Féja Géza: Gyulai Pál

Gyulai Pál R. HirschGyulai Pál 1854-től 1909-ig a magyar kritika pápája volt. Óriási tekintélyt élvezett, írók és irodalmi irányok sorsa függött ítéletétől s magatartásától. Az irodalomtörténet hervadhatatlan érdemeire hivatkozik és követendő példának állítja az utókor elé. Alakja dicsőítő szólamok körébe burkolva él, jellegzetes honi tekintély lett belőle, akinek erényeire, értékeire és „igazságaira” hivatkoznak, anélkül, hogy mibenlétüket közelebbről megvilágítanák. Őt tekintik a „nagy nemzedék”, a „klasszikus hagyomány” szellemi őrének, holott Gyulai hosszú élete és működése során még a „nagy nemzedék” megértéséig sem jutott el, a magyar irodalom múltjára pedig csak felszínes pillantást vetett, tudata szerfölött keveset bírt megemészteni és hordozni, akár a XIX. század második felének közszelleme. Tekintélyét nem műveinek, hanem szerepének köszönheti, ám ez a szerep a legkártékonyabbak közé tartozik, mert a magyar irodalmi tudat megszűkítésében nyilatkozott meg.

    Gyulai két nagyobb lélegzetű esztétikai művet hagyott az utókorra, az egyik „Katona és Bánk bánja”. Művének legtöbb és legérdekesebb adatát Milesz Jánosnak „Katona József családja, élete4 és ismeretlen munkái” címen igen értékes könyvéből merítette. Milesz nem tekinthető kiemelkedő szellemnek, de rengeteg Katonára vonatkozó adatot gyűjtött össze művében s megjelölte a nyomokat, melyek a további kutatás lehetőségeit mutatják. Gyulai Pál azonban megelégedett Milesz adatainak felhasználásával, a kutató munka nem volt kenyere, lenézte, megvetette, inkább: gyér adataira és bizonytalan tudására épített s nagyon határozott mondatokba öltöztetett véleményei nevében hadakozott, ítélkezett elevenek és holtak fölött. Jól tudta, hogy bizonytalanná foszlott szellemi életünkben ilyen határozott eszközökkel lehetséges legkönnyebben tekintélyt és súlyt szerezni; talán egyetlen magyar író sem élt vissza annyira a korszellemmel, mint a „puritán” Gyulai Pál.

    Gyulai Katona József műveit állítólag végigolvasta és nem vette észre lírájának magasrendűségét. Katona belső világáról sincsen lányegesebb mondanivalója, holott Milesz érdekesnél érdekesebb és döntő fontosságú adatokat közöl, de Gyulai forrásának helyes kiaknázására is képtelen volt. Művének kétharmad része jelentéktelenebb adatok boncolgatása, fontoskodó és bőbeszédű közlése, csak vége felé tér a „Bánk bánra”, hogy beláthatatlan időkre kompromittálja. Gyulait mindörökre megtévesztette Arany Jánosnak „epikai hitelre” való törekvése. Arany nem merészelt szabadon teremteni, hiába bíztatta Petőfi Sándor, „kő és mész” kellett neki a műhöz, hiteles történelmi adatokat keresett, romok között kutatott, de gyér anyagból is remeket segített életre. Gyulai teljesen beleveszett Arany János bámulásába és Katona Józsefet is az epikai hitel szemüvegén keresztül nézte. Nem vette észre, hogy Katona teremtő módszere merőben különbözik Arany Jánosétól s Bánk tragédiája csak alkalom és lehetőség neki, hogy a magyar lélek időtlen drámáját kifejezze. Gyulai belevész a mű történelmi anyagába, nem látja a fától az erdőt s a tragédia okát Bánk „lovagiasságának” és „monarchiai szellemének” sérelmében keresi. Kispolgári méretűvé szűkíti Bánk roppant tragikumát, kispolgári szemüvegen keresztül szemléli a drámában megnyilatkozó jellegzetes magyar történelmet is; alantas szemléletmódja nemzedékeket fertőzött meg.

    Gyulai Pál másik nagyobb szabású műve: „Vörösmarty életrajza”. Szürke adatok peregnek lapról-lapra, a költő szoros díszmagyarban és merev tartásban gyalogolja végig a sivár életrajz lapjait, emberi alakját és valóját ugyancsak hiába keressük. Gyulai folytonosan azt hányja a regényírók szemére, hogy nem adnak „kulcsot” hőseik „jellemének megfejtéséhez”, ugyanis a XIX. század „legnagyobb magyar kritikusa” a regényalakok jellemének megfejését csak „kulcs” segítségével, tehát kispolgári módon tudta elképzelni. Azt azonban nem vette észre, hogy a költői életrajz írójának valóban „kulcsot” kell adnia a költő műveinek helyes megértéséhez s ez a kulcs: az élet és az irodalom viszonyának őszinte ábrázolása. Ám Gyulai mit sem árul el Vörösmarty belső életéről, legfennebb ünnepélyes szólamok zuhatagával leplezi. Aki Gyulai Vörösmarty-életrajzát elolvassa, sehogyan sem érti meg a késő Vörösmarty lírájának kétségbeesett hangjait, nihilizmusba csapó meghasonlását. A külső események nem magyarázzák meg teljes mértékben a lírikus életművének nagy fordulatait, Gyulai azonban csupán a külsőségek felsorolására szorítkozik s meg sem kísérli, hogy Vörösmarty egyéni életének fátylát föllebbentse. Műve az ünnepélyes és valótlan írói életrajzok iskolai példája s pusztító modorát tanítványok serege utánozta.

    Gyulai Arany János előtt jobbágyi megadással hódolt és bizonyos kifogások kíséretében elismerően írt Kemény Zsigmond több művéről, de meg sem kísérelte, hogy bálványairól nagyobb szabású művet alkosson. A haragos bírálat, a fanyalgó vállveregetés és az esszészerű harcos írás volt az ő igaz területe. A kisebb írásművek ugyanis nagyon alkalmasak voltak arra, hogy gyorsan, fordulatosan, olykor szellemesen, de mindenesetre bővebb okfejtés mellőzésével végezhessen ellenfeleivel. De nemcsak ellenfeleivel végzett ilyen példátlan lelkiismeretlenséggel, hanem az irodalmi múlt iránt sem viseltetett erkölcsösebben. Csokonairól például ezt állapítja meg: „Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban született, s hogy önmagával meghasonlásba jött s elkeseredett szelleme kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd görög s latin, majd német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s ahelyett, hogy a néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt, az arisztokraták mulatságait kell megénekelnie”. Különb torzképet akarva sem festhetünk Csokonairól. Csokonai „meghasonlása” távolról sem volt vészesebb, mint akármelyik lírai költőnké, „kicsapongó élete” pedig semmivel sem haladta túl Vörösmarty kicsapongásainak méreteit. Gyulai azonban, a sterilizált költői életrajz szülője, ugyancsak eltorzítja a költő alakját, ha kicsinyítő véleményének igazolása így kívánta. De mást is elárul Csokonairól alkotott véleménye: éppenannyira kevéssé ismerte Csokonai, mint korát; a hirtelen és felszínes ítéletek „mestere” volt.

    Petőfi Sándor alig járt jobban, mint Csokonai. Petőfit, aki még nagyon elevenen élt a közönség lelkében, természetesen nem lehetett ilyen „szent egyszerűséggel” elintézni, ezért Gyulai elismeréssel és díszítő jelzőkkel is megajándékozza, de úgy, hogy Ügyesen becsempészi ítéletébe a díszítő jelzők ellenlábasait is. Megtudjuk, hogy Petőfi „mi az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt”, tehát nem volt szabályos kispolgár, ami Gyulai szemében mindig súlyos bűnnek számított. Igaz, hogy Petőfi természetes költő, de ugyanannyi „negédlés” is található benne. Mély erkölcsi érzése tagadhatatlan, de cinizmusáról se feledkezzünk meg. Képzelete erős volt, de még erősebb lett volna, ha „bizarr szeszélyek” nem zaklatják. „Neki aesthetikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is csak öntudatlanul élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne pedig szeszélyeivel vesződjék”. Egyszóval Gyulai kevesellte Petőfi tudását és zsenialitásával szemben egy Gyulai Pál-féle bíráló egyéniség beavatkozását tartotta volna helyénvalónak, – úgy hangzik ez, mint midőn Pintér Jenő egyik levelében verstani tanácsokat adott Ady Endrének. Gyulai Pál főszentségnek vélte a maga kezdetleges elgondolásait, az élő irodalom, a szellemi fejlődés nem gyakorolt reá semmiféle hatást, mindvégig egyhelyben toporgott s elvárta, hogy az ő megdermedt elveihez idomuljon az irodalom. Szempontjai ezért ennyire szűkek s megállapításai bántóan egyhangúak. A nem tetsző regényírókról csaknem ugyanazt állapítja meg, mint a nem tetsző költőkről s Arany és Kemény Zsigmond kivételével jóformán senki sem tetszett neki. Ő a magyar esztétikai gondolkodás holtpontja, ezért szerzett akkora tekintélyt egy halódásra épülő korban, melynek méltó képviselője és hű fia volt.

    Furcsa megállapításokat tett Petőfi életéről is: „Minden megvolt benne, mi a magyar ifjúságot jellemzé, miképp az otthon, a megyegyűléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utcai és kávéházi életben megjelent”. Gyulai szerint tehát a szigorú erkölcsű, a tivornyákat kerülő, az önmagát szakadatlanul művelő Petőfi, az öntudatos népfi: a könnyelmű és léha nemesi ifjúság életét s magatartását testesítette meg. Felszínesebb és rosszmájúbb állítást legelkeseredettebb ellenfelei sem írtak Petőfiről. Gyulai esküdt ellensége volt mindennek, ami nem kispolgári. Mint megrögzött kispolgár: bűnt és undokságot szemlélt mindabban, ami nem szorítkozott a maga korlátolt életelveinek és erkölcstanának keretei közé. „Negédlő” és „hiú” ifjúnak, tivornyahősnek és durva ifjúsági szokások megtestesítőjének festi Petőfit s még az epigonjai ellen intézett, különben nagyon helytálló támadásokat is arra használja fel, hogy rajta üssön egyet.

    Sokkal nyíltabb rohamokat rendezett Jókai Mór ellen, akinek művészetével sehogysem tudott megbarátkozni és lépten-nyomon, mint Zilahy Károly nagyon helyesen megállapította, a „Schulfuchs” aprólékos, kákán csomót kereső akadékoskodásait szegezte ellene. Jókai képzeletét, melyben a népmesei naiv képzelet egyetlen méltó rokonát szemléljük, Gyulai Pál „betegnek” tartotta, tehát ugyancsak kispolgári szemszögből nézte. Bővebben ugyan nem okolta meg balítéletét, de annyiszor és olyan ellentmondást nem tűrő hangon kiáltotta, hogy végül is sikerült az irodalmi életben megrögzítenie. Szemére hányta, hogy műveiben olykor elhagyja hazájának határait, a „bizarrt” hajkurássza s tulajdonképpen képzelőereje sincsen, csak „képzeleg”. Gyulai Jókairól alkotott ítélete az egyoldalú kritikai szenvedély megdöbbentő kitörése, hallgassuk csak: „Lelewménye ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát, curiosumot, ötletet, toldoz-foldoz, díszít, elmélkedik, szónokol. Hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiságot, s elbódítja a kevésbé mívelt ízlésű fejét”. S ezt a töményített rosszmájúságot, ezt az ártalmasan dühös kritikai marólúgot a „művelt” és „egyensúlyozott” Gyulai termelte, a „biztos ítéletnek” és a „hűvös tárgyilagosságnak” nagymestere.

    Hasonlóképpen járt a kor több i jelentékeny regényírója is. Tolnai Lajos nem engedte be a pesti egyetemre s csupán egyetlen regényéről, „Az urakról” írt néhány fanyalgó sort, – Beöthy Zsolt regényírói pályáját Tolnaiénál jóval fontosabbnak tartotta. Még lesújtóbb véleményt táplált Mikszáth Kálmánról, felhányta, hogy „nincs elég tájékozottsága a viszonyok felfogásában, sem elég képzelme, hogy cselekményt tudjon alkotni”. Stílusát komázó „operettstílusnak” vélte, léha írónak bélyegezte Mikszáthot; ragyogó humorát észre sem vette. Vajda Jánostól a századvég legnagyobb lírikusától is megtagadta az elismerést. Általában gyanús szemmel nézett mindenkit, akiben nemcsak a tudatosság dolgozott, hanem ösztönök is éltek és felcsillant a megérzés teremtőereje. Kispolgári józanságú költőkre vágyakozott, akik komolyan veszik az ő aranyszabályait és elszántan érvényesítik. Petőfi, Jókai, Tolnai és Mikszáth egyaránt izgató portéka volt neki, nem tudta iskolás szabályokba szorítani őket, megbontották korlátolt „esztétikai harmóniáját”, fejük kinőtt a korból, egyéniségük pedig a szentesített irodalmi életből. De „csoda” történt: bár Gyulai Pál korának minden jelentékeny magyar íróját félreismerte, mégis nagy kritikai tekintély lett belőle. Gyulai ugyanis elv és fegyver lett az eleven s fejlődő magyar élet, illetve ennek az életnek legjellegzetesebb és legérzékenyebb teremtménye, a magyar irodalom ellen. A kiegyezés kora társadalmi és szellemi ellentmondásokra épült, ezért önvédelemre kellett gondolnia. Mag az eleven élet, a valóság és a valóság értelme, az igazság volt legkeményebb ellenfele, tehát mérgeket termelt az élet ellen, visszafojtotta a megindult fejlődést, kalodába próbálta szorítani a zsendülő életet és egyéniségeket, megcsapolta a nyugtalan társadalmi osztályok vérét és sterilizálni igyekezett a szellemet is. Gyulai Pál szellemisége e korszak öntermelte mérgei közé tartozik. Ez a „méreg” nem állott meg a szorosabb értelemben vett szépirodalomnál, Gyulai becsmérelte Ipolyi Arnoldot is, de nem annyira a hibáit, mint inkább helyes megérzéseit. Ipolyi írott kútfők hiányában a magyar mítosz visszaidézésénél elsőrangú figyelmet szentelt a néphagyományoknak, Gyulai nem is sejtette, hogy mennyire igazolja Ipolyi merész lépését az idő. Ipolyi úgy vélte, hogy a népkultúra a magyarság legősibb élményeit őrzi. Gyulai tudákosan berzenkedett, de a hungarológia fejlődése ebben is Ipolyit igazolja. Gyulai megtámadta Volf Györgyöt is, aki halhatatlan érdemeket szerzett régi nyelvemlékeink kiadása körül. Gyulainak halvány sejtelme sem volt a régi magyarság mérhetetlen értékeiről, de kitűnő szimata volt, érezte, hogy a régi magyarság feltámasztása megbontja az ő korlátolt irodalomszemléletét, mely jóformán teljesen kimerült a XIX. század néhány alakjának bámulásában. Élesen szembefordult Grünwald Bélával, aki megpróbálta helyes irányba terelni történelemszemléletünket és kísérletet tett a mélyebb nemzetpolitikai gondolkodás alapelveinek megteremtésére. Gyulai mindjárt résen volt, ha a maga korlátolt világának határai veszedelemben forogtak. A magyar tudat minden szülőmozdulata megremegtette szűkítő és szűkítve rögzítő szellemét s a „vészjel” intésére azonnal támadásba fogott. Nem volt válogatós a harci eszközökben, gyönyörködött a sebekben akkor is, ha az általa ejtett látszólag egyéni sebek utóhatása a magyar szellem szervezetét támadta meg.

    Gyűlöleteit jól elraktározta, megvárta a pillanatot, midőn legbiztosabban, legkevesebb kockázat nélkül sújthat. Számos és lekeseredett vitája volt Zilahy Károllyal, a korszak legtöbb reménységgel indult esztétikusával és gondolkodójával, de a „döntő” támadással nem sietett, megvárta Zilahy korai halálát, annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy nem kell sokáig várnia. Aki Zilahy jelentőségéről meg akar győződni, elég, ha elolvassa Gyulai Pál támadását. Mindenekelőtt Zilahy költeményeivel „végez”, megállapítja, hogy nem ád helyet „a természet bájainak” és nem visszhangoznak benne „a hazafiság eszméi”. Emellett Zilahy még kitűnő költő lehet ugyan, érzi ezt Gyulai is – aki különben elhallgatja, hogy a konjunktúra-hazafisággal szemben éppen Zilahy Károly fogalmazta meg tanulmányaiban a hazafiság erkölcsi tartalmát – és súlyosabb kifogásokat próbál ellene támasztani: „Ritkán találja meg s még ritkábban összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő árnyalatokat vegyít össze”. Ez a vád is merő általánosság és korlátolt okvetetlenkedés, mert a líra fejlődése éppen az eddig „össze nem férőnek” tetszett árnyalatok merész vegyítésében rejlik. Gyulai azonban a legmesterkéltebb s legerőszakoltabb érvektől sem idegenkedik, ha „kritikai” hadjáratról s az uralkodó irodalmi párt tekintélyének védelméről van szó, – csakis pártember lehet ennyire elfogult és magáról megfeledkező.

    Zilahy versei után elbeszéléseire tér Gyulai és kijelenti, hogy csak elbeszélni tud, de mesét szőni nem. Gyulai nem is sejtette, hogy korholása milyen nagy dicséret, mert az elbeszélés természetes készsége éppenolyan ragyogó adomány, mint a meseszövés. Zilahyt azonban annyira gyűlölte Gyulai, hogy véle kapcsolatban megfeledkezett a gondos óvatosságról, nem fontolgatta véleményeit, hanem hevesen kiöntötte, hogy ellenszenvének minden cseppje érvényesüljön. De nemcsak Zilahy elbeszéléseit csepüli, hanem útirajzait is, melyek Petőfi mellett a kor legjobb ilynémű írásai közé tartoznak. Gyulai azonban Baedeckert követel Zilahytól, szemére hányja, hogy nem tárgyilagos leírásokban „varázsolja előnkbe” az átutazott országokat, hanem „alanyiságát” érvényesíti és apróságokra pazarolja erejét. A kispolgári jólértesültséget és tudákosságot hiányolja Zilahyban, aki az útirajzból éppenúgy magasrendű irodalmi formát teremtett, mint Petőfi Sándor.

    Zilahy Petőfi-életrajáról is csak lesújtó véleményt tud mondani Gyulai, ez az ellenszenve azonban még magyarázható, mert Zilahy életrajz-kísérlete Gyulai ünnepélyes és külsőségekbe vesző Vörösmarty-életrajzának pontos ellenlábasa. Zilahy az élő embert kereste, tehát Petőfi műveinek a humuszát, nem eszményítette a költőt hamis szoborrá, mint a kor, mely azért cselekedett így, hogy valódi jelentőségét megtagadhassa. Gyulai itten a maga kártékony módszerét védte, tehát indulata némiképpen magyarázható, annál feltűnőbb, hogy milyen eleve megnemértéssel fordult Zilahy kitűnő dramaturgiai tanulmányai ellen. Zilahy azt vallotta, hogy a tragédia „a konkrét emberi ellen az absztrakt világrendnek szolgáltat igazságot”, tehát a tragédia egyik magasabbrendű megfogalmazását nyújtotta. Gyulai azonban abban kereste Bánk bán tragikumát, hogy mint az ország első lovagja, vétkezik a lovagiasság ellen és monarchiai érzései összeomlanak Gertrúd királyné cselekedeteinek láttára. Gyulai csak kispolgári és kezdetleges politikai konfliktusokat látott és bírt megérteni, idegen volt tehát neki Zilahy nagyszerű küzdelme a létezésnek és konfliktusainak magasabbrendű megfogalmazásáért. Zilahy tanulmányaiban megintcsak a zsenialitás szárnycsapásait hallotta s mérhetetlen indulat fogta el, hogy ez a „zavaró elem” már az esszébe is betolakszik. A kiegyezés korának nagy éjjeli őre ugyancsak éber szervekkel rendelkezett és a legkisebb zajra megfútta a kürtöt.

    Gyulai Pál nem maradt meg a kritika és az esszé területén, hanem írt verset, elbeszélést, regényt s az eposszal is megpróbálkozott. Lírája az Arany-epigonság iskolapéldája. Mindaz,m ami Aranyban mellékes és másodrendű, Gyulai verseiben első helyre nyomult. Legterjedelmesebb prózai műve, „regényfélesége”: „A régi udvarház utolsó gazdája” a Bach-korszakba tér, mellyel olyan írók foglalkoztak, mint Jókai Mór és Tolnai Lajos. Gyulai megvetette Jókai romanticizmusát és a realizmusra hivatkozott véle szemben, de Tolnai Lajos élettel telített, vérbő realizmusa is idegen volt neki. Gyulai regényét olvasva azt hisszük, hogy Jókai nyomán írta, holott előbb keletkezett, mint az „Új földesúr”, mégis „A régi udvarház gazdáját” érezzük epigoni írásnak, mely különben mindössze annyit árul el szerzőjéről, hogy képtelen regényt teremteni. A gyér esemény egyetlen figura körül topog, a csermelyke hiába locsog, még patakocska sem lesz belőle. Gyulai szépirodalmi kísérletei éppen olyan tudatot szűkítő művek, mint elméleti és kritikai írásai. A műfajok menthetetlenül visszafejlődtek a keze alatt, amint a szigorú kritikus is visszafejlődést próbált parancsolni az irodalomra. Az irodalom természetesen fittyet hányt Gyulai Pál haragjának, a kor azonban oszlopát szemlélte a haragos kis emberben. Híre s tekintélye alaposan túlélte őt, nem is csodálkozhatunk ezen: a megtévedt társadalom a kiegyezés korszakának korhadt oszlopaiban is keményfát szemlélt, hiába hallatszott vészesen a szú percegése és az „oszlopok” roppanása.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf