Gulyás Pál: Babits Mihálynak
-Debreceni látogatása emlékére-
A fák hideg feje némán lehajlott,
és üresen sóhajt a légen át…
Ilyenkor jössz közénk, bús fényű dalnak,
midőn az évszak lágy lombot nem ád,
mely elringatná lankadó szívedben
a gondolat kétélű pallosát!
Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen
fojtó ködön át nem tudtunk kiáltani,
az ágyúk torka szívünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.
Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lementek,
melynek úgy álltál romjai felett,
mint a Pokol égő bástyáin Dante.