra kell hozzá, hogy elevenen tartsa és mozdítani tudja. A legszebb emberi tulajdonságok is halott potenciák, a líra, az emberi megindultság váltja csak be őket és áldozza fel. Egy nagy bátorság postarablótól szabadsághősig sok minden lehet, s csak a líra nemesíti emehhez, vagy durvítja amahhoz.

    Ezért nagy erőssége Németh Lászlónak nagy líraisága. Ez az, ami a huszadik századi írót az ősrégi pap tartásába egyenesíti és növeszti; ez, ami nem sikerekben és eredményekben, hanem üdvösségben gondolkozik, s ami az életben nem negyven-nyolcvan leszemezett esztendőt lát, hanem sorsot; ez az, ami magas hangjait oly kitartottá teszi.

    A huszadik század magyarjai sokszor még a jobbak is, az érzéseikben és szándékaikban jó magyarok is, kiestek a magyar nyelv sűrű és bozótos őshazájából. A betűvel mindennap találkozó embert a garmada újság és könyv nyelve aklimatizálta. Még jó, ha könnyű liget és nem park, amiben jól érzi magát; még jó, ha Kosztolányi s nem Zilahy. Kosztolányit a magyar nyelv egyik legjobb mesterének tartja utolsó két évtizedünk. Kosztolányi nyelvi értéke: választékossága és ápoltsága. De a nyelv igazi mestere nem ez a típus; hanem, aki még ma is teremteni tudja a nyelvet, nemcsak biztos kézzel és jó ízléssel használni. Németh Lászlóban meg van ez a nyelvet teremtő erő. Természetesen, itt minden az ösztönökön múlik. Szomori Dezső is csinált magának nyelvet, többé-kevésbé Ignotus is, Prohászka is, csak ami nyelvükben új és eredeti: az ellenkezik a magyar nyelv ősi természetével. Németh Lászlót pedig épp ez segíti. A nyelv mögött a gondolkozás az előzmény. A magyar ember képekben és nem fogalmakban gondolkozik, nyelve érzékeltet és nem elvon. Németh Lászlóé is ilyen. A gondolatot kép, vagy képek láncolata viszi és bontja ki. A nagy bőséggel ömlő képek teszik nyelvét sűrűvé és tömötté, s ez az, amit a már sorvadt, tohonya hallás bonyolultnak és fárasztónak érez s húzódozik tőle. Németh László nem úgy ura a magyar nyelvnek, hogy ismeri törvényeit, hanem úgy, hogy élnek és teremtenek benne ezek a törvények. Ahogy készül ez a nyelv, abban ősi, de amivé lesz, az modern: az erők és törvények atavisztikusok benne, de a szem, amelyik látja és gyűjti a képeket a kifejezéshez, huszadik századi; mögötte épp úgy ott van az orvos műveltsége, mint a vidékről sarjadt de várost lakó ember, vagy a családapa.

    Tehetségének erejét és nagy tartalékait az mutatja legjobban, hogy az irodalmi műfajok minden harcterén, a lírát kivéve, a teljes emberért helytálló műveket tudott állítani.

    A tanulmányban mozgott a legtöbbet. Pedig ide szépírói tehetsége és becsvágya a legkevésbé vitte. Inkább az űr húzta, ami itt tátongott: akik az irodalom kérdéseivel elméletileg foglalkoztak a háború után, inkább katedrák mellett szundikáló hivatalnokok voltak, vagy klikk érdekben látó elfuserált írók; s akik a kor politikumát hordozták, inkább voksokból rakottak voltak, mint ösztönből, szemből, emberségből.

    A regényhez megvolt benne a nagy egészekben látó szem s a nagy tömbök emelésére az erő, de világát nem mindig tudta emberekbe gyúrtan megmutatni; több az olyan figurája, amelyik inkább csak szándék és ürügy, mint ember. Nem volt benne ehhez elég nyugalom és türelem. Az az idill hiányzik belőle talán, amit Móricz Zsigmond minden robot és zaklatottság alatt meg tudott őrizni; nem az élet, hanem a munka idillje.

    A drámában még csak első lépteit tette meg. Tehetségének ez megfelelőbb éghajlat, mint a regény. Líraisága a nagy lehetőség itt, s főként líraiságának jellege: indulati ember ő, nem hangulati, szenvedély és nem merengés. Az olyasféle természet, mint az övé, a villogó ellentétekre épülő, zúzó összecsapásokban felrugaszkodó drámában tudja a legjobban szétadagolni lírai fűtöttségét. A tanulmány mellett a dráma az a terület, ahol még döntő művekre gyűjthet erőt.

    Tele vagyunk nagy írókkal, de alig-alig van nagy könyvünk. Ha egyszer nem nagy írókkal, hanem egy-egy művel kéne igazolni irodalmunk súlyát, mivel állhatnánk elő? A Tragédia, a Bánk, a Csongor és Tünde – hirtelen tudnánk-é többet mondani? Németh László eddigi életműve súlyos; csupa sűrű, csupa hőség. De van-é olyan külön, magában is megálló könyve, amelyik arányban van tehetségével? Nincs. Pedig nemzedékében talán egyedül Németh László az, akiből szerencsés pillanatban egy reprezentatív mű kifuthat, ami nem csak magát, de egész nemzedékét és korát is reprezentálja.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf