Zsolt Béla: Ezüst cigarettatárca
Negyedik éve, hogy a fiatal Lázár otthon lopta a napot, a díványon hason fekve, régi kölcsönkönyvek fölött, vagy az ablakban, ahonnan nem látszott semmi, csak a közönyös ég és néha a másik háztetőn a kéményseprő, aki következetesen nem hozott neki szerencsét. Lázár elektrotechnikus volt és az elektromosság századában négy éve nem kapott munkát, dacból tehát nem javította meg a lakás villanycsengőjét sem, hogy Lázár postafőtiszték ajtaján állandóan kinn volt a „tessék kopogni” felírású cédula. Most is kopogtak és Lázár beeresztette az apját. Már régen nem köszöntek, csak alig hallható morgás jelezte, hogy tudomásul vették egymás jelenlétét. Az öreg felcsavarta a villanyt és agresszíven ránézett a fiára:
- Mikor akarsz végre megborotválkozni? – kérdezte dühösen.
- Amikor majd ráérek! – felelt gúnyosan a fiú.
Az öreg nem szólt többet, ledobta a kabátját, a sarokba perdítette a botját. Letelepedett az asztalhoz és elővette az újságot. Így ültek, időnkint megvető és kutató pillantásokat váltva egymással. Egyetlen szó sem esett, amíg újabb kopogás fel nem verte őket. Karolin kopogott, ifjabb Lázár húga, tisztviselőnő egy külteleki postahivatalban. Az apja felnézett az újságból, a fiú, aki eddig a tenyerére hajtott fejjel ült a dívány szélén, mist végignyúlt a díványon. A lány csak ekkor mondta, a foga közt:
- Stét! Bódi vacsora után feljön.
Az öreg biccentett, a fiú elfojtott egy röhejt, de a lány azért meghallott valamit.
- Akinek nem tetszik – mondta, anélkül, hogy felé fordult volna –, az elmehet hazulról. Aki egész nap dolgozik, annak joga van ahhoz, hogy este egy órára együtt legyen azzal, aki…
- Jó, jó – vágott közbe az apja – tudjuk, senki sem kifogásolja és legkevésbé annak van joga, aki…
- …Aki nem dolgozik, ingyen zabálja a kenyeret – fejezte be arrogánsan a mondatot a fiú.
- Úgy van! – hagyta rá az öreg.
- Nézze – szólalt meg a fiú és felült –, ne kezdjük megint újra. Jobb, ha hallgatunk, mert akkor olyanokat mondunk egymásnak… Én milliószor kértem magát, hogy szerezzen munkát a postánál. Ha olyan nagyra van vele, hogy együtt kezdte a postaigazgatóval, miért nem tudja vele elintézni? Maga nem érti, hogy ma munka nélkül lenni…
- Ne vitatkozzék vele, papa! – mondta konokul a lány –, úgysincs semmi értelme…
De az öreg már a tarkójáig piros volt és szinte fröccsent belőle a szó:
- Az egész pénzem rádment, akasztani való, az iskolában megbuktál, ki kellett venni, a mesterség helyett a bicikliversennyel törődtél! Regensburgba kellett neki biciklizni, ahelyett, hogy lejárta volna a lábát munka után! Most menj le a henteshez és vegyél parizert az érmeidért. Ilyen embert vigyek én be a postához… Ilyen emberrel kompromittáljam a nevemet?
- Ne igzassa magát tovább, papa… – szólt rá újból Karolin.
Az öreg elhallgatott, de még sokáig lihegett. A lány teríteni kezdett, a fiú kését-villáját úgy csapta a tányér mellé, hogy a csörrenésüktől maga is összerezzent. Megették a délről maradt felsált kelkáposztával. Mire befejezték a vacsorát, már kopogtak is az ajtón, a lány kiment, hogy beeressze Bódit, Nagy Boldizsárt, annak a postahivatalnak helyettes főnökét, ahol Karolin kezelőnő volt.
Mire a lány a köpcös, kopaszodó, vékonyhangú vőlegényjelölttel visszatért, ifjabb Lázár már nem volt a szobában. Utálta Bódit, aki az első pillanattól átvette az apjától és a húgától a vele szemben való szemtelenkedést, azonkívül buta és unalmas embernek tartotta s nem bírta hallgatni a székelyes tájszólását. Átment a hálószobába, előbb hentergett egyet, majd fel-alá járt s mikor meglátta magát a hályogosodó toalett-tükörben, elhatározta, hogy végre csakugyan megborotválkozik. Már éppen szappanozni kezdett, mikor az ajtó kipattant és az apja az előbbinél is vörösebb képpel, a karjaival hadonászva, megállt a küszöbön.
- Gyere csak be! – kiáltott rá félelmetesen.
- Mit akar? – kérdezte és félarccal felé fordult.
- Hová tetted azt a cigarettatárcát?
- Hová tettem volna? – Mi az, nincs ott a kisasztalon?
- Ne tettesd magad, ne tagadj. Mondd meg, kinek adtad el, melyik zálogházba vitted…
- Hogy az istencsudájába vittem volna – dörrent fel belőle a méltatlankodás és a szappanos ecsetet a földhöz vágta –, hiszen öt napja el se mozdult hazulról! Nézze meg a zsebeimet, hogy talál-e bennük egy vasat is!
- Eldugtad a pénzt, miből cigarettázol?
- Doktor Balogtól kaptam tegnap négy cigarettát, mert betettem az ólombiztosítékot! Menjen át hozzá, kérdezze meg! Hogy jut eszébe, hogy én… Miért pont én, miért nem Karolin, ha éppen erről van szó4 Miért nem kérdi, hogy miből volt Karolin tegnapelőtt este színházban? Olyan bőven futja a pengő ötven napidíjból?
- Te is tudod, te rágalmazó, hogy Bódi vendége volt!
- Rajtam hiába keresi azt a vacakot. Különben sem adnának rá semmit…
Az öreg most végképp nem bírt magával.
- Neked vacak az én kartársaim szeretetének bizonyítéka, huszonöt éves munkám és baráti hűségem jutalma? Csak aki beszél, az lehetett képes rá, hogy odadobja valami handlénak… Egy-kettő, valld be, hova tetted, valld be, hogy te loptad el, na, egy-kettő…
A fiú felemelte, aztán leeresztette a karját. Az arcát eltorzította a tehetetlenség és a szégyen. Aztán olyat ordított, hogy az öreg visszahőkölt a másik szobába, ahol Karolin és Bódi gonosz csöndben várták a vallatás eredményét. Tajtékozott a száján a káromkodás és ösztönszerűen, fenyegetően követte az öreget, aki rémülten hátrált az asztal felé. Ekkor végre Bódi is felkelt az asztaltól és közéjük állt. A fiú megtorpant és egy pillanatra elnémult.
- Idehallgasson, Sanyi! – Kezdte Bódi oktatóan. – Kár üvöltözni. Ha maga tette, jobb, ha bevallja, még vissza lehet szerezni. Fiatalembernek kell a pénz és sokszor nem néz, honnan veszi… A főtiszt úrnak most csak az a fontos, hogy visszakapja a neki becses ereklyét…
A fiú a körmeit a tenyerébe vájta, fékezte magát.
- Hogy mer maga engem a saját lakásomban meggyanúsítani?
- Nem a saját lakásod! – sipította közbe Karolin. – Az apádé és az enyém, akik a házbért fizetjük!
- Én csak azt mondom – folytatta Bódi csendesen, hamis jóindulattól csepegve –, hogy a lényeg a tárca, amibe bele van gravírozva az egész posta- és távírda-vezetőség autogramja, másnak tizedannyit sem ér, mint a főtiszt úrnak. És ha maga megtévedt egy pillanatra…
- És ha én azt mondom, maga lopta el? – lihegte az arcába a fiú.
- Én? – hebegett Bódi és vérpiros lett. – Hogy lophattam volna el én?
- Ott feküdt az asztalon, akárki ellophatta!
Pillanatokig csönd volt.
- Már bocsánatot kérek – mondta Bódi zavartan az öreg Lázár felé, mint aki védelmet kér –, mégis csak lehetetlen, hogy engem maga meggyanúsítson!
Karolin az asztalra csapott:
- Ez már mégis mindennek a teteje!
- De engem maga meggyanúsíthat? – és közelebb lépett Bódihoz. – Ki maga, maga senki, azt hiszi, hogy nekem imponál a rozettájával és hólyag fejével? Eddig tűrtem magát, de most már elég volt! Maguk csak maradjanak együtt, igazán összevalók, de én megyek innen… – és elindult az ajtó felé.
- Addig innen ki nem mégy, amíg meg nem mondod, hogy hova tetted a tárcát!… – rikácsolt az apja és elállta az útját.
A fiú megfogta a karját és ellódította. Az öreg nekiesett az ablakdeszkának, hogy szinte odatapadt és onnan kiáltozta:
- Ne engedje kimenni, Bódi! Ne engedje ki, amíg meg nem mondja!
Bódi kényszeredetten közeledett felé. A fiú bevárta, aztán elkapta a derekát, de a potrohától nem tudta elég szorosan megfogni. Pillanatok alatt a földön hemperegtek. Karolin sikoltozott, segítségért kiabált, az öreg Lázár kigombolta a gallérját a nyakán, mert nem kapott levegőt az izgalomtól. Szemmel láthatóan a fiú volt az erősebb, de Bódi zömök, nehézkes, zsákszerű termetével nehezen bírt. Sőt Bódi egyszer ki is szabadította magát a kezéből, felállt és ő kapta el a fiút a hóna alatt. Most állva dulakodtak, nekicsapódtak a ruhaszekrénynek, amelyről nyomban lepattant a furnér. Már hallani lehetett a folyosón a lakók dobogását, valaki már be is kopogott az ajtón – de nem hagyták abba. Az első vér a fiú arcán serkent, s amikor végigfolyt a kezén, a düh megsokszorozta az erejét, egyetlen ökölcsapással nekivágta Bódit a fotelnek. A fotel felborult és hangos csörrenéssel kiesett belőle a cigarettatárca.
Az öreg vette észre először s lassan, szinte csalódottan odament, hogy felvegye.
- Hagyják abba, megvan! – mondta rekedten és le akart hajolni érte. De a fiú, aki közben szintén meglátta a tárcát, elrúgta előle a sarokba.
- Ott a rongyos tárcája! – mondta, bement a hálószobába és hatalmasan becsapta az ajtót.
Bódi nagy nehezen feltápászkodott. Leporolta a ruháját, a lány segített neki. Az öreg visszaült az asztalhoz, kinyitotta a tárcát, mintha meg akarna győződni róla, hogy megvannak-e az autogramok. Bódi pislogva nézett maga elé, kerülte a lány tekintetét.
- Ne vegye úgy a szívére! – mondta a lány vigasztalva. – Vadállat! Elvetemült!
- Ereje az van – szólalt meg az öreg. – Nem csoda, csak eszik és alszik. Nem úgy, mint más tisztességes ember, akinek a munka elszívja az erejét. De ki fogom innen irtani.
Felállt és visszatette a cigarettatárcát a kis asztalra, a kínai zsírkőnipp és boldogult felesége üvegre fotografált arcképe közé…
