Dalmady Győző: A kivándorlók, A szellem kardja, A vén harcos, Hazafias eszmény, Nem vagyok már büszke magyar…

Dalmady Győző:

A kivándorlók

Panaszom van az országra,
Elfedi gyermekit,
Hagyja őket szertemenni
A világ legvégeig.
Egy szavával nem magasztalja,
Vissza sohse csalogatja,
Bajaikon nem segít.

Szegény vándor; sokszor, sokszor
Visszanéz ha nincs-e jel?
Kósza szellő beszédjére
Meg-megáll és úgy figyel.
Végtelenné válik útja,
Nyomdokát a szél befúja…
Isten tudja, hol vesz el?

Népek árja elsodorja,
S viszi könyörtelenül,
Nem talál többé talajra,
Mély iszapban elmerül,
Vagy kiveti más partokra,
Sivatagba, mély vadonba.
Hol utat veszt, egyedül.

Még szerencse, ha ott távol
Éri utol végzete,
Sivatagban, mély vadonban
Záródik a szeme le,
Ott elhangzik végsóhaja,
Nem tudják meg, ki az anyja,
Hazájának mi neve!

Dalmady Győző:

A szellem kardja

Kivontad fénylő kardodat,
A szellem kardját, nemzetem!
Villog a kard, mintha tüzes
Villám cikáznék az egen.
Éle, fénye félelmetes,
Benn isteni erő vagyon…
Csak forgasd, forgasd kardodat,
Előre, édes magyarom!

A népek tudják, hogy ki vagy,
És szívök megkönnyebbedik,
A szabadság lovagjait
A népek el nem feledik.
Millió lélek száll veled,
Mint láthatatlan hatalom…
Csak forgasd, forgasd kardodat,
Előre, édes magyarom!

Hogyan? kardod csapásait
El lehetne hárítani?
Jog, haladás, boldog jövő
Viadalod végcéljai.
Hát rajta! Jöjjön a pokol,
E célokért áttörsz azon…
Csak forgasd, forgasd kardodat,
Előre, édes magyarom!

Óh csak harcolj! Ha írva áll,
Hogy a jó ügynek veszni kell,
Ha félúton a földre rogysz,
Mindegy! kardod ne ejtsed el.
Hadd mondja rólad a világ:
Ő volt legelső lovagom!
Csak forgasd, forgasd kardodat,
Előre, édes magyarom!

Dalmady Győző:

A vén harcos

Sokat tanult, látott nagy iskolájában
A tapasztalásnak,
Élete egy nagy kép, kénnyel, árnnyal. Rajta
Örömi, reményi, szám nélküli harca,
S szenvedési állnak.

Karja, mely erős volt egykor a harcokban,
Most gyönge, remegő!
De ha megszólalna a harci trombita,
Még egyszer kellene vérét ontania,
Volna benne erő.

Kardja, a híres kard, a csaták villáma
Szegre van akasztva.
Nem maradt egyebe, mint a csöndes ábránd!
Hír, dicsőség, álmok repkedő sugárát
Láthatni még rajta.

Honért, szabadságért nem harcolt hiába:
Jutalmat is kapott.
Haj, e jutalomra szíve nagyot dobban, –
Mély és nehéz sebhely öleli át hosszan
A tisztes homlokot.

Élete, ez a vad, hetvenéves vihar,
Most oly csöndes, szelíd,
Körülülve székét hosszú estéken át,
Kedves kis gyermekek, bámuló unokák
Hallgatják tetteit.

A nagyszerű képre maga is fölhevül,
Talán nem is való.
Mint az olajfestvény közelről oly durva,
De mostan, mikor így messziről bámulja,
Szép és elragadó.

Dalmady Győző:

Hazafias eszmény

Szabad, erős, boldog Magyarország
Te vagy az eszményem!
Daliás nép, mely ura magának,
Ellenáll az idők viharának,
Hit lakik szívében.

Budavári híres palotában
Dicső, nagy királyok,
Kik az ősök példáin hevülnek,
A hazáért tűzbe lángba mennek,
Hisz az ő hazájok!

Magyar eszme, mely a hon javánál
Egyebet nem ismer:
Megértik a négy folyam hosszába,
Visszadörgi a hatalmas Tátra,
Hirdeti a tenger!

Dús határ, mely párját nem találja
A földkerekségen,
Folyamai tejjel mézzel folynak,
Fellegeit nem látja a gondnak,
Mert maga az éden!

Igazság és becsület uralma
A végső kunyhóig!
Szeretet, mely különbséget nem tesz,
Elhagyottat fölemel, védelmez,
Tévedőt meghódít.

Tudomány és művészet napfénye
A derült égbolton!
Kegyelet a hősök emlékének,
Kik e földet vérrel szentelték meg!
A nagyoknak templom!

Lélek és tűz, olyan mint a régi,
Annál is merészebb:
Versenyétől, nem fél a világnak,
Tiszteletet szerez ott magának,
És a magyar névnek!

Dicső ország! álom szép országa,
Te vagy az eszményem!
Hol keressem napsugaras képed?
A múltban-e vagy a jövő évek
Távoli ködében?

Akárhol vagy: nem mond le a dalnok
Rólad semmi áron!
Ábrándjait elzengi dalában:
Vigasztald a nemzetet bújában,
Legalább mint álom!

Dalmady Győző:

Nem vagyok már büszke magyar…

Nem vagyok már büszke magyar,
Ki fenn hordja fejét.
Szép hazám sem az, a mi volt!
A dereka de meghajolt!
Tán lelket is cserélt.

Magyar érzés és gondolat
Itthon volt valaha,
Honfi-erény uralkodott,
S kit az ihlet elragadott,
Tapsolta a haza.

Csöndesen ver mostan a szív,
Mások érzelmei!
Uralkodik az idegen,
Mindenféle jött-ment elem,
S az kivetkőzteti.

Mire legyek ma büszke én?
Minden nap megaláz…
És bizony a holnap se jobb,
Az idegen gőgje nagyobb:
Szava parancsolás.

De ha büszke nem lehetek,
Van még akaratom:
Mindenféle jött-ment elem
Nem parancsol itthon velem,
Soha. Megmutatom.