Muskátli - 2018. január

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2017/2018-es tanév kezdetével a Muskátli a negyedik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2018. január / IV. évfolyam / 5. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

Fehér virág

Esik a hó,
Fehér a határ,
Süvölt a szél,
Fázik a madár,
Kip-kop, kip-kop,
Hallod-e, hogy kopogtatott!
Kip-kop, kip-kop,
Nyisd ki neki az ablakot!

Esik a hó,
Fehér a határ,
Nincsen bogár,
Éhes a madár,
Kip-kop, kip-kop,
Hallod-e, hogy kopogtatott!
Kip-kop, kip-kop,
Szórj neki majd morzsát, magot!

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. január 1., VI. évfolyam, 1. szám

2018-ban lesz Gárdonyi Géza 155. születési évfordulója

A nagyapó tréfái

Géza bácsi: Az ábécé-játék

A gyerekek egész nap szánkáztak. Mikor hazamentek, egyikük jobbra, másik balra dőlt a fáradságtól. De lefeküdni korán volt még. Az óra uzsonnaidőt mutatott.
-    Gyertek gyerekek, üljetek ide az asztal köré – mondotta a nagyapó, - játszunk ábécét.
-    Milyen az az ábécé-játék?
-    Nem nehéz. Abból áll, hogy amit én kérdezek, arra ti mindig olyan feleletet adtok, aminek az első szava az ábécé szerint való betűvel kezdődik. Például azt kérdezem:
-    El tudnád-e mondani, mit tanultál az iskolában? Olyan feleletet kell adnotok, ami A-val kezdődik. Az felel mindig, aki tud felelni.
-    Akkor amikor, - szólt a Pista.
-    Jól van. Most amit kérdezek, arra B-vel kell felelni. Tehát: Mit csinál a kanári madár, mikor szomjas?
-    Bort nem iszik, az bizonyos – szólt Terka.
-    Mi a legkedvesebb mulatság?
-    Cigány muzsikát hallgatni, - szólt Károly.
-    Hát erre ki tud felelni: Mit ennél, mikor nem vagy éhes?
-    Csokoládét, nagyapó – felelte a legkisebbik.
-    Mi legszebb tavasszal?
-    Dombon hallgatni a döngicsélő méhecskét.
-    Mit csinál a vitéz katona a csatában?
-    Elszalad, - felelte a Pista.
-    Ez ugyan nem igaz, - szólt nevetve a nagyapó, de mikor ábécé szerint kell felelni, akkor ez is jó.
Így folytatták aztán a játékot egészen a Zs betűig. A kérdésre mindig az felelt, aki tudott.

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. január 20., VI. évfolyam, 4. szám

Lőrincz Sarolta Aranka:

A patkányhad támadása

 – Mesesorozat –

(folytatás 5. mese)

Javában tartott az ünneplés. A palotában minden tündér vigadozott és nem is sejtették micsoda szörnyű támadásra készül az alattomos patkányhad tündér Gitti néni virágoskertje ellen.
  Élesfog, a patkány vezér, összehívta alattvalóit és felmutatta lelőtt patkánytársuk tetemét.
Ide nézzetek! Bosszúért kiált lelőtt társunk teteme!- kiáltotta gyűlölettől szikrázó szemekkel.
Harcos patkányok, fegyverbe!- harsogta, majd alvezérének, Vinnyogónak parancsba adta, hogy állítsa hadrendbe a patkányokat.
Erre minden patkány élesíteni kezdte amúgy is tűhegyes fogát, majd izgatottan futkosni kezdtek körbe- körbe.
 Támadjuk meg Gitti néni zenélő virágoskertjét!- kiáltotta szolgálatkészen Vinnyogó, az alvezér.
Igen, nagyon jó ötlet! Most azonnal támadjunk! Gitti néni nincs otthon, csak Jocó bácsi, az meg el nem mozdul a kis dobozától, amelyben mozgó képek vannak!- vinnyogott, kiáltozott össze- vissza a patkányhad.
Patkánysereg, indulás!- adta ki a jelszót Élesfog, a patkányvezér.
 Gyorsan csatarendbe állt a patkányhad, majd alattomosan lopakodni kezdtek Gitti néni zenélővirág kertje felé. Egyik bokortól a másikig osontak, míg elérték a kerítés szélét. A kerítés alatt alagutat fúrtak és gyors iramban átjutva, elözönlötték Gitti néni gyönyörű virágoskertjét. Futkostak ide-oda, szimatoltak, féltek, hogy tündér Gitti néni váratlanul hazatoppan, és akkor meghiúsul jól felépített bosszútervük. A patkányok türelmetlenül és izgatottan várták a további parancsot.
 Patkányok sorakozó! Támadás a virágok ellen!- adta ki a parancsot Élesfog, a fővezér.
 Minden patkány alagutat fúrjon a földbe, egészen le a virágok tövéig és ott rágja el a főgyökeret!
 Azonnal nekiláttak a gonosz terv végrehajtásának. Egyre jobban szaporodtak a kiásott földkupacok és egyre több virágfej fonnyadozott, hajtotta le szomorúan fejecskéjét és lehelte ki a lelkét. A tátikák hiába kiáltoztak segítségért, a vörös rózsák hiába dobolták vészjeleiket, a tigrisliliomok hiába álltak ugrásra készen, a szarkaláb is fölöslegesen csörgött, mert vészkiáltásait senki sem hallotta. A fehér és a sárga liliomok bódító illata eltűnt, a gyöngyike virág is elhullatta gyöngy könnyeit. A császárkorona virágok egy ideig még tudták tartani császár koronájukat, aztán az ő fejük is lekonyult a koronájukkal együtt. Siralmasan nézett ki tündér Gitti néni virágos kertje.
  A patkányhad alig fejezte be romboló munkáját, amikor a nagy ünnepség közepette, a tündérpalota kertjében hirtelen megszólalt a kis csengettyűvirág csilingelő hangja. Tündér Gitti néni erre a szokatlan csilingelésre hirtelen felkapta a fejét. Eszébe jutott, hogy haza kell mennie, mert a virágjai még nem kapták meg aznapi vízadagjukat, bizony szomjasak lehetnek. Nosza, gyorsan előállt a repülőhintó és a három tündérapród Bitéz, Mitéz és Vitéz beültették tündér Gitti nénit, hogy mihamarabb hazarepíthessék szomjas virágai közé.
 Tündér Gitti néni, amint belépett zenélővirág kertjébe, majdnem elájult a látványtól. Egész eddigi munkája hiábavaló volt, minden virág élettelenül feküdt a földön. Romokban hevert a gyönyörű kert. Keserves sírásra fakadt. Folyt a könnye, mint a záporeső, befolyt a földalatti alagutakba, és kiöntötték az alattomos patkányhadat. Azok, visítva menekültek, egymást taposva rohantak ki a zenélő virágoskertből.  Gitti néni könny patakja elért a virágok gyökeréig, azok meg lassan, életre keltek. Először a császárkorona virágok emelték fel a fejüket koronájukkal együtt, majd utánuk sorra a többi virág. A tigrisliliomok ugrásra készen ontani kezdték bódító illatukat, a tátikák tátogva köszönték meg tündér Gitti néni segítségét, a szarkaláb virágok csörögni kezdtek, a vörös rózsák öröm dobpergése felszállt a levegőbe, a császárkoronák büszkén mutogatták koronájukat, a gyöngyike virág kelyhében újból igazgyöngyök nőttek. Gitti néni abbahagyta a sírást és felsóhajtott, megmenekült a kert minden zenélővirága.
Mindezt a kis csengettyűvirágnak köszönhette, amely csilingelésével figyelmeztette a kötelességére, hogy a virágokat meg kell öntöznie. Tündér Gitti néni azonnal megkapálta a virágok földjét, betakarta a patkány alagutakat és elhatározta, hogy soha többé el nem hagyja virágos kertjét, mert a kert az ő élete, a zenélővirágok pedig az életet jelentik számára.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Tél

Télen jó bent a szobában,
tűzláng pattog a kályhában,
meleg dunyha a nagy ágyban.
Télnek is van hó dunyhája,
fagyos, fehér a határban,
csúszós, jeges, út nyomában.
Madár csipog kopár ágon,
hol a dunyhám, édes párom?
Tollruhámban ázom, fázom!

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Hónapok

Január- zord idő,
Meleg bunda, jer elő!
Február- maskara,
Táncot jár a farsangban.
Március- szélfúvás,
Viszi már a hó dunyhát.
Április – záporeső,
Zöldell erdő és mező.
Május- virágözöne,
A föld tarka köntöse.
Június- érlelő,
Virul minden rózsatő.
Július- aratás,
Gép nyeli a gabonát.
Augusztus - új kenyér,
Ünnepelj és vígan élj!
Szeptember - nyárutó,
Iskolába menni jó.
Október - levéltánc,
Teli kamra, pince már.
November- köd szitál,
Kopár, árva a határ.
December- tél elő,
Búcsúzik az esztendő.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Hangszerek farsangi bálja

Heje, huja, haj,
Itt van a farsang!
Zene-bona szól a duda,
Ráfelel a kis furulya.
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Nyekereg a harmonika,
Pörögj-forogj kis Katica!
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Gitár pendül jókedvűn,
Muzsikál a hegedű.
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Táncol, forog, ropja mind,
A cintányér rákacsint.
Csindadratta-haj,
Itt van a farsang!
Dob dübörgés, nagy vígság,
Farsang farkán így járják,
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!

A mesék és a versek itt a Muskátliban jelentek meg először.

Nógrádi Pap Gyula:

Pósa Lajoshoz

Olvasom könyvedet s elmerülök benne:
Mily egyszerűen írsz és mégis mi szépen!
Ábránd pillangója szárnyához vesz és én
Nem maradok immár tovább e vidéken.

Ott, hol észak edzett daliái nőnek
S honfi bánat leng a völgyi fuvalomban,
Ahol Burns Róbertnek hölgye égbe szállott,
S Erin hűs szigetjén, mélységes vadonban,

Hol fejszék csapásin megrendül az erdő
S egybejő a háznép estharang szavára,
Ősi asztal mellett megtelepszem én is
S figyelek a lányok felcsengő dalára.

Itt vagyok közöttük csendes házi körben,
Kora hajnalon már a mezőket járom.
Erdei virágot kötök koszorúba
S felvidul a határ kicsi furulyámon.

A nagy világ minden fényével, zajával
Én e boldog tájat fel nem is cserélném.
Zaklatott a gazdag élete pályája
S gyötrelmet szerez csak hiú pompa révén.

Itt szeretek élni, hol dúsan virít még
Amaz ős erények és erkölcsök fája,
Mely veszőben immár s melynek gyökereit
Másutt réges-régen titkos féreg rágja.

Ide bűvöl engem verseid zenéje.
Fel azért a lanttal! énekelj barátom!
Szív mélyén fakadó igaz költészettel
Nem egyéb az élet: egy szép tündérálom.

Forrás: Nógrádi Pap Gyula: Költemények, Singer és Wolfner könyvkereskedése, Budapest, 1894, 57. oldal
A verseskönyvét a szerző szeretete jeléül Pósa Lajos jó barátjának ajánlotta.

•    Azt írod, hogy Az Én Ujságomat mindig elolvasod kis testvérednek, Elzuskának és ő mindig nagy örömmel hallgatja. Leveled alá pedig ezt írod: maradok tisztelő laphallgatója. Oszkár öcsém, Elzuska a lap hallgatója, te pedig a lap olvasója vagy. ( Pfeffermann Oszkárnak, Az Én Ujságom, 1895. január 1., VI. évfolyam, 1. szám)

•    A  nagyapó tréfáit Gárdonyi Géza bácsi írogatja. Ezermester ám ez a bácsi! Tud hegedülni, zongorázni, furulyázni, cimbalmozni, gordonkázni. Ír elbeszélést, mesét, verset, apróságot. Fest szebbnél szebb képet, farag, vés szobrot. Sok mindent tud a mi kedves Géza bácsink, de legjobban szeret nektek, gyermekeknek írni. ( Schneider Gizike, Az Én Ujságom, 1895. január 20., VI. évfolyam, 4. szám)

•    Igazán kedves, aranyszájú mesemondó bácsi. Tán valami tündér, vagy valami dalos madár súgja azokat a szép meséket piros hajnalhasadáskor? Akinek csak elolvastam, mindenkinek nagyon nagyon tetszett mind a három mese. Kis olvasóim meg mindennap írnak egy csomó lelkes levelet s köszöntik Az Én Ujságom új mesemondóját. Írjon, kérem, mennél többet a gyermekek örömére. ( Egri Györgynek, Az Én Ujságom, 1895. január 27., VI. évfolyam, 5. szám)

Bessenyődi Miklós:

Imádság

Uram, én Istenem, kezem összetéve
Emelem imára;
Mennyei jó Atyám, őrködő szemeddel
Nézz le az árvára!

Vigaszt, orvosságot jóságos kezeddel
Adj a szenvedőnek!
Kelő napja mindig boldogságot hozzon
Ez új esztendőnek!

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. január 1., XIX. évfolyam, 1. szám

Bársony István:

Az állatok küzdelme télen

Esti szellő nem játszik már a réti virágokkal; elhervadt, elhullott valamennyi. Őszi kikirics volt az utolsó, melyhez lehurrogott a vándor daru, mely októberi hűvös hajnalon elszállni látta maga fölött a megkésett fürjet. Azután eloszlott a kakukkfű illata és jött utána a dér, a hó, a fagy.
A tél puha hóleplével eltakar mindent. A sűrűn szállingó bokrétás pelyheket karikázva libegteti a szél s úgy rakja le lassan, rétegesen az egész tájra.
Maga a házról-házra járó szürke köpenyű veréb, mely a száraz ágon előtted veri le didergő szárnyával a gallyra ülepedett hó törmeléket, nagyon jó tanú rá, mennyi szükségét szenvednek e kegyetlen évszakban a szegény állatok.
Hát még a nagy pusztaságon és erdőben!  Ott egyik állat a másik rovására él. Folytonos küzdelem, folytonos harc van közöttük a megélhetésért. Nézzük csak, hogyan élnek a természet e mostoha gyermekei?
Egy tekintet a széles fehér mezőre megmagyaráz mindent.
Itt a futó nyúl szabályos ugrásának tiszta nyoma látszik, a legcsodásabb valamennyi nyom közt. Mert a nyúl nem úgy fut, mint más négylábú állat, hanem ugrás közben hátsó lábait veti előre, a két első meg hátra marad, ott is egymás után. Olyan az a nyom, mint egy kereszt, melynek letört a felső része.
A nyomok elárulják, hogy a szegény nyúl kétségbeesetten futott halálfélelemben. De a hó nyomok azt is megmondják, miért volt annyira megijedve a tapsi füles. Ott kissé oldalvást kipontozott nyílegyenes vonal húzódik felénk. Ez róka nyoma. Sandán vadászgatva jött ki a síkra, óvatosan rakta le a lábait. A nyulat nem látta, mert különben meglapult volna, s maga után húzott bundás farka is nyomot hagyott volna a havon. A tapsi füles észrevette a veszedelmet s vágtatva inalt a messzeségbe.
A róka elérte végre a nyúl nyomot. Szaglászva megállott. Orra helye látszik, amint a hóba ütögette. Látja, hogy már el nem érheti, tehát visszafelé indult; de a ravasz kópé előbb egy-két rúgással szétcsapta a havat hátra felé, hogy a nála hatalmasabb állat rá ne akadjon az ő nyomára.
Messze, a táblás repceföldön fehér hasú óriás madár legel a pompás zsenge növényen. Őrszem van elől kiállítva s mozdulatlanul tekinget szanaszét. Túzokok vannak ott. A hideg semmi nekik, de rettegik a langyos déli szelet, mely ólmos esőből rak bilincset rájuk. A boldogtalan állat egy ideig csak rázza magáról a súlyos jégvizet, utoljára is szomorúan csüngeti le összefagyott szárnyait s átváltozik az alföldi rónák futással menekvő strucc madarává.
Az erdő csendes, még csendesebb, mint a sivatag. Apró madár most nincs ott az ágakon. Beköltöztek az ember közelébe, falvak és városok kertjeibe. Pedig minden bokorban vérszomjas vággyal lesik a vadállatok áldozataikat. A kinyúló ágról, nem tudod, melyik pillanatban csap le rád a vakmerő hiúz. Az éhgyomor elfeledtet vele minden óvatosságot. Még az embert is megtámadja. Itt az erdőben folyik csak igazán a küzdelem az életért. Vadkan küzd itt az ordasokkal, itt vágja le a hiúz a szarvast, vadmacska az idei őzet, menyét a nyulakat, mind úgy, ahogy erejétől telik.
Mikor a nap leszáll, az erdőben minden megmozdul, ami él: az egyik, hogy öljön, a másik, hogy megmentse életét. Az erdei állat a déli órákon kívül nem mer aludni, mert az álom egyet jelent a halálveszedelemmel. Mindig támadásra, védelemre, menekülésre kész az erdők lakója.
Így küzd és szenved az erdei és mezei állat télen át. Elhull a fagytól és a ragadozók körmei alatt. Ez a sorsa mindnek. De ha elmúlt a tél, felszabadul a rabszolgaság. Tavasszal megjön a dalos madár is. Fakad a rügy, megpattan a bimbó, jobban kisüt a nap, illatossá válik ismét a levegő. Vándor daru, fecske, búza közt fészkelő pitypalatty népesíti be az elhagyott tereket. Örül az életnek Isten minden teremtése, feledve van a télnek minden búja és nyomorúsága.
És ezért a tavaszi illatért, ezért a meleg napsugárért, ezért a zöld bársonyba burkolt szép világért elszenvedik az erdők és mezők vadai a téli vihart is, mely miatt még egyik sem esett kétségbe.
Szegény ember! Te is bízva bízzál Istenben!

Forrás: Az Én Ujságom, 1901. január 13., XII. évfolyam, 3. szám