Muskátli - 2017. december

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2017/2018-es tanév kezdetével a Muskátli a negyedik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. december / IV. évfolyam / 4. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa bácsi:

Fehér virág

Fehér virág
Fehérlik a fákon,
Kápráztatón
Csillog minden ágon.
Csilloghat-villoghat:
Mindhiába!
Aranyos pillangó
Nem száll rája.

Kavarja a
Szél a hideg havat,
Didergeti
Az árva madarat.
Nem nyílik szegénynek
Ajka dalra…
Ki tudja: nyílik-e
Majd tavaszra?

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. december 14., XIII. évfolyam, 51. szám

2017-ben 200 éve született, 2018-ban 150 éve hunyt el Tompa Mihály pap-költő

Soós Ede:

A virágok költője (XII.)

Az utolsó koszorú

Teljes fényében ragyogott már költőnk dicsősége.
De élete napja már leáldozó félben volt. Amerre járt-kelt, ünnepelte az egész ország. Koszorút fontak fejére. Virágot hintettek lába elé. Csakhogy a koszorú már őszülő fürteire simult. Csakhogy a rózsákra már könnyei hullottak.
A bánat, a gyász lebirkózták a délceg, erős férfit. Kínos szenvedésben telt el nappala, éjjele. Gyógyító írt keresett bajára a tudós orvosoknál, gyógyító írt a legnagyobb orvosnál: a természetnél. Feketehegy fenyvesei! Ti láttátok megtört alakját. Ti suttogtatok neki vigasztalást, Ti legyezgettétek hűs árnyékotokkal forró homlokát. Hiába, mindhiába!
Emléket is állított később Tompa Mihálynak a feketehegyi fürdő közönsége. Zúgó erdő közepén, mohos sziklák alján áll a magas kőrakás, ormán egy kődarabra lant van kivésve. S alatta ez a felirat:
Tompa Mihály
emlékére
a fürdő közönsége
1868.

Akik üdülni mennek a fenyőillatos paradicsomba: álljanak meg kalaplevéve az emléke előtt! És zsongjanak föl a lelkükben a költő mélabús, szelíd, édes versei…
A feketehegyi erdő friss levegője balzsamos fürdője meg nem gyógyíthatta a sírba hajló beteget. Hitvese, aki őrangyalként virrasztott mellette utolsó leheletéig, kétségbeesve látta pusztulását. S megdöbbenve hallotta Tompa Mihály lassú haldoklását legigazabb barátja is, Arany János.
Milyen önfeláldozással sietett segítségére!
Pedig az ő szíve is vérzett elhalt leánykája után. De leküzdötte saját fájdalmát. Vigasztalta, buzdította, bátorította a sínylődőt, aki valóságos vértanúságot szenvedett.
De lám! Ebben a nagy szenvedésében is dalolt. Élete fája hervadozott, de azért a költészet csudás, friss virágai termettek rajta.
Lágy dalok, szárnyaló himnuszok, bűvös regék a magyar előidőkből.
S akkor megőszült, reszkető fejére még egy koszorú hullott. A legszebb, amit életében kapott.
Az akadémia, költemények hatodik kötetét, mely hattyúdalait foglalta magában, kétszáz aranyos nagy jutalmával tüntette ki. Voltaképpen a költő egész pályájának szólott az elismerésnek ez a babérja.
Ez az elismerés már haldokló ágyán érte a költőt. Ott feküdt a csöndes, szerény hanvai paplakban. És sápadt arcára, verítékes homlokára kettős fény sugárzott. A költészet dicsfénye. És az újjászülető tavasznak a ragyogó mosolya, mely ablakán beáradt.
Hiszen ezt a kettőt szerette ő életében. A költészet s a természet ragyogását…
Remegő kézzel írt barátaihoz búcsúleveleket. Barátai közt a legjobbnak, legnemesebbnek: Arany Jánosnak. Toldi költője 1868. július 31-én ezt a kusza vonásokkal papírra vetett sorokat kapta:
„Kedves Jánosom! Lelkemnek híven s végig szeretett barátja! Végórámban, az élet határánál, visszatekintek életemre, magas, nemes lelkednek barátsága meghat.  Fogadd búcsúra lankadó jobbomat! Kedveseiddel legyen rajtad Isten áldása. Kifáradtam, megpihenek. A lélek él: találkozunk! Végig híven szerető Miskád.”
Arany kezéből kihullott a levél. Kezébe temette arcát és ujján át szivárogtak könnyei. A hanvai fehér paplakból szomorú hírrel kelt útra a szél. S amerre végig repült: minden fűszál, minden virág lehajtotta a fejét. És szemükben fájdalmas csöpp reszketett.
De a tündöklő nap felcsókolta a könnyeiket. S a virágoknak úgy tetszett, mintha a nap csókjaiban az ő halhatatlan mesemondójuk szeretete áradna reájuk az égből.
A lélek él, találkozunk!
Ezek az igék vigasztalták Arany Jánost is mélységes bánatában.
S bizonyára találkoztak is odafenn a halhatatlanság birodalmában. S nemcsak ők leltek egymásra, de találkoztak azzal a harmadikkal is, aki már előttük szállott megdicsőülve az égbe: Petőfivel.
S most együtt van a három jó barát. Együtt ragyog reánk a magyar költészet három felséges csillaga.
*
Szelíd nyári alkonyaton, zöld bársonyos domboldalon, egyszerű, fehér falusi templomocska mellett állok.
Az áldozó nap sugarai megaranyozzák a hanvai márvány-emléket, melyet Gömör-megye állított halhatatlan fiának.  Tekintetem odaapad Arany János sírversének ragyogó betűire.
S fejem fölött megcsendül az estharang. S a harangszó lágy ringásán végig száll a lelkem a szenvedésekkel teli, a dicsőséges élet történetén, amelyet most elmondottam.
Pap volt. Az Isten, a természet, a hazaszeretet oltárának papja.
Ti, akik szeretetitek a virágokat, akik szeretitek a haza virágos, véráztatta földjét: zárjátok szívetekbe Tompa Mihály drága emlékét! (Vége)       

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. december 18., XV. évfolyam, 51. szám

Lőrincz Sarolta Aranka:

Vendégség

a tündérpalotában

 – Mesesorozat –

/folytatás 4. mese/

A tündérkirálynő és Barbóca, a tündérkomorna, hipp-hopp, egy kettőre otthon voltak a virágokkal. Fikusz, a tündérkertész már ott toporgott a tündérpalota virágoskertjének kapujában. Átvette a szebbnél szebb virágokat és szorgalmas munkához látott. Először kannában vizet készített, majd hozta az ásóját, kis gödröket ásott, mindegyikbe vizet öntött, a virágtöveket sorra belehelyezte és végül a virágok gyökerét jól betakarta földdel. Újból vizet locsolt a virágok tövéhez, azok erre gyorsan felemelték virágfejüket, és máris zenélni kezdtek.
  A sárga liliomok fuvoláztak, a piros tündérrózsák doboltak, a fehér margaréták hárfáztak, a kék búzavirágok hegedültek, a kis csengettyűvirág meg vidáman csilingelni kezdett a gyerekszoba ablakában. Egyszerre olyan csodálatos zene töltötte be a tündérpalota kertjét, hogy mindenkit odavonzott, aki csak a palotában tartózkodott. A tündérkirály és királynő kiültek a tündérpalota teraszára, hogy hallgassák a virágok csodás muzsikáját.
  A virágok koncertjéről nem hiányozhatott Dundi tündérdadus, de Bolombóc a tündérbohóc sem, aki vidáman körbekarikázta a tündérkirályt és királynőt. Bohócfövegén azonnal csilingelni kezdtek a csengettyűk. Bolombóc után ugrándozott Csingi Lili tündér királykisasszony is, aki olyan szépen pörgött, forgott, hogy a tündérkirály és tündérkirálynő ámulva nézték.
Nahát, ki hitte volna, hogy ilyen ügyes!- kiáltotta a tündérkirály.
Csodálatos táncfigurákat tud ez a mi kislányunk!- csapta össze a kezét ámulatában a tündérkirálynő.
  Barbóca, a tündér komorna, a három udvarhölggyel, Csacsongával, Locsongával és Zajongával minden áron meg akarták mutatni, hogy semmiben sem maradnak el a kis Csingi Lili mögött. Pörögtek, forogtak, mint a nyári szélvész. Kíváncsian toporogtak utánuk a tündérapródok, Bitéz, Mitéz és Vitéz. A virágok zenéjére a palota udvarán, Ugrajtó a tündérlovász, táncoltatni kezdte a tündérkirály három táltos lovát. Durrantópukkantó, a nyalka tündérvadász pedig vidáman fújta vadászkürtjét. Kanalas, a tündér szakács, és a három tündérkonyhalány, Bórika, Dórika és Rózika sem tétlenkedett, sürögtek, forogtak a palota konyhájában. Főzték a sok finom ételt, sütötték, töltötték, csavarták, díszítették a jobbnál jobb, finomabbnál finomabb tortákat, süteményeket. Keverték, kavarták a marcipános, mogyorós, csokoládés krémeket, tejszínes fagylaltokat, mert a virágok muzsikája alatt mindenki megéhezett.  
  A repülő hintókon egymás után érkeztek az előkelő vendégek, hogy megcsodálják, a szépséges és csodálatosan zenélő virágokat. Hej, erre kedvet kapott a sok udvari nép és mindenki táncra kerekedett. Legelöl járta a tündérkirály a tündérkirálynővel, utánuk Barbóca, a tündérkomorna szaporázta Cinóberrel, a tündérhopmesterrel, majd az udvarhölgyek az apródokkal lejtettek. Még Kanalas a tündérszakács is járta a három konyhalánnyal, hol Bórikát, hol Dórikát, hol Rózikát forgatta, miközben keverték, kavarták a sok, finom ételt, süteményt és italt. Még a torták, sütemények, fagylaltok is táncoltak a feldíszített asztalokon. A konyhalányok már attól féltek, hogy letáncolnak a földre és összeomlanak a finom krémes habtorták.
   Ekkor jutott eszébe a tündérkirálynőnek, hogy erre a csodálatos vigalomra meg kell hívni tündér Gitti nénit is, hiszen neki tartoznak köszönettel. Nosza, szalajtották is a három tündér apródot, Bitézt, Mitézt és Vitézt a repülőhintóval, hogy tüstént hozzák a palotába tündér Gitti nénit. Az nagyon megörült a meghívásnak, hiszen még sosem volt a tündérpalotában. A legszebb ruháját vette magára, és amikor már kellően kicsinosította magát, szólt az apródoknak, hogy mehetnek. Megérkezve a fő helyre ültették és mindenféle finomságot raktak eléje. Nagy volt a mulatozás és ebben a nagy kavarodásban senki sem figyelt a kis szeleverdi tündér királykisasszonyra, aki fáradhatatlanul pörgött, forgott, ugrándozott, kapkodott az asztalon levő sütemények, torták, fagylaltok után. Addig, addig szeleskedett, amíg az asztalterítő szélét megrántotta és a sok édesség, finomság egyszerre a földön, romokban hevert.
 Ó, jaj, mi történt!- ájuldozott a tündérkirálynő.
 Azt a terem buráját néki!- ráncolta össze homlokát a tündérkirály.
Szeleburdi Csingi Lilit tüstént a gyerekszobába parancsolták, Dundi tündérdadussal együtt. Kanalas a tündérszakács, Bórika, Dórika és Rózika a három tündérszoba-konyhalány, újból kezdhették sütni a süteményeket, tortákat, készíthették a fagylaltokat, krémeket, hogy szégyenben ne maradjanak a sok tündér vendég előtt. Csak tündér Gitti néni mosolygott, ő nem haragudott, mert tudta, hogy a tündérgyerekek már csak ilyenek, jót akarnak, de mindig rosszul sül el a dolog.
  Bezzeg Dundi tündérdadus nem mosolygott, igen mérges lett, mert nem maradhatott a lakomán, nem kóstolhatta végig a sok finomságot. Bosszankodott erősen, de csak saját magára haragudhatott, hiszen nem figyelt a kis szeleburdira és megtörtént a baj. Sajnálkozva gondolt a finom süteményekre, amelyekből egyet sem ehetett.
Talán Bolombóc, a tündérbohóc hoz nekem egy nagy szelet tortát, jókora habbal és mogyoróval a tetején! - sóhajtotta vágyakozva, miközben rázogatta a csengettyűt, hogy kis Csingi Lili mihamarább elaludjon.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Az Ó- év zsákja

Az Ó-év zsákjában
az elszállt napok,
365 napmadár.
Az Ó-év zsákjában
órák ketyegnek
az idő éjfélre jár.
Az Ó-év zsákjában,
trombiták, kereplők
éjszaki utcabál.
Az Ó-év zsákjában,
cilinder kalap,
BUÉK, BUÉK!
kiált a világ.
Az Ó-év zsákjában,
szerencsemalac,
visít és rúgkapál.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    Az Ó-év zsákjában
lapul a remény,
mely jól jön
 az Újév küszöbén.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Istengyermek

Istengyermek, ki születtél,
A világ váltsága lettél,
Örvendjen hát a világ!
Angyalokkal, s pásztorokkal,
Sziporkázó csillagokkal,
Zengjünk néked glóriát!
Lelkünk fényes ünneplője,
Világítson a sötétben,
Minden földhatáron át!
 Karácsonyi csendes éjben,
Istengyermek, fényes léted,
Hozzon békét és áldást!

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Karácsonyi köszöntő

Jön az ünnep, lépeget,
Áldást hozzon teneked!
Karácsonynak üzenetét,
 kicsi Jézus szeretetét.

Ami fáj, az már ne fájjon,
örömének hangja szálljon!
Karácsony szent éjszakáján,
emberekre béke szálljon!

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Miki, Miki, Mikulás

Miki, Miki, Mikulás
mosolyog a szája,
piros a kabátja,
fehér a szakálla,
nagy a hócsizmája,
teli a nagy zsákja,
tudja ő már réges-rég,
minden gyermek várja.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Isten hozott Mikulás

Isten hozott Mikulás!
Jó, hogy jöttél, vártunk,
a kályhába befűtöttünk,
hogy ne fázz minálunk.

Vesd le piros kabátod,
ülj le és pihenjél.
Verset mondunk, énekelünk,
hogy te is örüljél.

Melegedtél, pihentél,
most már körbe állunk.
Osztogasd szét ajándékod,
amit nagyon várunk!

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Csengetett a Mikulás

Decemberi estén,
Léptek zaja dobban,
Talán a Mikulás
Jár már utca hosszat.

Kitisztított kiscsizmák,
Ablakokban várják,
Jön már a Mikulás,
hozva ajándékát.

Csengetett az ajtón,
Csilingel a csengő,
Gyermekeknek izgalma,
Egyre jobban megnő.

Fut is minden gyermek,
A csengő szavára,
Látni a Mikulást,
Hófehér szakállal.

Hol van a Mikulás?
Keresik, kutatják,
Ajándékát ott hagyta
S vitte az irháját.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Kisangyal lámpása

Karácsonyi mese

Kisangyal kikukkantott felhőpaplanja alól és megállapította, nem érdemes felkelnie. Zord, szürke az ég, a nap is visszabújt az ágyába. Az égbolt peremén kövér hófelhők gyülekeztek és gömbölyű hasukat előre tolva, lökdösték egymást.
  Jaj, mindjárt hullni fog a hó!- ijedezett Kisangyal.
Félelmében még jobban magára húzta világoskék felhőpaplanját és onnan kukucskált kifelé.  Egy ideig vacogott a paplan alatt, végül úgy döntött mégis felkel, meg kell néznie, van e még olaj a lámpásában. Tegnap sokáig égette, lehet, hogy kifogyott belőle. Valóban, a lámpa tartálya üres volt.   
  Most mi tévő legyek?- tépelődött Kisangyal.
 Egy baj kevés, jöhet több is. Amint sopánkodott ügyetlenkedett, meglökte kis lámpását, az meg zuhanni kezdett.  A zuhanásnál elkapta egy éppen arra forgó óriás csillag és felakasztotta a legmagasabb csillagnyúlványára. Kisangyal ijedt ámulással nézte a magasban lógó lámpát. Suhant utána rögvest, hogy elérje, de az óriáscsillag mindig másfelé fordult és Kisangyal sikertelen próbálkozásán kárörvendően hahotázott.
Ha, ha, ha, te kis bikfic, hiába próbálkozol, úgysem adom vissza!
Kisangyal keservesen sírni kezdett.
  Milyen szerencsétlen vagyok, ma semmi sem sikerül. Se olajam, se lámpásom és nemsokára itt az ünnep. Nem tudok világítani a földi pásztoroknak, és nem fogják megtalálni a Gyermeket, akit fel kell keresniük szent karácsony éjjelén. Jaj, jaj, mit tegyek!- sopánkodott, sírt egyre jobban Kisangyal.
  Kétségbe esve kiáltozni kezdett: Hé, nagy csillag, add vissza a lámpásomat!
 De az kárörvendő vigyorgással pörgött tovább a pályáján. Ekkor hirtelen előbukkant egy kicsike csillag, aki nem régen születhetett és csodálkozva megállt Kisangyal előtt.
   Miért kiáltozol olyan kétségbe esetten? Nem tudod, hogy a nagy csillagok senkivel sem állnak szóba, amikor elindulnak a pályájukon?
Tudom, de elvette a lámpásomat és nem akarja visszaadni. Látod, ott himbálódzik a legmagasabb nyúlványán.  Mindjárt itt a karácsony, világítanom kell a pásztoroknak. Látod, a földön milyen nagy a sötétség és még a hófelhők is itt gomolyognak, nemsokára sűrű hóhullás lesz. Kérlek, segíts nekem!
  Miből gondolod, hogy tudok segíteni?- kérdezte Kiscsillag.
  Hát, talán téged figyelemre méltat az óriás, mert te, ha kicsi is, de csillag vagy, mint ő.
Kiscsillag elmosolyodott és gyors forgással utolérte az óriás csillagot. Nem szólt semmit, ügyesen fölszökkent oda, ahol a lámpás lógott és gyors mozdulattal lekapta. Hipp, hopp, máris ott állt Kisangyal előtt.
   Itt a lámpásod, most már meggyújthatod!- mondta jó szívvel.
 Kisangyal egyáltalán nem vigasztalódott meg, továbbra is zokogott.
   No, mire vársz, gyújtsd meg hát!- nógatta Kiscsillag Kisangyalt.
Nincs benne olaj, brühühü.
Kisangyal könnyei olyan sűrűn hulltak, hogy a legsűrűbb havazás is megirigyelhette volna.
   Ó, hát csak ez a baj! No, ne sírj már!- vigasztalta Kiscsillag Kisangyalt.
   Majd világítok én a te lámpásodban, fényem nekem is van, akármilyen kicsi vagyok. Nyisd ki a lámpásod, én meg beleülök. Így, ni! Látod milyen szép sárga a fényem?
Kiscsillag fénye csodálatosan világított, amint a lámpás közepén elhelyezkedett, mint egy kismadár a kalitkában.
   Én még sohasem voltam a földön, ezért nagyon szeretném látni, de leginkább a Gyermekre vagyok kíváncsi.  Kérlek, vigyél magaddal!– könyörgött vágyakozva.
  Jól van, akkor elviszlek!- mondta beleegyezve, majd felkapta lámpását és már suhant is a föld felé.  A hófelhők nagy hasából éppen akkor kezdett hullni a hó, de Kiscsillag fénye minden sötétségen, sűrű hóhulláson áthatolt.  Idejében értek a pásztorok tanyájához, ahol már három nagy angyal javában ébresztgette az alvó pásztorokat. Amint meglátták Kisangyalt, indulni készültek az istállóbarlang felé, de még visszaszóltak:
   Hé, Kisangyal, jó, hogy megjöttél! Világíts a pásztoroknak, hová kell menniük!- adták ki a feladatot, azzal eltűntek az éjszakában.
  Kisangyal Kiscsillag fényével mutatta az utat a pásztoroknak, a sötét éjszakában és a sűrű hóesésben, egészen az öreg, istállóbarlangig. A lámpás fényének nyomában, lelkük mélyéig megrendülve bandukoltak a pásztorok. Amint az istállóhoz értek, bent nagy fényességet láttak.  Kisangyal gyorsan besuhant a többi fényes angyal közé és boldog áhítattal nézte a Gyermeket, aki békésen aludt a jászol szalmáján. Angyalszívét csodálatos érzés töltötte el, csak Kiscsillag szégyenkezett a lámpás közepén. Ó, hol volt az ő kis fénye a nagy angyalokéhoz képest. Sóhajtozott, mocorgott Kiscsillag és már bánta, hogy levágyakozott a földre.
  Ekkor felébredt a Gyermek és kezecskéjével Kisangyal lámpása felé nyúlt. Az meg csak ámult, bámult, hogy a Gyermeknek éppen az ő lámpásának fénye tetszik. Kivette Kiscsillagot és a takaróra helyezte. Ott sziporkázott Kiscsillag és a pásztorok őt és a Gyermeket nézték, nem a nagy angyalok fényességét. Kiscsillag megbátorodott és a takarón csodás csillagtáncba kezdett, a Gyermek pedig örömében felkacagott.
   Ilyen fényességes, áldott éjszakát még soha nem élt át sem Kisangyal, sem Kiscsillag. Boldog örömmel egymásra néztek és tudták, örökre barátok lettek. Kiscsillag ekkor értette meg, hogy másokon segíteni a legszebb és a legjobb dolog a világon.

A mesék és a versek itt a Muskátliban jelentek meg először.

A gyújtó

történetéből

A gyújtót tudvalevőleg Irínyi János találta föl 1836-ban, bécsi deák korában.
A huszonöt éves fiatalember potomságnak tekintette az egész találmányt. Egy német társa azt a tanácsot adta neki: vegyen rá magának szabadalmat. De a büszke ifjú magyar nemesnek nem kellett az osztrák szabadalom (idehaza meg akkor még nem osztogattak ilyes portékát).
Harmadnap beállított hozzá Rómer István, Bécsben lakó magyar kereskedő, hogy megvegye tőle a találmányt.
-    Mennyit kíván érte?
-    Semennyit. Vagy ha épp tetszik, hát adjon érte három garast, mert nekem ennyibe kerül a foszfor.
Azt mondják, Rómer mégis hatvan pengő forintot adott neki. És legott gyártani kezdte a gyújtót.
Irínyi egynéhány nap múlva egy magyar gróffal sétált Bécs utcáin. A wiedeni hídnál már árulták a gyerkőcök a „gyújtót”.
-    Nini, ezek a te gyújtóid!  - mondta neki a gróf.
-    Ugyan kérlek, hagyj már békét ezzel az izével, - válaszolta Irínyi bosszúsan. Ha én a tudományomnak nem tudnám egyéb hasznát venni e haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat.
Később azonban már máskép gondolkozott. Négy év múlva gyújtógyárat alapított Pesten a József utcában, hogy a bécsi Rómerrel vetélkedjék: de nem boldogult.
A gyújtó feltalálójával a gyár bukása után gyakran évődtek, hogy világraszóló találmányáért csak potom, egynéhány forintot kapott s mások gazdagodnak belőle.
-    Sebaj, - mondta Irínyi, - találok én még ki különb dolgot is.
És nemsokára kitalált egy kenőcsöt, amely arra való, hogy a kopott piros csizmát egyszeri bekenésre újdonatújjá változtatja. A kenőcs hatása valóban meglepő volt: de Irinyi mégis beleveszett. Mert a debreceniek azt mondták:
-    Nem veszünk mi olyan subickot, akit nem kell kefélni.
S a feltalálónak mind a nyakán maradt a kenőcs.
Ez csak tréfás mese; de szomorú valóság, hogy Irínyi József, mint szegény, elfeledett öregember halt meg nyolcvan éves korában. Halála előtt húsz nappal árverés volt kitűzve vértesi birtokocskájára, melynek földjét hosszú életén át tudományosam művelte.

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. november 30., XIII. évfolyam, 49. szám

•    Könnyebb az acélt eltörni, mint meghajtani.
•    Bátran cincog az egér, ha macskát nem érez.
•    Egy süveg alatt nehezen egyezik két fej.
•    Sok kéz hamar kész.
•    Jó mértéket tartani.
•    Reszket, mint a nyárfalevél.
•    Mi a szívén, az a nyelvén.
•    Nagy mester, drága könyv, szép tudomány az imádság.
•    Kevélynek az orvossága a lealázódás.

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. december 22., VI. évfolyam, 52. szám

 

Pósa Lajos:

Újévi köszöntők

Apának.

Látja azt a mindent látó,
Ki vigyáz felettünk:
Éjjel-nappal szeretettel
Fáradsz te érettünk.

Napsugárban, csillagfényben
Verejtéked’ látom…
Hullva hulló minden gyöngyét
Ezerszer megáldom.

Hogyha egyig összeszedném,
Szépen összeraknám:
Szebb koszorút nem adhatnék
Új esztendő napján!

Anyának.

Ki tudná leírni
A te jóságodat?
Gyönge arra, szülém,
A legszebb gondolat.

Hajnali csillagba
Mártanám a tollam:
A minő a szíved,
Mégse lenne olyan.

Még kimondani is
Hiába próbálom…
Szeressen az Isten!
Én csak azt kívánom.

Nagyapónak.

A kandalló lángja mellett
Tanultam egy hosszú verset.
Mire végét megértettem,
Az elejét elfeledtem.

A szívemnek lángja mellett
Tanultam egy rövid verset.
Annyi csak, hogy minden óra
Áldást hintsen nagyapóra!

Nagyanyónak.

Új esztendő reggelén
Csendül a harangszó:
Hegyen völgyön, rónaságon
Oly vidám hangzó.

Örvendező lelkem is
Megcsenget egy nótát:
Öröm érje, bú kerülje
A jó nagyanyókát!

Forrás: Az Én Ujságom, 1901. december 22., XII. évfolyam, 52. szám

Garády Viktor:

Elnémult az erdő

Minden oly csendes a hervadt lomb alatt. Elnémult az erdő. Ki tudja, merre járnak most az ő lakói: a rigó, a fülemüle, a pintyőke, a kakukk, meg a többi dalos madár. Sóhajtva lengedez az őszi szél a sárgult fák között. Mintha ő is azt suttogná: „Hol vagytok? Merre jártok?” Üresen áll a fészkük a sápadt levelű ágon. A puha, meleg fészek, ahol valamikor vígan szólt az ének. Itt hagyták, elpártoltak tőle, messze elvándoroltak, hegyen, völgyön, tengereken által, melegebb hazába. Hogy itt ne érje őket a tél fagyos lehelete.
Minden oly csendes a hervadt lomb alatt. Csak a harkály kopog még valahol az erdő mélyén. Kopogása úgy rémlik, mint a harang szomorú kongása. Az erdő fölött sötét felhőt hajszol a szél. Az utolsó költöző madarak dél felé vonulnak. Mintha őket búcsúztatná a harkály. Szorongva nézzük a távozókat. De megvigasztal a remény, hogy tavaszkor újra visszatérnek hozzánk. És akkor megint víg ének zendül a leveles ágon, lágy zsongás kél a harmatos fűszálon.
Minden oly csendes a hervadt lomb alatt. Csak a száraz levél zörög halkan a bokor alján. Egy árva sün kapargál a sápadt fűszálak között. Gödröcskét ás a földben. Telehordja mohával, száraz falevéllel. Puha meleg ágyat vet magának. Ott tölti majd a telet mély álomba merülve, illatos szellőről, vadvirágos rétről álmodozva. Minek is maradna télen odakünn, mikor olyan fagyos és sötét a lombtalan erdő, mikor olyan puszta és kopár a havas mező, mikor azok is a dermedt föld alatt alusznak, akiket eledelül szánt neki a gondviselő természet. Hiszen ha nem merülne téli álomba, éhen pusztulna el a szegény.
Minden oly csendes a hervadt lomb alatt. Elsorvadt a fecskefű ágasbogas szára, lehullott a csipkés-fodros levele. Összedőlt a csiga árnyékos lugasa. Nincs aki szomorkodnék rajta. Elment a kis gazdája, el bizony a föld alá. Elvitte magával kacskaringós kis házát is. De előbb jól bezárta az ajtaját. Fedőt épített héja nyílására. Így alussza át a telet, avar alá, földi üregbe rejtőzve. Süvíthet a szél, csikoroghat a hó odakünn, nem törődik vele. Ha majd szebb lesz a föld, ha szép tavasz mosolyog erdőn, mezőn, ő is fölébred majd és kinyitja kapuját, hadd járja át házát a tavasz illatos szellője.
Minden olyan csendes a hervadt lomb alatt. Az erdő fekete madarai, a varjuk is otthagyták már szellős fészküket. Amott látni még őket, amint a széles róna fölött keringélnek. Üressé, kietlenné lett az erdő. Hát ők is kereket oldottak. Most telelőre mennek a tanyák, a falvak közelébe, ahol meleg szállást nyújt nekik az asztag, egy-egy lisztes magvat a kazal. A szajkó is velük tart, meg a szarka. Őket követi a harkály, a sármány. Ők is elbúcsúznak az erdőtől. Mennek a faluba. Ott töltik majd a telet a kertekben, az udvar körül. Könnyebben megszerezhetik ott mindennapi kenyerüket, mint az elnémult, lombtalan erdőben.
Minden olyan csendes a lomb alatt. Az erdei kis patak sem csergedez már. Ellepte szép, tiszta vizét a sok hervadt levél. Milyen más volt itt minden, amikor még a galagonyabokor nyíló virága hullatta fehér levelét a vízre. Ide jártak az erdő szomjas madarai hűsölni, itt szökdelt a fürge barázdabillegető a virágos parton, itt szálldogált virágról-virágra a tarka pillangó, a kék szitakötő, az aranyos bogár, a zsongó méhecske. „Ki tudja, hol vannak? Ki tudja, merre járnak?” suttogják az ágról szakadt sárga falevelek, amit lassan, egymást követve, hulldogálnak, egyre hulldogálnak.

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. december 4., XV. évfolyam, 49. szám