Ásgúthy Erzsébet Megszólalt a gyerek…
- Hallod? – szólt át az asszony suttogva az urának. – Hallod? – mondta újra, és felült az ágyban.
- Mi az? Mit akarsz? – szusszant felé valami álmos pusmogás a párnák közül.
- Lőnek… Lövöldöznek valahol…
- Á, dehogy… én nem hallok semmit – s fülelt. Csend volt. – Na látod, biztosan álmodtad, feküdj csak vissza! – s már ő is fordult újra a fal felé.
Ebben a percben valami távoli detonáció reszkettette meg az ablakokat, s tompa puffanások hallatszottak gyors egymásutánban.
- Mintha valahol robbantanának… vagy kapukat döngetnének – találgatta az asszony.
- Dehogyis. Ezek biztosan üdvlövések lesznek. Tudod, hogy ma éjjel szerelnek le a katonák, s hajnalban szélnek eresztik őket. Most még kipuffogtatják a töltényeiket búcsúzóul.
- Igaz… igaz… – eszmélgetett az asszony, s újra látta a kivilágított, fellobogózott kisvárosi utcákat, s hallotta a nyirkos őszi esőtől nedves szavakat a fülébe csapódni: „…mert nem akarok katonát látni…” s érezte az áradat sodrását, amint ujjongva és értelmetlenül kavarodott körülötte: Szabadság!… Sloboda!…
- De mégis, ilyen messzire elhallatszana a kaszárnyából? – kételkedett újra – meg felköltik a gyereket – s aggódva nyúlt át a kis ágyra, hogy megigazítsa a lecsúszott takarót.
- Na, ez ugyan fel nem ébred még nagyobb égzengésre sem, nem olyan könnyű ennek az álmát megzavarni – fordult mások oldalára az apja.
- Jaj, Istenem, mondom neked, süketnéma lesz – jajdult az anyja –, süketnéma lesz, meglásd. Nem mozdul ez semmi zajra, nem ijed meg semmitől, és egyetlen szót se tud még beszélni, pedig már kétéves is elmúlt. Hiába tanítgatom, hiába csücsöríti a kis száját, nem tudja még azt kimondani, hogy mama – és halkan szipogni kezdett.
- Na, csakhogy már éjjel is ezt fújod –morgott az ura –, hányszor mondjam még, hogy ráér, beszélhet majd eleget, ha felnő, mit siessen vele… – de azért benne is mozgolódott a gyanú, hogy hátha igaza lehet a feleségének. Maga is sok mindent próbálgatott titokban, hogy szavakat csaljon elő a gyerekből, de jóízű kacagásnál vagy boldog visítozásnál ő se vitte többre.
- Jaj, mi lesz belőle, mire felnő – sóhajtozott az asszony.
- Hát katona már nem – vélekedett a férfi. – Vége a háborúnak… Ezzel is jobb dolga lesz, mint nekünk – vigasztalódott. S lassan mindketten álomba fúltak.
Futó lépések zaja, hangos kiáltozás verte újra életre őket.
- Mi az? Mi történt? – hajolt ki álmosan az asszony a ködös hajnalba.
- Jöjjenek hamar, lisztet osztogatnak a főutcán, meg harisnyát jegy nélkül… ingyen adogatnak mindent a boltokban… de zsákot is hozzanak magukkal – kiáltott vissza valaki futtában, s azzal már loholt is tovább az ígéret földje felé.
A szürke, párás reggelen úgy hatott ide a város titokzatos, mozgó zaja, mint valami gátját áttörő áradat elfojtott dübörgése. Meglehetősen kívül laktak, a hegy alatt, a csendes kis város egy félreeső mellékutcájában. S most úgy érezte magát az asszony, mintha itt felejtették volna. Az események hegynek fel szaladnak a város szíve felé, s ő csak nézi, és lemarad róluk. Hirtelen visszakapta a fejét.
- Megyek én is – szólt. – Hallod, mit mondanak? Hátha jut nekünk is valami – s azzal már kapkodta magára a holmiját. Csak úgy hálóingre rá a kabátját, félig főzve a cipőjét, s már szaladt is ki a többiek után.
- Megállj csak, hát hova mégy? – futott utána értetlenül az ura – ejnye, de szeles vagy, hogy lehet így kimenni?… – de az asszony akkorára már messze járt. Az utca végén érte csak utol.
- Gyere hamar – integetett izgatottan feléje –, nézd csak – mutatott egy közeledő csoportra –, zsákokkal, batyukkal cipekednek, jaj, marad-e még nekünk valami?…
- Csak nem akarsz tán közéjük állni? – fakadt ki az ura. – Nem engedem, hogy…
- De ha ma ingyen adnak mindent, mert vége a háborúnak – vágott szavába az asszony, s titokban máris elhatározta, hogy legalább a szomszédoktól vesz majd át egyet-mást.
Ezalatt egész közelükbe ért a hegyről az ordítva, lökdösődve alázúduló, tántorgó csoport. Civilek, katonák, férfiak, nők vegyesen. Az asszony már indult is feléjük, hogy kifaggassa őket, mi történik odabent a városban, de valaki hirtelen rákiáltott és félrelökte. Ekkor vette észre, hogy a csoport mögött négy-öt katonatiszt felhúzott revolverrel, kivont karddal.
- Félre! Félre innen! – kiáltotta az egyik. – Mindenki menjen haza, nem szabad az utcákon tartózkodni! – s erélyesen terelték maguk előtt a dűlöngöző, részeg csürhét. Az egész utca szélességét elfoglalták, s az asszonynak félre kellett állni. Ebben a percben valamelyik kitört a sorból, s el akart futni. Lövés dördült, s a katona egyet fordulva maga körül már el is nyúlt a sárban.
A golyó hajszálnyira süvített az asszony füle mellett, s az ura rémülten rángatta egy kapu alá. Ott várták meg, míg a csorda elvonult.
- Látod – mondta felindultan –, egy perc alatt véged lehetett volna. Na, most már aztán gyere vissza! – s azzal karonfogva magával húzta.
- De hát mi ez?… mi volt ez?… nem értek ebből semmit… hát ezt lehet? csak így?… – nézett körül eszelősen az asszony. – Én látni akarom, hogy mi történik… – s kiszakítva magát, a város felé rohant.
Részeg katonák jöttek vele szembe, batyukkal cipekedő gyanús alakok, kócos, ittas némberek, nem törődött velük, csak futott, futott… Látni akarta, milyen földrengés mozgatja, milyen ige vadítja őket.
Kint a főutcán aztán gyökeret vert a lába. Levegő után kapkodva dőlt neki egy ház falának. Mintha lidérces álom nyűgözte volna, úgy meredt tágra nyílt szemmel a felszabadult és korlátokat döntő, fék nélküli szabadság torz élőképeire.
Ittas és tébolyult tömeg kavargott ordítozva utca hosszat. „Éljen a forradalom! Sloboda! Revolucia!” – hangzott a bábeli zűrzavarban. Bevert ablakok, kidöntött kapuk árulkodtak a szabadságról. A boltok felszaggatott redőnyei mint tátongó sebek meredeztek kifosztott belsejükkel az utca felé. A sarki likőrgyár szétvert hordóiból patakokban folyt a szesz. Hasson fekve itták, vagy nagyokat horkolva nyúltak el benne a front lerészegedett hősei. Felhasított zsákok nyomán hosszú csíkokban fehérlett az áhítozott liszt, s durva bakancsok gázoltak a gondosan rejtegetett drága kincsben. Aranymedáliás, komoly népfelkelők fején három-négy lengő tollas női kalap lejtett bizarr táncot, és megfizethetetlen selymekbe botladozott a lábuk. Revolverekkel lődöztek az ég felé, és egymás szívének estek a bajonettel egy felibe tört esernyő miatt. Könnyelműen elhajigált gránátok puffantak, sebesültek hörgése, üvegcsörömpölés, részeg rikoltozás kavargott körülötte.
És a fejvesztett tombolásban – mint a kloákák józan patkánya – surrant a kültelkek szennyes söpredéke, targoncákon szállítva el a rablott holmit.
Az asszony csak nézett kitágult szemmel. Az alkoholgőzös levegőben trágár szavak repkedtek felé. Belelöktek, a falhoz szorították, de nem mozdult a helyéről, mintha látomást látna.
Mi ez? Mi ez itt? Hát lehetséges ez? Egyik napról a másikra? Tegnap még őszi esőt permetező csend volt, örömünnep készült a világon, babáját átölelve éneklő baka sétált az esti korzón, s egy éjszaka alatt egy vonatrakomány átvonuló métely ilyen poklot gyújt?…
Könny perdült a szeméből. Haza! Jaj, hazamenni! Nem látni semmit ebből a szörnyűségből!
Már fordult is volna vissza, mikor a főutca felső végéről gyors egymásutánban sűrű lövések hallatszottak. Egy újabb csapat tiszt kivont karddal futva közeledett a város közepe felé. Éles vezényszavak pattogtak, s hangjuk már messziről mint józan korbácsütés sújtott. Alig voltak néhányan, de rettegés nélkül vállalták az őrjöngő tömeg megfékezését.
Ám érvelő szó és szigorú parancs nem használt már a szabadságot szagolt, lázadó hordának. Fegyverre volt szükség és gyors cselekvésre. Lövések dördültek, kardlapok csattogtak… Óriási kavarodás keletkezett. Az asszony rémülten kapott a levegőbe, az ár magával ragadta…
Ebben a percben talált rá az ura.
Sikoltva omlott karjába, s ájultan hagyta, hogy kihalt mellékutcákon, elhagyott kerteken át hazacipelje.
Otthon elnyúlt, mint akit villámcsapás ért, s üresen bámult maga elé.
Odakint ezalatt statáriumot hirdettek. A lázadókat összefogdosták, a templomtérre terelték, és kordont vontak köréjük. A toronyban gépfegyvereket helyeztek el, lezáratták a házak kapuit, és ítéletet hirdettek. A Krisztus-kápolna tövében, ősidők szentelt patinájú falai mögött, két régi, mohos támasztópillér köze lett a vesztőhely…
Délután hirtelen felkapta fejét az asszony. Szabályos időközökben sűrű puskaropogás hallatszott.
- Mi az? – kérdezte idegesen – miért lőnek már megint?
- Most végzik ki a fosztogatókat – felelte tompán az ura.
Ebben a percben vérfagyasztó, állati ordítás reszkette meg a levegőt.
A kordon által körülzárt elítéltek, akiknek végig kellett nézniük társaik kivégzését, nem bírták tovább, s a halálfélelem tébolyában áttörtek a láncon, és vad rohanással próbáltak menekülni. Míg a toronyból rájuk irányított golyózápor úgy el nem seperte őket, egy perc alatt, mint ahogy jégeső tarolja tavasszal az éretlen szilvát. Őrjöngő üvöltésük betöltötte a messze környéket.
- Jaj, nem bírom ezt… nem bírom ezt hallgatni… – kiáltozott az asszony. s fülét befogva hisztérikus zokogással fúrta be fejét a párnák közé.
Kisfia ott játszott mellette a földön, s csak nézte-nézte értelmetlenül ezt a sokféle körülötte kavargó indulatot, amelyek miatt őt ma annyira elhanyagolják. Lassan felkapaszkodott az ablakba, s hallgatva figyelte az unalmas és kihalt utcát. Most újabb lövés dördült a közelben, s az ablakcsörrenéstől megijedt a gyerek. Sietve lemászott, s apja ölébe menekült.
- Ne félj, fiacskám, ne félj! – csitította az szelíden simogatva fejét. – Háború van odakint – magyarázta neki – lőnek a katonák – tudod, mert háború van…
- Há-bo-jú… – szótagolta a gyerek, kerekre nyílt, csodálkozó szemekkel.
- Hallod? Hallod, kedves? – kiáltott boldogan a férfi, s igyekezett az asszonyt felrázni a párnák közül.
- Jaj, nem hallgatom, nem akarom hallani – sírta az, és két kezét még jobban a fülére szorította.
- De hallgasd csak – bíztatta a férfi, s szelíden felemelte a fejét –, nem tömeg üvölt… megszólalt a gyerek…
Egy őszi napsugár halványan átmosolygott a szobán. Kint még dörögtek a fegyverek. Bent megszólalt a gyerek…
