Darkó István: Áll a bál

I.

Éjfél már jól elmúlt, a két nagy zöld cserépkályha a Három Rózsa nagytermében bőségesen termelte a meleget. A bál kezdésekor még mindenki a közelükbe állított székekhez igyekezett, de ahogy a kipróbált fűtőmonstrumok hőhullámokat kezdtek ontani magukból, lassan az idősebbek is elhúzódtak tőlük.

    Nagyobb társaságban a sárosiak a cigány emelvénye köré húzódtak. A cigányt a térre néző szárnyas ablakok elé állította a rendezőség, a pódium közepére, háttal a nagy erkélyre vezető üvegajtónak. A nagy hőség a deszkaemelvény egyik oldalába, a cigány mellé kergette a sárosiak.

    - Itt húz, – mondta Bilóczy Isti, az utolsó magyar árvaszéki elnök – itt behúz a hideg a térdemre. Itt én visszakapom a hasogatásomat. Itt temetés lesz a bálból az én számomra.

    - Üljön fel a kályhára, vén morgó! – felelt neki a nyolcvanéves Selmer bárónő, aki változatlan élénkséggel figyelte s általában mindent, ami körülötte történt.

    Az örökösen mozgó, vörösképű Gálfy Tutyu közéjük dugta a fejét:

    - Veszekednek a szerelmesek, natürlich.

    - Elmenj, széllelbélelt – mosolygott jóindulatúan a bárónő.

    - Itt húz, kérlek átosan – morgott Bilóczy tovább –, éppen nekem való hely ez, na moj’ dusu! Ez hiányzott nekem egyedül a földi létben, veru. Mert otthon Sópatakon nincs nekem ilyen cugom, meg elől ilyen kazánom, hogy a hasam ropogósra süljön s a hátsó felemből meg fagylalt legyen.

    Tutyu fuldokolva nevetett és izzadt gallérját úgy csavargatta, mint egy nyaka köré csavart zsebkendőt. Elbotorkált másfelé, mert az volt a hivatása, hogy a legjobb mondásokat összegyűjtse s elterjessze.

    Még visszafordult a pódiumon ülők felé és elkapta a bárónő kezét. Hatalmas csókot cuppantott rá és rávágott a Bilóczy Isti vállára:

    - Hagyja méltósága, hogy morogjon, azért csak kitart maga mellett a világ közeli végezetéig.

    - Tudom, tudom – bólintott a bárónő jókedvűen – tudom. Azonkívül innen valóban el kell húzódnunk, mert a hideg áramlik.

    Felkerekedtek és tovább vándoroltak. Egy szénfekete hajú, duzzadt, durcás szájú, kövérkés, duhajképű fiatalember állt meg a vonuló társaság között, a cigány előtt. Nehezen tartotta az egyensúlyt. Mutatóujjával képzeletbeli legyet kergetett el az orra elől.

    - Hová húzódtok, he? – kérdezte kötekedve. – Én vagyok a főrendező. Rudit a bandájával… a tradíció szerint, amelyet még apámtól hallottam, ő meg a nagyapámtól hallotta, az meg a dédapjától hallotta, a cigányt szóval cúgba kell állítani, mert ott fázik és többet muzsikál… szívesebben dolgozik, mert fázik… hogy felmelegedjen. Mióta itten bálat rendezünk, a cigány háta megett ennek az üvegajtónak kell lenni!

    Felbotorkált az emelvényre és nehéz ujjával az üvegajtóra ütögetett. Egy gondolattal két nagy szárnyát kitárta. Gőzös zuhatagban ömlött be a téli hideg. A cigányok libagágogáshoz hasonló jajgatással menekültek s a pincérek gyorsan becsukták az ajtót.

    Gálfy nekihevülve szaladgált a párok között. Elfogott valakit, félig elmesélt valamit neki, aztán továbbszaladt.

    - Ez jó, – kiáltotta – megtudtam, hogy a cigányt cúggal kell doppingolni. A lovakat zabbal, a nőket szerelmi vallomással, engem szesszel, Rudiékat hideg levegővel.

    - Mit szaldozol annyit? – kérdezte tőle korholóan az apja, egy magas, fehérszakállú szép ember, aki kifogástalan frakkban, mozdulatlanul támaszkodott a terem díszéhez, egy dúsfaragású, használaton kívüli kandallóhoz.

    - Kérlek, tatyinkó, be vagyok íva, – magyarázta Tutyu – de azért holnap bemegyek a bankba, azt az ügyet elvégezni… ha kívánod.

    - Majd elvégzem magam. Kilencre ott kell lenni.

    - Akkor bocsáss meg, hallgass ide: Hubert azt kérdezi ma este tőlem, hogy tudom-e mit jelent ez a szó, hogy: bankett, magyarul… Bankett, díszlakoma, nem? Aszondja, ti hovedo, bankett, az magyarul: bélbál. A belek bálja… Öheemm…

    Köhögve nevetett s apja a fehér szakáll fölött alig észrevehetően elmosolyodott. Hátbavágta a fiát és belenyugvóan lódította tovább:

    - Eregyj, gyűjtsd tovább a csodabogaraidat. Mással ne törődj! Mindenki azt csinálja, amit tud.

    - Áno – nevetett Tutyu és elszaladt.

    Az a kötekedő képű fiatalember, aki az erkélyajtót kitárta, eléje állt és alkoholos fájdalommal panaszolta:

    - Képzeld, Tutyu, Etus az anyja befőttjeire ígérgette, hogy eljönnek, még nincsenek itt… Mit csináljak?

    Egymásbakaroltak és Tutyus súgva adta meg a tanácsot:

    - Van egy jó receptem: vörösborba konyak, egy kis égetett jamaikai rum, ugyanannyi ceyloni tea és kávéscsészéből meginni.

    Az elkeseredett fiú panaszkodva felelte:

    - Jó, jó, elhiszem, de hol lehet most ceyloni teát kapni?

    - Selmeréknek van. Hihetetlen mennyiséget dugtak el tizennégyben.

    - Akkor megkeresem a vén tyúkot. Köszönöm neked, Tutyukám.

    - Szívesen, sztará opica! Máskor is!

    Az öreg Mattonyay, a legkipróbáltabb bálrendező pohárbatett kanállal kezdett csörgetni. A párok körbesétáltak, az étterem és a büféül szolgáló kisterem felől besereglett a közönség. A cigány kényelmes bosztont játszott. A nagy szünet után a bál második része vette kezdetét.

    - Andalgó – kiáltozta egy nyúlánk fiú, – ez is micsoda ötlet, Mattonyay bácsi, éjfél után andalgót táncoltatni!

    A táncosnője, egy szőke leány, megrángatta a karját:

    - Ne kiabálj, Gézus, meglátják, hogy ittál! Andalgó! Hogy lehet a bosztont andalgónak nevezni.

    A fiú tovább kiabált:

    - Annak nevezem, aminek jólesik. Különben pedig sötétben minden tehén fekete.

    A leány eleresztgette a fiú karját:

    - Hogy gondolod ezt?

    Sértődötten otthagyta és feltűnést keltve tartott a társasága felé. A fiú megijedt ábrázattal, könyörögve követte:

    - Júlia, az ég szerelmére, félreértettél, én arra mondtam, hogy te azt mondtad, hogy meglátják, hogy ittam, hát arra mondtam, hogy itt mindenki ivott, dehogyis látják meg!

    A szőke lány engesztelődve nevetett:

    - Jó, no, gyerünk vissza. Majd még beszélünk erről.

    - Aranyos vagy, Júlia, csárdás! – kiáltotta a magas fiú s a cigány azonnal átcsapott a csárdásba.

    A sárosiak társaságában nagy vita folyt valamiről. Most a kisterem oldalsó ajtajába asztalokat hozattak és ide telepedtek le. a szélen, magas karszékben, csillogó fekete pikkelyekkel díszített, magasnyakú selyemruhában, főkötős ősz hölgy ült.

    - Gyere csak ide, Hubert, – szólított oda egy soványarcú, tömöttbajuszú férfit –, mit szólsz ahhoz, hogy itt én összesen hatvannyolc párt számoltam meg. Tavaly még kétszáznegyvenen voltatok.

    A fekete férfiből olyan hangok jöttek, amelyek kerek gombócokat görgettek maguk előtt:

    - Hát osztón, árányos Tini néni, nem elég ez magónak?! Aszittem, hogy egy kutyaboljója se lesz itt, nem ötvenen felüli pór! Ebbe demokrócióba!

    Az ősz hölgy rosszallóan csóválta a fejét:

    - Ilyenek vagytok ti, Hubert, a mai fiatalság. Megcsináltok valamit, rábeszéltek, belevisztek minket, öregeket is és ti vagytok az elsők, akik leszóljátok a dolgot.

    A Hubert nevű férfi udvariasan hajlongott:

    - A szó sem fér hozzója, dróga Tini néni, ez a mai este igazán a meggondolatlan fiatalsóg művelete. Csakhogy kiderítendő, hogy kik tartoznak ehhez a fiatalsághoz, könyörgöm szeretettel. Én nem, árányos Tinike néni, én nem! Nekem egyótalón nem politikai magatartósom, hogy ide jöttem, ki van zórva. Engem csak az az elhatórozós hozott, hogy nem szeretem kivonni magamat abból, amit a megye csinól. Mer asztat az egyet elrebeghetem, hogy én mindig oda tartottam a hótomat, amikor kellett, édes Tini néni, asztat az egyetlent én nyugodtan kitrombitólhatom…

    Az ősz hölgy elnézően mosolygott és gyöngyös legyezőjével gyengden ütött a férfi karjára:

    - Menj már, lókötő, az apád is így tudott beszélni, arról se tudtam soha, még főispán korában se, hogy mungó-e, vagy negyvennyolcas… Nem is volt egyik se, hanem kártyapárti!

    - Az az igazi, Tini néni árányoska, okosat beszélni akórmelyik gimnóziumi tanór is tud, de jól blattolni, ahhoz món ember kell!

    Hirtelen elkapta az ősz hölgy kezét és hatalmas csókot nyomott rá:

    - Viszontnézésre, órevoár, rubintos anyai nagynéném. Menek tóncolgatni, mert majd azt mondják az asszonyok, hogy én is ennek a bólnak a rendezőségéhez tartozok…

    A cigány szünet nélkül csárdást húzott. A táncosok egymást pezsdítő közelségében sebesen járták. Ütemesen rengett, remegett, topogott a táncolók csapata, a fehér vállak s a magasra emelt fiatal arcok elektromos rángásokhoz hasonlóan szüntelenül mozogtak. A terem padlója s falai alig érezhető hullámzással utánarengtek a táncnak, mint egy nagy hajó, amelyet kívülről ritmikus hullámok döngetnek. A cigány előtt kurjantottak és zsebkendőt lobogtatott néhány fiatal táncos.

    - Kezd kialakulni, – mondta valaki hangosan nevetve.

II.

    A nagyobbik Lóránth egy pohár bor előtt nézte a táncolókat. A menyasszonyát keresgélte a szemével s azon gondolkozott, hogy fel kellene kérnie. Este óta egyet táncolt vele összesen. Most ez kényelmetlenül érintette, mert sokan kérdezték már tőle, hogy mi baja van s hogy mért nem táncol.

    - Mért nem táncolsz, Sanyi? – esett neki Gálfy Tutyu. – Irénke egész este az öcséddel ropja.

    - Hát te mért nem táncolsz, Tutyu?

    - Én, kérlek alázatosan? Nekem nincs kedvem… Ma egyébként mással vagyok elfoglalva.

    Nehéz szemekkel bámult maga elé és alkoholos bizalmassággal tette hozzá:

    - Valamit nagyon szeretnék én veled megbeszélni, te Sándor.

    - Parancsolj, foglalj helyet.

    - Nem itt! Gyere a kisterembe, ott leülünk s egy pofa bor mellett előadom, ha leszel szíves meghallgatni.

    - Nagyon szívesen.

    Felálltak, de Drágóczy Irénkével a karján a kisebbik Lóránth állította meg őket:

    - Hová mentek… Sanyi, szeretnék veled valamit közölni.

    - Ejnye, ma mindenki nálam akarja elhelyezni a titkait. Magának nincs valami közlenivalója, Irénke?

    Az energikus arcú, szép karcsú lány oldalt tekintett és bizonytalan hangon felelte:

    - Nekem?… Nekem egyelőre nincs.

    Tutyu megrázta magát és kirobbant hangossággal tanácsolta:

    - Tudjátok mit, legjobb lesz, ha mi négyen most szeparáljuk magunkat valahol. Üljünk le a büfében és beszélgessünk.

    A kisebbik Lóránth a bátyját nézte. Elengedte a lány karját és terelő mozdulattal intett:

    - Így is jó, gyerünk! Csak azt kötöm ki, hogy Tutyuka ne mondjon anekdotákat.

    - Ha szépen viselkedsz, nem mondok, – ígérte Tutyu és a kisterem sarkában odébb dirigált egy asztalt.

    Leültek melléje a bort töltöttek egymásnak. A lány hátára prémes bekecset tettek, mert a kisteremben hűvösebb volt, mint a nagyban. Egymásra néztek, mosolyogtak és mindnyájan azt gondolták, hogy én vagyok itt most a fölösleges negyedik. A kisebbik Lóránth a Dágóczy Irénke asztalon pihenő kezét nézte. A bátyjára tekintett és zavarba jött, mert az észrevett rajta valamit.

    - Mit csinálsz te egész este, Sándor? – kérdezte Irénke a vőlegényét.

    - Töltöm az időt.

    Tutyu rávágott az asztalra és erőszakosan nevetett:

    - De bort is tölts, az istállódat, minek ülünk itt?!

    - Kérlek, kérlek, mért nem szólsz, – csillapították őt. – Parancsolsz még valamit?

    Tutyu komikus drámai pózzal tárta ki a két karját, belemarkolt bozontos hajába és alaposan megrázta a fejét:

    - Egy kis égszakadást parancsolnék, gyerekek! De még nem tudom, hogy hol rendeljem meg.

    - A jó Istennél, – mondta a nagyobbik Lóránth.

    - Ne olyan tragikusan, – szólt elrekedt hangon Drágóczy Irénke.

    Zánky Hubert a büféasztaltól egészen elázva kiáltotta feléjük:

    - A zsupónnól rendeld meg, Tutyika, árányos mókvirógom!

    Tutyi hallgatott és vörös képét törülgette. Sebesen ivott és szóáradat indul belőle:

    - A bizalmas beszédet most elhalasztom, Sanyika. Még lesz alkalmunk. Úgy érezem, hogy jól kezdem érezni magamat. Apám vállalta, hogy reggel helyettem elmegy prolongálni… Így hát van még elég időm. Olyan jót mondtam neki, hogy a vállamra ütött és meleg hangon mondta nekem, értitek, meleg hangon, hogy csak legyek nyugodt, ő reggel intézkedik. Árverezni akarnak. Nem tudom mit!… Azt mondtam neki, hogy bélbál.

    - Mit? – rettentek meg a többiek.

    - Áá, semmit… Ez mind semmi, sokkal jobbakat is tudok… De megígértem, hogy nem beszélek.

    A lány cigarettára gyújtott s közben, a füst mögül, kutatva nézegette a vőlegényét. Fölfelé fújta a füstöt és keresgélő hangon szólalt meg:

    - Csak beszéljen Tutyi. Beszéljen akármit.

    - Áá, csókollak Irénke, csak szólni kell nekem, ma úgyis erre vagyok beállítva…

    A kisebbik Lóránth nevetett:

    - Hát be vagy állítva?

    - Nem, egyáltalán nem úgy kérlek, ahogy gondolod. Én vájúba ihatok, meg se kottyan. Úgy értem, hogy: beállítva, mint az ágyú.

    - Persze, te tüzér voltál.

    - To je jedno, moj mili. Ne emlegesd, kedveském… Egyszóval máma én a beszédre vagyok beirányítva. Máma mindent ki fogok beszélni, ami itt nyom, a szívemen… Sándorkát szemeltem ki, neki fogok gyónni, de reggelig még van idő.

    A homlokára csapott és két kinyitott tenyerével az asztal szélére vágott:

    - Érdekes, máma éjjel mindig előre szeretnék gondolni, arra, ami ezután lesz, és mindig hátrafelé kell gondolkoznom… Most is az jutott eszembe, hogy három éve, tizenhatban voltam itt utoljára bálon. Akkor Jaromirszky Etelke kocsisa agyonszúrta az Irénkéék kocsisát, Kepenya Misót. Az udvaron veszekedtek össze, mert mindaketten az új színbe akartak beállni… De hiszen ti is itt voltatok.

    - Igen, az borzasztó volt, – felelte a lány.

    - Te is itt voltál, Sándorka. Hisz veled töltöttem az éjtszakát, mért nem mondod?!… Nem kis hecc volt az. Amikor Drágóczy bácsi meglátta a hófehér hóban a drága Misót, akkorát ordított, mint egy vihoráti sakál… Bocsánat, Irénke!

    - Csak folytassa, Tutyu!

    - Jaromirszky Etust is éppen akkor hozta ki a rossz sorsa az udvarra, amikor azt hittük, hogy Kepenya Misóka halva harapja a szűz havat. Jó hogy jössz, Etus, üvöltötte az apád, Irénke. Valakinek vissza kell ezt adnom, valakit meg kell ezért hóhérolnom! Te vagy erre a legkompetensebb, mert a te Gyuród tette ezt. S már szalad is Jaromirszkynak és finoman nekiakaszkodott. Megtorkollak Jaromirszky, ordította Irénke apja, erre már mi is kitódultunk s ha le nem szedjük őket egymásról, egyikből alighanem a Misóka párja lett volna nagyhirtelen!… Kellemetlen ez magának, Irénke?

    - Csak mesélje, Tutyika.

    - Ne nagyon bíztassatok. Az urak egy része Jaromirszkynek adott igazat, a másik része se volt színjózan. Tisztek is voltak bőven a bálban. A huszárok már rég elfeledték azt is, hogy valaha huszárok voltak. Az istállójukban csavaros lábszárvédőben aludtak a legények. Tinóty őrnagy után megfordultak az emberek, mert vörös nadrágban ment végig az utcán.

    - A tárgyra, Tutyi!

    - Még rátérek arra is, van időm… Kepenya Misóka a havat csókolta, Jaromirszky bevert fejjel ült mellette, Drágóczy bácsi az urak keze között ordította, hogy keresztülsétál mindenkin. Akkor Bátky Jankó, a sóhelyi szolgabíró azt mondta, hogy nincs igaza. Bátky megint ráüvöltötte, hogy: ide mellém, aki azt mondja, hogy igaza van! Mellém pedig azok, akik azt mondják, hogy: nincs, mondta Jakubovics. A kocsisok lőcsért szaladtak, a részeg Jakubovics belelőtt a levegőbe. Ezen ölrementek…

    - Mentünk, Tutyi.

    - Igazság! Mentünk. Elrepedt frakkszárnyakkal lett tele a frissen esett hó, a havazat. De vér is cseppent, ha nem csurrant, itt-ott. A tisztek lődözni kezdtek a levegőbe és kiverték a katonai rendőrséget. A legnagyobb munkában Soltész Jóska nevetni kezdett és úgy kacagott, hogy orral túrta a havat. Ahogy az ő röhögését meghallottuk, rögtön tréfára vettük mi is a verekedést. Pedig már komolyan agyabugyáltuk egymást. De erre föl csak megmosdattuk egymás arcát a hóban, az egymás gallérja mögé havat dugdostunk és bementünk a bálterembe. Akkor aztán Rudi ráhúzta.

    - Tutyi dirigált.

    - Úgy van. Soha olyat nem táncoltak a megyebeli lányok, mint akkor a tépett ruházatú, gallértalan, maszatos urakkal. A huszárok a falt rágták. Molnár kapitány hat pezsgősüveget balanszírozott és egyszerre dobálta és lekapta őket. Werner főhadnagy ingujjban gordonkázott, Jakubovics énekelt. Nagy kivilágítás volt az!

    Elhallgatott és maga elé bámult.

    - Minek beszélem ezeket?… Vagy már megmondtam, hogy minek?… Sándorka, neked még reggel előtt megmondom, helyes?

    - Helyes, persze.

    - Akkor visszatartottuk a hölgyeket egészen délelőttig. Képzelhetitek, a kihűlt teremben! Tíz óra tájban katonazenével menetszázad ment a téren át az állomásra. A társaság kitódult a Három Rózsa balkonjára és a cigány együtt játszott a katonabandával. A hölgyek a báli csokrokat ledobálták a katonáknak. Nézzétek a gazokat, mondta Jakubovics főhadnagy, még fel se szedik. Leüvöltött a menetelő katonáknak: Vegyétek fel a virágokat, disznók! Azok egykedvű, álmos arccal néztek fel a társaságra és tovább taposták a sárgás, puha havat. Jakubovics előkapta a revolverét és megint lövöldözni akart, alig sikerült lefogni őt.

    Kis idő múlva hozzátette:

    - Szép, nagy hecc volt, mi?

    Felállt, megtántorodott, elsepert maga előtt egy poharat, bocsánatkérően mosolygott:

    - Mindjárt visszajövök, mert még akarok Sándorkának valamit mondani. Csak benézek a terembe, hogy mit lehet csinálni?

    Elbotorkált. Lóránth Sándor elkalandozó hangon tette hozzá, közben szeme szögletéből az öccsét és a menyasszonyát nézegette:

    - Igen, így volt… Akkor itt, a sarokban egyedül maradtam veled, Irénke, emlékszel:

    A lány megrebbent szemhéját a zsebkendőjébe dörzsölte.

    - Miért kérdezed ezt? Emlékeszem.

    - Mert akkor vallottam meg, hogy szeretlek s te azt mondtad, hogy: én is szeretem magát, Sándor.

    - Így volt.

    - Így. A többiről, az azóta tartó három évről szeretnék most veletek beszélni. Ez a Tutyi elég jól előkészítette a talajt rá. Most meg tudom mondani, amit legutóbb tapasztaltam.

    Az öccse felugrott a székről és határozott hangon kérte:

    - Engedd meg, hogy én beszéljek előbb. Hiszen éppen evvel kerestelek téged.

    - Tessék, meghallgatlak.

    A lány reszketve hallgatta a párbeszédet. Előkapta a zsebkendőjét és sírva fakadt. Mindhárman szenvedő testtartással álltak fel. Ebben a pillanatban nagy lármával vitatkozó férfitársaság robogott be a kisterembe. Gálfy Tutyi karonfogta Sándort és a hangos társaság közepébe ragadta.

III.

    - Brátocskám, – kiáltozott az öreg Bilóczi –, így megzavarni a mulatságot, brátocskám! Így beleköpni a levesünkbe!… Mir hogy hagytátok magatokat, mir, mir?

    Selmer bárónő, aki egyedül jött a kisterembe a nők közül, csillapítóan szólt rá:

    - Mi a különös ezen, Istike, mondja? Nem tudom megérteni. Hubert éppen most adta elő, hogy a rendőr teljes joggal avatkozott be. Az engedély három óráig szól, már egynegyed négy.

    Bilóczy a fejéhez kapkodott:

    - Na má, na má, még maga is így beszél. Már akkor itten ehhez nincs mit hozzá tenni. Itten én már csak hallgathatok, ha maga is ilyeneket mond!… Hát mondja meg nekem, de tiszta szívvel mondja meg, hogy hallotta- e maga már ilyen esetekben a zárórára hivatkozni? Volt-e valaha ilyen esetben záróra érvényben, látott-e már maga olyan hatóságot, amelyik azt tartja magáról, hogy joga van szétzavarni a multságot?

    Mint aki valami nagyot mondott, kérdően és diadalmasan nézett maga körül.

    - Más világ van most, Isti, nyelvies? Bejön a rendőr és ránk parancsol, hogy menjünk haza, – szólalt meg a kevésszavú Szőregi bíró.

    Selmer bárónő tovább erősködött:

    - Én meg azt mondom, hogy előre el lehettek az urak készülve rá… Gyerünk haza!

    Erre Gálfy Tutyu nagyot csapott az asztalra:

    - Már bizony innen nem mozdul senki… Ne haragudjon, méltósága, de maga se! Felhatalmazva érzem magamat a rendezőség nevében kijelenteni, hogy ebből a bálból nem lesz se keletlen, se sületlen tészta, hanem ha hozzá fogtunk a dagasztáshoz, akkor kenyeret dagasztunk belőle.

    Nagy tapsot kapott érte. Malcsik a nyakába borult:

    - Csókollak, Tutyikóm, mióta lett pék belőled! De azért a frósz fogjon ki, ha azt mondom, hogy nincs igazad. Csak azt mondd, hogyan akaszkodjunk neki, mert a rendőr ki akar dobálni minket. Megpróbótam kivinni a söntésbe, de aszonta: Pane, bezste do cserta… Erigyj az ördögbe te, te disznó zsandór, kivel beszélsz?

    Tutyi csillapítóan integetett és pohár után kapott. Hátraesett fejjel töltötte le magába a bort és cserdített a nyelvével:

    - Hát fogjunk hozzá. Először, mindnyájan ide vonulunk a kisterembe. Azután elrendelem a rendkívüli szünetet. Azalatt nyilvános tárgyalást rendezünk az illetőkkel. Utoljára pedig lefogadom, hogy reggelig fog állni a bál.

    Óriási zajban indult a nagyterem felé.

    - No már erre kíváncsi vagyok, Tutyu.

    - Most mutasd meg Tutyu, hogy mit tudsz.

    - A bor beszél belőled, Tutyika. Jobb lesz, ha befejezkedünk és elcihelődünk.

    - Melletted vagyok, nagyra nőjj, Tutyu!

    Tutyu bólogatott, nevetett, a kezét dörzsölgette és monoklit vágott a szemére. Kiállt a kisterem üvegajtajába és beleharsogta a táncolók közé:

    - Tisztelettel felkéretnek a hölgyek és urak, hogy fáradjanak át a kisterembe. Ti is jöszök, Rudi. A lámpákat oltasságok el, mert rendnek kell lenni.

    A kisterem gyorsan megtelt a beözönlőkkel. A pincérek asztalokat hoztak, kis helyeken szorongtak a társaságok, a fiatalokat az új helyzet felvillanyozta. Tapsolni kezdetek, a cigány tust húzott:

    - Halljuk Gálfy Tutyut.

    Tutyu harminc egynéhány év szántotta vörös képe elemében tüzelt a tömegben. Megráncigálták, poharat nyomtak a kezébe, éljent kiáltottak rá, jóllehet senki sem tudta, hogy mire készülődik. Az elhelyezkedés után valaki elkiáltotta:

    - Lássuk a produkciót, Tutyu!

    Meghajtotta magát.

    - Türelem, hölgyeim és uraim. Történelmi színjáték veszi kezdetét.

    Kiment a teremből és kisidő múlva kisebb társasággal tért vissza. A terem sarkában külön állított asztalhoz vezette a főhajtással köszönő négy férfit. Egyikük egyenruhában volt. A bálozók meglepetve ismerték fel benne az új rendőrkapitányt s a többiekben is az új uralom helyi nagyságait.

    Bilóczy idegesen topogott a köszvényes lábával:

    - Ez a Tutyi meggárgyult. Nyakunkra hoztaa hatóságot.

    - Hozott Isten benneteket, – szólt Tutyi hangosan –, mulassatok jól. Remélem, nincs kifogásotok az ellen, hogy egy kicsit megnyújtsuk a bálat? Kint eloltattam a lámpákat…

    A rendőrkapitányhoz fordult:

    - Légy szíves, itt te gyújtsd meg az összes csillárokat. Hisz együtt jártunk iskolába, vagy mi!

    Odatámolygott a négy ember asztalához és szeretetreméltó mosolygással koccintott velük a poharával. A rendőrkapitány tört magyarsággal szólt Grendának, a Három Rózsa tulajdonosával:

    Gyújtassa meg a lámpákat!

    Tutyi rábólintott:

    - Nagyon helyes! És most mondd meg a cigánynak, hogy húzzon valamit.

    A rendőrkapitány szabadkozott:

    - Ehhez te jobban értesz, Tutyu.

    - Igen, – felelte Tutyu és visszaült az asztalához, szembe a kapitány asztalával –, mondasz valamit. Majd kézbe is veszem őket. Előbb azonban kifejeznék valamit.

    Lehajtott egy pohár bort, újra töltött magának, a poharat a kezébe vette, felállt és megkapaszkodott egy székben. Pohárköszöntőhöz köszörült hangon szónokolni kezdett:

    - Tulajdonképpen… most kínos helyzetbe hoztalak titeket… ez némi magyarázatra szorul. De tévedés kizárása végett… ez nem megyebál. Az utolsó megyebálat ezelőtt két évvel rendeztük, közben jött az államfordulat, egy szezon kimaradt s most megint együtt vagyunk.

    - Csak ügyesen, Tutyu! – kiáltotta valaki feléje.

    - Ne félts, titkos jóakaróm… Szóval, ez csak jogutódja a megyebálnak, ez a mai mulatság, de, miképpen meghívón is fel van tüntetve, ezt már a nőegyletek rendezik. A rendezőség nevében arra kérem a rendőrkapitány urat, hogy hosszabbítsa meg a zárórát reggelig…

    A rendőrkapitány felemelkedett a helyéről:

    - Kérlek, már meg is történt.

    - Nagyon le vagyunk kötelezve. Ugyanis van egy másik szülőanyja is a mai alkalomnak. A mi fiatalságunk nagyrésze egy évig várt arra, hogy valamiképpen elhelyezkedjen az új állam keretei közt… Nagyon nehezen megy ez, kérlek átosan.

    A rendőrkapitánnyal ülő egyik úr közbeszólt:

    - Talán ez nem is tartozik ide.

    - Ide tartozik az kérem szépen… Mert mit csináljon a magunkfajta kisbirtokos, aki rá volt arra szorulva, hogy hivatalt is vállaljon, amire most nem tartanak igényt? Úrnak kellene maradni, de nem lehet. Ma tehát azért táncolunk itt egy nagyot búcsúzóul, mert holnap útra kelünk, mert magam is megyek velük s kivándorlunk. Átmegyünk a határon, ahol akad még hivatal a számunkra.

    - Á, á, Tutyu, – kiáltotta oda valaki –, hiszen te ízetlenkedsz, árulkodsz, vagy berúgtál már.

    A rendőrkapitány nagy csendben felelte vissza:

    - Nincs arra szükszég, Tutyu, hogy itt ezekről a dolgokról beszélgessünk. Napvilágra való ügyek ezek.

    - Ülj le, Tutyika, – húzta le a székre Tutyut –, levizsgáztál. Hogy milyen tapintatlan vagy is te.

    Tutyu nedves hártyával borított, csodálkozó szemmel nézett maga elé. Váratlanul nagyot jajdult, mintha éles fájdalom szúrt volna belé és elseperte a poharakat maga elől. Két tenyerébe kapta a fejét, a térdére hajtotta, néhány pillanatig úgy kuporgott. Felugrott, előkapta a revolverét és belelőtt a mennyezetbe. A nagy felfordulásban valaki nevetni kezdett, harsányan, jókedvűen nevetett és Tutyi sírva, részegen borult a csillapítására köréje sereglők nyakába. A cigány csárdást kezdett húzni, az asztalokat félretolták, viharos táncba kezdtek. Tutyik a rendőrkapitánnyal táncolt.

    - A jókedvet mégis Tutyinak köszönhetjük. Pedig nem bíztam ehhez a bálhoz. Hiába, megváltoztak az idők. Csak arra a rövid időre, amikor tósztba kezdett, ne vette volna le a lábáról az ital a kedves fiút, – mondogatta Selmer bárónő.

    - Kezd kialakulni! – kurjantották a fiatalok.

IV.

    A kistermet az udvarra néző ablakok segítségével minduntalan kiszellőztették, de a meleg a következő pillanatokban már megint tűrhetetlenül felgyűlt. A sarkokból, a falakból, a táncoló testekből kellett előbújnia, mert kályha nem volt a kisteremben. Kint pedig jócskán fagyott, az ablakokon fehér kéregben állott a jég, a piactéren csikorgó tengellyel állottak meg a falusiak szekerei.

    A megfogyatkozott bál egyre tartott. A cigányt Jánky Hubert az ablak elé állította s amikor könyörögve abbahagyták a muzsikálást, a hátukra nyitotta az ablakot. A belső sarkokban a lányos szülők bundákban ültek és kendőkkel takargatták gyerekeiket.

    Bilóczy Isti szunnyadt egyet a sarokban, egyszerre felriadt és a térdéhez kapott:

    - Itt én visszaszerzem a hasgatásomat, ennek már jó vége nem lesz az én számomra.

    Selmer bárónő, aki frissen, élénken, szellemesen ült s beszélgetett a körülötte levőkkel, odaszólt neki:

    - Már vissza is kapta, Istike. Számoljon le vele. Most már nyugodtan kitarthat.

    Bilóczy ledobta magáról a bundát, a bárónő elé penderült és összecsapta a bokáját:

    - Szabad kérnem, Franciska!

    A bárónő összecsapta a kezét:

    - Mi lelte magát, Isti?

    - Má megbocsásson, de a kérdés helytelenül van feltéve.

    Hatalmas csókot cserdített az enyhén szabadkozó bárónő kezére s táncba vitte. Tíz pár, nem több, járta még akkor, ezek ujjongó kiáltozással fogadták a tizenegyediknek érkezőket.

    - Miért nem táncolsz, Tutyu? – kérdezte a rendőrkapitány. – Mire vársz?

    A hallgatag Lóránth Sándorral ültek, hármasban, egy félreeső asztalnál. Tutyu eddig rengeteget beszélt, most csodálkozó kijózanodással bámult körbe:

    - Hát ezek még mindig dolgoznak? És ti mért nem táncoltok?… Te különösen Sándorka?

    - Kivel táncoljak?

    - Már megbocsáss, menyasszonyod is volna.

    Odamutatott, ahol Drágóczy Irénke járta a kisebbik Lóránthtal.

    - Látom, – mondta Sándor.

    Tutyu konyakot rendelt, egész üveggel, s a harmadik pohár után megint felélénkült:

    - Aszondták az öregek, hogy ki van zárva összehozni ezt a bált… Meg hogy nincs is rá egyelőre szükség. Aszondták, hogy ha tavaly, amikor a prevrat volt, nem tartottuk meg, az idén sem tartjuk meg. De én akkor megmagyaráztam… De én akkor megmondtam: A megyének vége, de a bálnak nincs! Nem igaz?

    - Igaz, Tutyu.

    - A bálnak nincs… Jó, mondtam, pálcás urak, főispán, alispán, hajdúőrség, bálanya nem lesznek, de egy jó kis, kiadós, vegyes, utolsó bálat én mégis megrendezek.

    - Hogy-hogy utolsót, Tutyikám? Mért olna utolsó ez Tutyikám? Első ez!

    - Akkor fogtam magamat s elmentem a nőegyletekhez. A mi hölgyeink azokba vannak úgyis beszervezve. Nekik is szervezetük van, na moj’ dusu.

    Elhallgatott és úgy nézett körül, mint akit zavar valami. A cigány rátett vonókkal játszott s akkora zajt csapott, hogy az ember a szomszédja szavát se hallhatta. Tutyu az asztal fölé dugta a fejét:

    - Végül készen volt. Nőegyesületközi, társadalomközi bál, magyaráztam. Akik fintorogtak, azoknak aszondtam, hogy kezeit csókolom, csukja be belülről az ajtót, de akkor, amikor én már kint leszek. Jaromirszkyék azt kérdezték, hogy mit jelent az a bál: társadalomközi lesz. Azt, hogy mindenki eljöhet, aki benne van a nőegyesületekben. Akkor mi nem megyünk, mert akkor az nem folytatása a megyebáloknak. Társadalomközi! Ezekre a szavakra apprehenzióm van, mondja Jaromirszky. Mi közünk nekünk már ahhoz, édes bátyám, mondtam neki, ajánlom magamat.

    - Szép bál volt, sikerült mulatság volt, megnyugtatásodra szolgálhat, – mondta a rendőrkapitány –, de lassan elmehetünk már.

    Tutyu dühösen ugrott fel:

    - Hová a fészkes fenébe mennénk? Itt maradunk végig. Mindig.

    - Hogy érted azt, hogy mindig?

    - Ezentúl… Hanem ide hallgassatok, de jól hallgassatok ide. A háborút viselt fiatalok kértek minket arra, hogy rendezzük meg nekik ezt az alkalmat. Mert hogy itt ők nem tudnak elhelyezkedni, hogy ők egy évig vártak, de hogy tovább már mit várjanak, hogy ők mennek világnak állást vállalni. Direkt küldöttségbe jöttek hozzám. S most röhögnöm kell!…

    Leborult az asztalra és úgy nevetett. Elfogta a köhögés, a szemét törülgette. Megmarkolta a rendőrkapitány karját:

    - Azon nevetek, kérlek átosan, hogy ezek az ifjak úgy jöttek hozzám, hogy no, Tutyu, rendezz nekünk még egy bálat, jót akarunk mulatni. Azt vártam, hogy reggel fele kibújnak a hámjukból, a bőrborítékjukból. És most, ha körülnézek, alig látok néhányat közülük. Hazamentek lefeküdni.

    - Holnap elutaznak, – szólalt meg Lóránth Sándor.

    - Nem nagyon értelek téged, Tutyikám, – mondta mentegetőzve a kapitány –, de bizonyos dolgokba bele kell nyugodnotok.

    Tutyu egyenes tenyérrel belehasított a levegőbe s evvel elvágta a beszélgetést. Felállt és kifelé indult:

    - Gyertek velem, kint talán még mondhatok valamit.

    Átmentek a sötét, kihűlt nagytermen, a pódiumon, az erkélyre nyíló szárnyas ajtón. A hóbaborult piactér alattuk apdó hangokkal és bátortalan fényekkel ébredezett. A tömzsi templomtorony faerkélyén bárányfüstös bundában, lámpással a kezében sétált az őr s az óra számlapjára világított. Öt perc hiányzott a hat órához.

    Tutyu rekedt hangon elmélkedett:

    - Néhányszor álltam már itt, bálak után. Ide, az erkélyre jártunk ki, ahogy akkor mondtuk: levegőt inni. A tisztek egyszer délig ültek itt, asztalt hozattunk ki, a hó zuhogott, hóemberek ültek akkor az erkélyen. Érdekes, hogy nem is sajnálkozom… Most megint itt állok. Egyszer, a háború előtt, Rosztics Iván itt látta meg, hogy amíg ő kint itta a levegőt velünk, az a lány, akibe fülig volt, már kocsira ült és kihajtatott a piacra. Jó gondolata támadt Ivánnak. Levétette velünk a frakkjainkat, összekötöttük őket s azon akart leereszkedni az erkélyről. Persze, a frakkok szétszakadtak s Ivánka eltörte a lábát.

    - Olyan a tér, mint egy festmény, – mondta a rendőrkapitány.

    - Olyan… Ez az első bál, hogy hecc nélkül végződik… Ki van zárva, hogy anélkül végződhessék. Itt állok és nézem ezt a piacot. Csak tudnám, hogy mihez kezdjek?

    - Gyerünk haza lefeküdni.

    - Kivihetetlen… Mert otthon nekem, tudod-e, Sándorka, harminc hold a vagyonom. Azon is van egy kevés súly. Teher. A megyéhez csak bejárogattam ahhoz a kis hivatali munkához, de már az sincs. Ki hitte volna, hogy az is csak szezonmunka?!

    Elhallgatott és sétálva tett néhány lépést a tágas erkélyen. A piacot nézegette, a topogva érkező szekereket, a régi várfal mentén felsorakozó árusokat. A lengyeles beszédű szlovákok szavai tisztán hallatszottak az üvegtiszta reggelben.

    Lóránth Sándor különös ábrázattal lépett hozzá.

    - Tutyukám, nekem van egy jó heccem. Ha én azt megcsinálom, az kielégítő lesz. Most leszaladok, kocsira ülök, de egy félóra múlva felüzenek s akkor gyertek ki az erkélyre. Most menjetek be, mert megfázol.

    Tutyu széls vállait felhúzta és megropogtatta vastag csontjait. Megragadta két vállon Sándort és bolondul kiáltozott:

    - Nézd a néma dervist, még ő menti meg a becsületet. Szaladj, Sándorka, szaladj! De jól kösd fel a gatyát, mert lepipállak. Nehogy azt hidd, hogy lemaradok tőled… A hégervári szent dőtse össze ezt az elfuserált világot.

V.

    Jó félóra múlva, már a belső terembe is belopakodott némi világosság, kozsukban, szőrkucsmában pislogó atyafit kalauzolt a pincér Tutyuhoz. Bólongva hallgatta és összeverte a tenyerét.

    - Hölgyeim és uraim, egy kis intermezzót ajánlok. Hírnök jött s pihegve szólt, hogy Lóránth Sándorka kéreti pár percre a mélyen tisztelt társaságot a Három Rózsa elé, a piacra. Meglepetések sorozata következik… Sándorkát e nemben még nem ismerjük, egyszer vett részt a kivilágításban, akkor is csupán pohárevésre szorítkozott.

    - Hát lássuk, mit tud, – mondta Bilóczy és belebújt a bundájába.

    Selmer bárónő rózsaszínű, üde arccal nevetett.

    - Csak a revolvert hagyjátok ki, Tutyika, mert ha avval kezdtek játszadozni, elájulok.

    - Fegyvertartási engedélyük sincs, – szólt közbe a csendőrkapitány.

    A hölgyek bundáikba, szőrméikbe öltöztek, a férfiak a hátukra vetették a kabátjukat. Tutyu az erkélyre dirigálta a cigányt s a társaság élére állt. Tolongva, fázósan, nevetve mentek le a Három Rózsa vörös szőnyegein.

    A kapu előtt, a csúszós gyalogjárón várakoztak egy darabig, amíg Tutyu visszatért a szembenálló piaci sátrak felől. Erőltetetten nevetett.

    - No nézzétek má ezt a bolondot. Kiállt almát árulni. Maskarádéba öltözött és azt kívánja, hogy vegyünk tőle gyümölcsöt.

    - Ezt már csak megkukucskáljuk, – indult a sátrak felé a bárónő.

    A régi várfal mellett, a Három Rózsával szemben végig sorakoztak a piac bódéi. Híres, nyelves kofaasszonyok és vegyes beszédű mészárosok, zöldséges kofák táplálták innen a városkát. Tutyu egy ilyen bódéhoz vezette a társaságot. A bódéban nagy alma- és körtehegyek mögött, kiszolgált katonabekecsében Lóránth Sándor mosolygott feléjük. Paraszt-kocsisa a kocsijáról még mindig gyümölcsös kosarakat cipelt a bódéba.

    - Szervusz, Sándorka, – hadonászott jelentőségteljesen Tutyu –, adj nekem egy kiló elsőrendű almát. Masánszkit.

    - Parancsoljon, uraságod, – mosolygott különös arccal Sándor. A tenyerét nyújtotta: – Hat korona az ára.

    - Eredeti, – lelkendezett a bárónő –, nekem is adjon két kilót, Sándor gazda.

    Így játszadoztak egy darabig. Tutyu víg képpel harapta az almát és vizsgálódva félrébb állt.

    - Na, most mindnyájan elláttuk magunkat Sándor almájával, gyerünk vissza a terembe és igyuk meg az árát, – mondta egy szőke, magas lány, a bárónő unokahúga.

    - A vicc jó volt, Sándorka, gyere, – lépett elő Tutyu.

    - Nem megyek, Tutyu. Itt maradok. Végérvényesen itt maradok. A vicc csak ezekben a reggeli percekben, a mai bál után szolgálhatott szórakozási célt, de ahogy ti innen elmentetek, egészen komoly és kézzelfogható valósággá válik.

    - Ne bolondozz, hogy gondolod ezt? – csodálkozott Tyutyu.

    - Lebilincselő, – mondta a bárónő is –, miképpen gondolja ezt, Sándorka? A mi állásunkban…

    - Megint valami extravagancia, – magyarázta Drágóczy Irénke.

    Sándor kilépett a bódéból és kopott, sáros huszárbekecsében, amely alól komikusan bújt ki frakkjának betűrt két szárnya, megállt az úri társaság előtt. Tutyu valahonnan kopott báránybőrsüveget kerített s a Sándor fejébe nyomta. Nem tiltakozott ellene:

    - Úgy van, én ezt a fejemen is hagyom. Értsétek meg, engem ezentúl itt fogtok látni, nap mint nap, ebben a bódéban. Más választásom nincs. Vagy megyek el a többiekkel, vagy ide beállok. Beismerem, kissé színpadiasan rendeztem meg a dolgot, hogy éppen ma reggel kezdek hozzá. Van egy kis színészi hajlandóság bennem… Minek áltassam magamat. A hivatalból ugyanúgy kicsöppentem, mint ti. Elmenni nem akarok, itt maradni nehéz, de ezt akarom, mert ezt a földet szeretem és nem tudom elhagyni. Nekem még agyonterhelt harminc holdam sincs, mint Tutyinak, csak címeres pecsétgyűrűm s a kastélyom mellett öt hold gyümölcsös. Gyönyörű, nemes fák vannak benne, régen isszépen jövedelmezett, apámnak is büszkesége volt. Tovább fogom fejleszteni s a termést magam adom el. A pincékben hegyekben áll most is az alma, ugye, elsőrendű minőségű? Havlicska tanúsíthatja, hogy a hatósági engedélyt már kiváltottam.

    - Megerősítem, – mondja a rendőrkapitány.

    - Nem muszáj köszönnetek, ha erre mentek. Ti még tarthatjátok magatokat… De azt hiszem, jobb idejében számotvetni magunkkal…

    Tutyu lelkendezve helyeselt neki, a Három Rózsa erkélye felé integetett furcsa jeleket, amelyeket az oda kigyűlt cigányok megértettek és tust húztak. A kivilágosodott piac bámulva nézte a jelentet.

    - Jó, jó, – mondta Bilóczy –, csak kissé erős.

    - Áá, – erősítette JÁnky Hubert –, túlzás.

    Selmer bárónő megdöbbenve s mint ilyenkor szokott, franciául csodálkozott:

    - Sarmán! Ez a fiú meglep.

    - Zavaros korok gyakori jelensége, – mondta Tokody Szaniszló, az utolsó főispán titkára.

    Drágóczy Irénke az összebújt lányok csoportjából közelebb lépett a bódéhoz:

    - Hadd abba, Sándor, ezt az ízetlen viccet. Csak nem gondolod, hogy ilyen esetek után…

    - Nem gondolom, Irénke. Nincs más a te számodra sem, mint belenyugodni ebbe, vagy elmenned innen Géza öcsémmel. Erről már úgyis beszéltetek egymással. Választhatsz.

    A lány büszkén válaszolta:

    - Nem a maradást fogom választani.

    - Gondoltam.

    A bárónő még egy kísérletet tett:

    - De hiszen, ön elrontotta a bál sikerét! Talán volna még más mód a megoldásra.

    - Nincsen, higgye el, méltóságod. Céltáblát fogok festetni, és kiszögezem ide a bódéra.

    - Elképzelhetetlen, – szörnyülködött a bárónő.

    Összekapta magán a bundát és elsietett. A többiek bizonytalanul topogtak az út közepén, aztán félszegen beálltak a Három Rózsa kapujába. Felszálltak az előhívott fogatokba és egyenes testtartásban mentek el rajtuk.

    Tutyu megvárta, míg az utolsó kocsi is elrobogott. Akkor megint tust húzatott az erkélyen álldogáló cigányokkal és a Sándor kezét szorongatta:

    - Szervusz, Sándorka, édes lelkem. Igazad van! Érted? Igazad van! Ugyanerről akartam beszélni én is veled az egész éjjel, erre célozgattam, de te már nagyszerűen elmondtad. Csókollak. Szeretlek… Ez sokkal jobb volt, mint a régi stiklik. S ha még hozzávesszük, hogy igazad is van. Meg vagyok szégyenítve. Én, Sándorka, hiába törtem a fejemet ilyenen, csak a lövöldözés, a hóbaülés, meg az jutott az eszembe, amikor ilyenkor reggel egyszer felvertük az önkéntes tűzoltókat, egész délelőtt énekelni tanítottuk őket s délben velük adtunk éjjeli zenét, vagy mi a csodát, zenéz ébresztőt a lányoknak.

    Vörös arca kiizzadt a lelkesedéstől s a belső forróságtól. A cigány az erkélyen muzsikálni kezdett, Tutyu hirtelen csókot nyomott a Sándor arc ára és elszaladt a Három Rózsa felé.

    Nemsokára megjelent az erkélyen. Nyomában pincérek asztalt, széket hoztak s kiállították a félrerugdosott hóba. A cigányok a kinyitott szárnyas ajtóban helyezkedtek el.

    Tutyu kalap nélkül ült ott s néha egy korty bort ivott. Lekiáltott a bódék felé:

    - Itt ülök, itt az én helyem. Látsz, Sándorka?

    Sándor nevetve szólt vissza:

    - Látlak, Tutyu. Meg fogsz fázni, ha nem csinálsz valamit.

    - Mit csinálhatnék? Nem vagyok én olyan harcias, mint te.

    Intett a cigányoknak s azok halkan nótáztak neki.

    - Áll a bál, Sándorka, hallod, – kiáltott le szokatlanul tiszta, csengő hangon.

    Sándor visszafelelt, majdnem halkan, mert a csodálkozó parasztok járása-kelése dacára is kitűnően hallották egymás hangját:

    - Hallom, Tutyika. Mit csinálsz ott egyedül:

    - Egyedül, persze, téged hiába hívnálak fel, hogy ülj itt velem, úgyse jönnél, Sándorka.

    - Nem mehetek, Tutyi, dolgom van.

    - Hát jól fogy az alma?

    - Jól.

    - Kik veszik?

    - Most éppen három kilót adtam el Locigánénak, a kékfestő tisztes özvegyének.

    - Bravó, Isten éltessen.

    A cigány tust húzott, Tutyu köszöntően emelte fel a poharát és a Sándor egészségére ivott.

    Kis idő múlva megint megszólalt:

    - Sándorka, ide tudsz még egy kicsit figyelni?

    - Csak mondd, jól hallom.

    Egy darabig hallgatott a válasszal, mintha azt kutatta volna, hogy megmondja-e, vagy sem. Megszólalt végül:

    - Mondd meg, mint csináljak, Sándorka?

    - Erigyj haza és feküdj le.

    Kérlelő, elrekedt hang jött az erkély felől:

    - Nem így értettem… De nem tudok elmenni s itt már nincs mit csinálnom. Nem tudok mást, csak egy nagy csomó anekdotát és jó mondást, úgy gyűjtöttem őket, mint a színes lepkéket diákkorunkban. Emlékszel?

    - Mire, Tutyi?

    - A lepkegyűjteményemre, Sándorka. Az enyém volt a legszebb az iskolában.

    Jókorát nevetett utána, a cigányt erősebb, gyorsabb nótára parancsolta és leordított a piacra:

    - Áll a bál, Sándorka.

    Embercsoport, kisebb tömeg verődött össze a bámulására. Előkerült egy rendőr is és azon volt, hogy felmegy a Három Rózsa erkélyére rendet csinálni.

    Tutyu még egyszer lekiáltott. Felemelkedett a székből és sápadt arcát lefelé fordította:

    - Én is itt maradok, Sándorka. Igazad van neked. A stiklivel most adós maradok, hiába. Olyat úgyse tudok, mint te!

    Az emberek vitatkozva, zajongva csoportosultak az erkély alatt és nevetve bólongattak a fent muzsikáltató úrnak.

    Sándor felállt egy láda tetejére s ekkor még egyszer szembe látta Tutyut. Rossz érzések között integetett neki:

    - Erigyj már be onnan Tutyu. Nincs ideje ennek.

    Tutyu panaszos, grimaszos arcot vágott. Csókot intett a kezével, a fejéhez nyúlt, tanácstalanul széttárta a karját és lekiáltott:

    - Mit csinálja, Sándoka?

    Nem várta meg a feleletet, leült a székre és sokáig ült mozdulatlanul. Lentről nem is láthatóan megmozdult később.

    Fojtott dörrenés csapódott a templom és a várfal oldalához. Tutyu rádőlt az asztalra, lentről így olyan volt, mintha búsulna, sírna, vagy aludna. A cigányok megint libagágogáshoz hasonló hangzavar kíséretében menekültek el az ajtóból, a nagyterem belseje felé.

    Sándor reszkető testtel, elbénult lábbal, helyéhez szögezve állt és várt. Ólmos szempillákkal nézett körül, de csak táncoló, régi házakat, imbolygó templomtornyot látott, az erkélyt nem tudta felfedezni. Bensejében szétáradó, felemelő, ugyanakkor ehhez a földhöz láncoló érzés zúgott és hömpölygött. Ez a látvány, ez az éjszaka s ez a reggel és ennek a célttévesztett, leborult, kedves embernek az emléke haláláig itt marasztják, erről zúgtak és harsogtak az érzései.