Zsolt Béla újságíró, költő, színműíró

A kor zsidó származású, irodalommal foglalkozó tehetséges értelmiségiének tipikus, ellentmondásokkal teli alakja. „Valaha metaforákban fejezte ki, hogy a világot elhibázottnak tartja, most anekdotákban. Nem mintha ördögi gonoszságot látna az emberekben. Nem, Zsolt még a rosszaságban való nagyságot sem ajándékozza nekik. Az ő hősei csak ordenárék. Alapvető felfedezése az emberekről, hogy a W. C.-n újságot olvasnak. Alakjai komisz, hangos polgárok, talán nem sokkal rosszabbak, de sokkal közönségesebbek az elviselhetőnél; csupa egyforma gyári áru, a személyiséghez megkívántató képzelet, önállóság és erő nélkül, egész érdeklődési körük a pénz és a társadalmi állás. Azt hiszem, szájszaguk van. Az írók közül, akik – tárgykörében – elődei: Bródy még ismert szép és erős embereket, Kóbor Tamás még látott jóságot és bensőséget a gettóban, Zsolt már nem lát semmi jót maga körül. A »bűnös Budapest« jelszavának hirdetői senkinél sem találhatnának annyi érvet a maguk igaza mellett, mint épp nála, aki publicisztikai írásaiban e jelszó legtalentumosabb ellenfele – igaz, hogy a jámbor vidékről még sötétebb képet fest. Pedig Zsolt nem gyűlölködik a régi naturalisták prófétai haragjával. Ő csak utálkozik, vesébe látó, száraz, hideg utálattal. Móricz erkölcsi felháborodásból, Szabó Dezső személyi megbántottságból rajzolja visszataszítónak alakjait, ő esztétikai meghasonlottságból”, írta róla Komlós Aladár.   
 

Ember 1923-ban

Így látlak én ma… Flastrom, álca, festék
Kevés befedni életed sebét,
Mit izzó vassal égetett beléd
Éhség, gyűlölség, szolgaság, betegség.

Tudom, hogy Kámzsáját felöltenéd
Vezeklő jobbulásnak, jönnek esték,
Midőn nemed megsejti szörnyű vesztét,
De nincs megállás, nincsen menedék.

Így látlak én. Sorsod, hogy füstbe vessz el,
Hamvad se lelje meg fiad fia,
Kit Krisztus újra megvált s megkeresztel.

Tested útszéli, vad haramia,
Kit gyilkos lesbe állít minden alkony,
A lelked ringyó lett az utcasarkon.


zsoltbelaKikeresztelkedett[?] zsidó családba született Komáromban, 1898. január 8-án, apja, Steiner Ignác ügyvéd, majd bankigazgató, anyja Hirschler Ilona volt, aki férje 1903-as halála után újraházasodott. Zsolt első zsengéit a komáromi bencés gimnázium évkönyvei őrzik [valahol], az iskolai értesítőkből ugyanis tudható, hogy Steiner Béla versei rendszeresen díjazottak voltak az önképzőkörben. Az első világháború miatt kényszerből félbeszakította tanulmányait és bevonult katonának. Az orosz frontra vezényelték, ahol többször is megsebesült, végül betegen tért haza. A nagyváradi katonakórházban lábadozva írt verseit a helyi lapok közölték, első verseskötete is itt, 1916-ban jelent meg. Babits Mihály válogatta a kis kötet anyagát, mely a Zsolt Béla Verseskönyve címet kapta. A Komáromi Újság lelkesen üdvözölte és két koronáért árulta a szerkesztőségben a takaros füzetet. Érettségi után a budapesti bölcsészkar következett, magyar-latin szakon. Itt egyetemistaként megjelentek versei, írásai a fővárosi lapokban és nyilván utolsó egyetemi éveinek termése az is, amit hazaküldött – ahogy a Komáromi Újság aposztrofálta, szép képzettségű bölcsészként, földiként, a lap avatott tollú munkatársaként – s melyet ebben a kiadványban olvashatunk. Az újság 1916. március 30-i számában ad hírt arról, hogy Steiner Béla Zsoltra magyarosította vezetéknevét. Bár a beköszöntés baráti, a két éven át tartó együttműködés korántsem lehetett zökkenőmentes. A Kis dolgok rovat írásai reflexiók a mindennapi élet jelenségeire: „Ezt a rovatot apró babrálások színhelyének terveltem, egy jól-rosszul a kézimunka kongréjába, én nem vettem észre és – mi tagadás – megszúrtam az ujjamat.” – körvonalazza az eredeti szándékot és céloz finoman nem várt fejleményekre a szerző, 1916 májusában. A babrálások között különösen figyelemre méltó, és a későbbi félelmetes debattőrt, a tollával döfködő Zsolt Bélát előlegezi meg a Megbocsát kolléga úr, és a Valami a komáromi újságírásról címmel írt tárca. Kis remeklés, csupa sikk a Derűs történet, borús délutánon és leheletnyi sóhaj, elégikus hangulat, csipetnyi empatizáló iróniamázzal a Mozart című írása, egy minden bizonnyal közszeretetben élt komáromi vénkisasszony [egykoron bécsi dáma] csöndes elmúlásáról. Bukás a Rejtelmek a kőszűz városában címmel indított szatirikus regény, mely dicstelenül korán befejeződött – mondhatni, alighogy elkezdődött. Pedig ártatlannak tűnő, hangulatos, fordulatosnak ígérkező stílusparódiáról van szó, amely leginkább S. Leacock A rejtély titka című örökbecsűjére hajaz. A könnyed, szellemes hangvétel, a finom – olykor kétségkívül kevésbé finom irónia is kevés volt azonban ahhoz, hogy megmentse a regénykezdeményt a komáromiak – legalábbis egyes komáromiak – haragjától. Valakit vagy valakiket nyilván telibe talált a Puncáék körül éppen csak bontakozó bűnügyecske. Tény, hogy három rész után a folytatás és vége egyazon lendülettel, pár búcsúzó mondattal elintéztetik a szerző által, bölcs belátással és némi rezignációval. A Komáromi Újság és Zsolt Béla kapcsolata természetesen nem ezzel és nem így ért véget. Minden bizonnyal a katonai behívó volt az, ami ezt a köteléket örökre elszakította – a fronton szerzett sérülés után Zsolt Nagyváradon lábadozott, s felépülését követően összes szenvedélyével, tehetségével belevetette magát a váradi, majd a pesti irodalmi életbe, újságírásba, itt lett belőle újságíró. A Nyugat második nemzedéke ígéretes költőjének számított, de a 20-as évek elején már több mint ígéret.  Az Erdély című újság szerkesztője, valamint a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad, és a Nagyváradi Estlap munkatársa is volt. Budapestre került 1920-ban, a Tavasz című irodalmi folyóirathoz. „Félelmetesen tud magyarul – így ajánlotta a 27 éves Zsoltot Bródy Sándor a Világ című napilaphoz. Ez a nagyon tudás már az itt megjelent versekben, írásokban is benne van, első olvasatra megnyilatkozik – a kései, nagyon harcos, nagyon bántó, nagyon nekikeseredetten vívó, érvelő írásaiban is mindig ott a mívesség, az igényesség. Szinte mániákus felelősséget érzett az imádott magyar nyelvért, minden leírt szóért.” Az Irodalmi Lexikon szerint :…A fiatalabb magyar költőgeneráció egyik legerősebb tagja, aki differenciált mondanivalóit nagy művészettel önti formába.


Amíg a tenger alszik

Az ég ma roppant alagút,
Belészakadt a tenger.
Drágám, a tenger elaludt,
Oroszlánszíve nem ver.
Halott vermében feketén
Kísért tengernyi titka,
S a parton felmeredek én:
Sziklák között a szikla.

Most láthatsz: most nem bánt a hab
Megháborult szeszéllyel.
Még sosem voltam szabadabb
És tisztább, mint ma éjjel.
Ma nyúljon két gyermekkarod
E pálmás sziklapartig,
Mert hófehér és nagy vagyok,
Amíg a tenger alszik.

Ó, néha őrült itt az éj,
Vihar jön Afrikából,
Hispániából kél a szél,
Provánsz esője páhol.
Angol hajón gyüszörg a tat,
Villám vet szörnyű dicsfényt,
És elragad az áradat
És megpörget kavicsként.

Kavics-sorsát ma nem nyögi
Fehérlő sziklalényem,
Hangom nem fúl el ördögi,
Gyűlölködő zenében.
Nem dúlják véres karnagyok
Álmát a hangszereknek,
S én suttogom: magyar vagyok!
S én suttogom: szeretlek!

Megszólalok, miként a szfinksz,
S nem Isten szól belőlem,
E táj varázshatalma sincs
A zengő, árva kőben.
Tócsák partján volt sziklafok,
De most tengerbe ível,
S itt is csak régi bánatot
Dobog mély sziklaszívvel.

Ordítanék, de nem merek,
Mert a tenger felébred
S mint ifjú, győztes hadsereg,
Kürtjébe fúj az élet.
S míg küzd a víz, s a szikla is,
Hangom halódva zeng el,
És eltűnök magyar kavics,
Mert elborít a tenger.            

A reprezentánsok, kiknek hatása nyilvánvalóan ott van Zsolt költészetében: Ady, Kosztolányi és Babits. Ez a hatás és ez a kápráztató formakészség is jellemzi a korai, a Komáromi Újságban megjelent verseket. Tud szonettet [Szonett kis húgomhoz], egyszerű dalt [Álmosság új gyepen],
tud zengeni Ady-módra [Zarándok szerelmes verse], balladai tömörséggel szól a Felvidéki este, a Kis vers pedig valójában igényes nyelvezetű, üde kuplé. Hiába minden című, 1921-ben megjelent kötetét Szabó Lőrinc méltatja: „Zsolt Béla a nagy magyar líra reprezentánsainak tanítványa,
abban a komoly és nemes értelemben, amelyet a továbbfejlődés nem csak megtűr, de meg is követel. […] Formakészsége oly tökéletes, hogy sokszor szinte elragadják bravúros rímei – mégis azt tartom, hogy minden fiatal költőnek meg kell szerezni ezt a feltétlen formatudást.” Újságírói
tárcái harcosak voltak, de a politikai írásai pesszimizmust tükröztek. A rendszert bíráló írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. Ekkoriban politikailag a polgári radikális eszméket kevesellve a szocialista eszmékkel kokettált, baloldalra sodródott, 1925-ben a Magyar Hírlap és Az Újság munkatársa, miközben 1929. és 1938. között a Toll című radikális újság szerkesztője, majd főmunkatársa, amelyet botránykeltő és rágalmazó írásai miatt rendszeresen elkoboznak.  Kétségtelen, hogy hamar kialakuló harcos publicisztikájára ugyanúgy hatott Bródy, mint Adyéra vagy Móricz Zsigmondéra. De Zsolt politikai írásaiban van egy új hang is: a kiábrándult fanyarság. Huszonöt éves korára úgy érzi, hogy a polgárságról alkotott képei összeomlottak, az a haza, amelyet Horthyék formálnak, nem megfelelő haza számára. A mindenkit lenéző, megvető, Magyarországot csak lakóhelynek tekintő és itt üzletelő zsidó polgárnak az írója volt Zsolt Béla.


„Nyolc éve élünk vele együtt, inkább rosszban, mint jóban.
A keveseknek, akikben ez a rendíthetetlen idegrendszer, bolygathatatlan lélekjelenlét,
úrilovasi vakmerőség és tényeket, logikát elsodró elán csak köznapibb fokon jelentkezik – ő a tökéletes eszménykép.
A sokaknak, akik azt hiszik, hogy nyolc év óta tulajdonképpen annyit esznek, annyit dolgoznak, annyit beszélnek,
annyit nevetnek, szóval annyit élnek, amennyit ő engedélyez, bűnbak mindenért, talán még azért is, amihez csakugyan semmi köze.
Valójában kevés olyasmi találkozik a magyar földgömbön, amihez köze ne lenne, de akadnak elkínzott fantáziák,
melyek titokzatossá nőtt hatalmát kozmikussá szélesítik és neki tulajdonítják még az elromlott klíma gyötrelmeit is.”

/Zsolt Béla: Bethlen [részlet.] Megjelent a Magyar Hírlap 1929. április 21-i számában./

Mint publicista látszólag a nagy, közös polgári eszményeket képviselte. Regényeiben azonban arról a világról vallott, ahonnét maga is származott. Sok regényt írt, jó néhány közülük elnagyolt, több bennük a publicisztikus vagy moralizáló elem, mint az igazi epika. Van azonban néhány regénye, amely a két világháború közötti irodalom jellegzetes műve; ilyen a Gerson és neje, a Bellegarde, a Kínos ügy és A dunaparti nő. Ezeknek hősei a magyarországi zsidó polgárságból, pontosan, a pesti polgárságból kerültek ki: kispolgárok, értelmiségiek, nagypolgárok. De bárhol is állnak a társadalom létráján, kivétel nélkül olyanok, akiknek élete kudarcra van ítélve. Vagy ha sikeres az életük, mint Gersoné, a nagytőke alázatos, sőt lelkes kiszolgálójáé, az erkölcsileg úgy elzüllik, hogy az olvasó utálkozva teszi le a könyvet. Az olvasó egyébként is örökké viszolyog, ha Zsolt-regényt olvas. Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem. A polgárság búsképű lovagja visszataszítónak rajzolja az egész polgárságot. Ha valakire ráillik a bomlasztó jelző, a perspektívátlanság hiteles ábrázolása, akkor a XX. század első felének magyar irodalmából elsősorban Zsolt Bélára illik. Sötét, naturalizmushoz közeli képekben, de biztos kezű meseszövéssel marasztalja el szemléletesen ábrázolt alakjait. Gyakori anekdotaszerű eseményeiből kikerekedik a polgári kicsinyességek vélhetőleg otthon tapasztalt enciklopédiája. Soha senki ilyen humortalanul nem tudott anekdotázni. De sikeres regényíró volt, ellenfelei is érdeklődve várták regényeit, ahogy ellenségei is mindig elolvasták vezércikkeit. Élete pedig szerkesztőségekben és kávéházakban telt el. Kitűnő, bár fanyar csevegő volt. Folyton éppen szerkesztett, beszélgetés közben is. Szervezte ezt a rá és a Nyugat egyes szerzőire oly jellemző „irodalmat”. Saját személyében volt a polgári oldal radikális baloldala.
Házasságra lépett Hollós Ilona színésznővel 1927. december 27-én, Budapesten, akitől 1936-ban vált el. Második felesége [a szintén elvált és zsidó származású] Rácz Ágnes gyógyszerész lett. A bécsi Labore Virtus nevű szabadkőműves  páholyhoz csatlakozott 1934-ben. Hogy politikai eszméi mennyire ingadozóak voltak, a radikalizmustól a baloldali anarchizmusig mutatja, az 1935-ös Országgyűlési Választásokon a Bajcsy Zsilinszky Endre vezette Nemzeti Radikális Párt és a Függetlenségi 48-as és Kossuth Párt  közös jelöltje, bár nem választják meg.  Az 1930-as évek végétől gyakorta Párizsban él, itt értesül a világháború kitöréséről, ezért először emigrálni akart, ám végül mégis visszatért Budapestre. A zsidótörvények miatt előbb eltiltják az újságírástól, majd 1942. július 16-án munkaszolgálatra hívják be. A német megszállás után a nagyváradi gettóban keresett menedéket családostul, majd a Kasztner vonattal Svájcba emigrál. A világháború végeztével hazatér, politizál, emellett megírja két utolsó művét, a Kilenc koffer regényt és a Nemzeti Drogéria című színművét.1949. február 2-án hal meg, a Kozma utcai zsidó temetőbe nyugszik, „...igazában azon a napon halt meg, amikor már nem volt többé kíváncsi.” írta Kellér Dezső nekrológjában róla.
 
Főbb művei:

Zsolt Béla verseskönyve, 1916.
Forgószél, színmű, 1919.
Hiába minden, versek, 1921.
Igaz könyv, [Génius] versek, 1923.
Házassággal végződik, regény, 1926.
Erzsébetváros, színmű, 1928.
Gerson és neje, regény, 1930.
Bellegarde , regény, 1931.
Oktogon, színmű, 1933.
A párizsi vonat, színmű, 1934.
Kínos ügy, regény, 1935.
 A dunaparti nő, regény, 1936.
A Wesselényi-utcai összeesküvés, regény, 1937.
Villámcsapás, regény, 1937.
Kakasviadal, regény, 1939.
Tanulságok és reménységek, publicisztikák, 1942.
Az igazi szerelem
Még egyszer és utoljára
A királynő családja, regény
Napraforgó, regény, 1943.
Kilenc Koffer, regény, 1946.
Nemzeti drogéria, színmű, 1947.

Összeállította:-cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf