Ady Endre: Harcos Gyulai Pál
Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.
Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke,
S vérbeli magyart megölne a béke.
Hát ő verekszik, bevágtat a bajba,
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.
Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot,
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szívig és csontig vinni kell a harcot.
Mindegy minden más: harsogjuk a vádat:
„Álmos magyar, nézz be lelkedbe,
És válogasd meg minden prófétádat”,
S el ne felejtsük az „üsd, nem apád”-at.
Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Kicsi valódnál benned többet leltünk,
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.
S te mégy előre, avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, míg lelkes csatázások
Vérében földje bújára nem ázott.