Muskátli - 2017. szeptember

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2017/2018-es tanév kezdetével a Muskátli a negyedik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. szeptember / IV. évfolyam / 1. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

A falu öregjei

Más világ ez, mint volt régen!
A madár se szól olyan szépen,
Kevesebb már a virág is,
Szomorúbb a fűzfaág is…
Jaj, de meg is öregedtünk!

Bizony, bátyó, eltalálta.
Hol is a szűr tulipántja!
Bekecs, guba mind eltűntek,
Elvitték a jó kedvünket.
Jaj, de meg is öregedtünk!

Koma, kend is bölcsen mondja.
Más világ ez, más a gondja!
Tele van a határ géppel,
Az szánt, arat, az is csépel…
Jaj, de meg is öregedtünk!

Forrás: Az Én Ujságom, 1907. szeptember 15., XVIII. évfolyam, 38. szám

Pósa Lajos:

Nem haltál meg, anyám!

Szívbeli ünnepnap
A te halálodnak
Évforduló napja:
Kijár a sírodhoz
Kis falunk népének
Apraja meg nagyja.

Apraja fehérben
Állja körül sírod,
Nagyja feketében;
Dalosajkú ifjak
Mélabús dalokat
Zengedeznek szépen.

Egy-egy atyámfia
Cicomátlan nyelven
Beszél is sírodnál;
Egyszerű szavakkal
Elmondja: ki voltál,
Milyen anya voltál!

Elmondja, hogy mennyi
Kétség és remény közt
Hánykodott a lelked!
Tövises utamra
Az Isten áldását
Hányszor esdekelted!

S hányan melegedtek
Szegénységedben is
Nyájas tűzhelyednél!
Özvegynek, árvának
Törölgetted könnyét
S kenyeredből szeltél.

Nevel is minden kert
Egy-egy szál virágot
Emléked napjára…
Nyugtató sírodat,
A haló porodat
Minden kéz megáldja.

Nem haltál meg, anyám!
Élsz te mindörökké
Kis falunk szívében:
Apraja fehérben
Állja körül sírod,
Nagyja feketében.

Forrás: Az Én Ujságom, 1906. szeptember 16., XVII. évfolyam, 38. szám

Pósa Lajos édesanyja Pósa Antalné Kovács Mária, Marcsa néni szeptember 3–án hunyt el. Fia minden esztendőben megemlékezett ekkor szeretett édesanyjáról lapja, Az Én Ujságom hasábjain.

Lőrincz Sarolta Aranka:

A szeleburdi

Csingi Lili tündér

királykisasszony

 – Mesesorozat –

A zenélő rózsában talált tündérbaba

Valahol Meseország közepén, volt egy csodálatos tündérváros. Körülötte ezüsterdő, aranyrét, gyémánt patak. A város határától nem messzire volt egy csodálatos üveghegy, amely a nap fényétől mindig a szivárvány színében tündökölt.  Az üveghegy szivárványszínétől szebbnél szebb zenélő virágok nyíltak mindenfelé. Napkeltétől, napnyugtáig muzsikáltak, csak egyedül a csengő hangja nem volt hallható.
    A tündérkirály száztornyú palotája a város legmagasabb dombján állt, egy hatalmas virágoskert közepén. Ebben a virágoskertben sétált minden nap a tündérkirálynő. Gyönyörködött a pompás virágokban, hallgatta muzsikájukat és közben vágyakozva gondolt egy pici tündérbabára. Hát láss csodát! Amint belenézett az egyik csodálatosan fuvolázó rózsa kelyhébe, mit látott, egy ici - pici szundikáló tündér babát. Hej, megörült a tündérkirálynő, azonnal bevitte a hálószobájába és letette az ágyára. Alighogy letette, a kis tündér baba felébredt, és olyan hangosan kezdett sírni, hogy zengett tőle az egész tündérpalota. A tündérkirálynő sehogy sem tudta elhallgattatni, nem értett az ilyen apró tündérbabákhoz.  A nagy sírásra a palotából mindenki odafutott. Elsőnek Barbóca, a megfontolt tündérkomorna, utána Cinóber, a minden lében kanál tündérhopmester. Odafutott a három kíváncsi tündér udvarhölgy is, Csacsonga, Locsonga és Zajonga. Utánuk loholt a három fürge tündérapród, Bitéz, Mitéz és Vitéz, majd Kanalas az ügyes tündér szakács, a szorgos három tündér szoba- konyhalánnyal, Bórával, Dórával és Rózával. Őket követte a marcona tündér udvari vadász, Durrantópukkantó, a nyalka tündér lovász Ugrajtó és tanácstalanul toporogtak. Hol a síró tündérbabára néztek, hol egymásra, mi most a teendő, mert még egyik sem látott ilyen apróságot. Utolsónak érkezett Bolombóc, a tündérbohóc, aki szokása szerint előbb cigánykereket hányva körbekarikázta a tolongó tündér udvari népséget.
    Ejha!- rikkantotta el magát, amint meglátta a pici babát. Megrázta a fejét, mert nem akart hinni a szemének, s ekkor a bohócfövegén lévő csengettyű vidám csilingelésbe kezdett. A csengettyű hangjára a pici tündér baba nyomban elhallgatott.
    - Hol szerezted a csengettyűs fövegedet Bolombóc? - kérdezte a tündérkirály.
    - Nagyapámtól kaptam, aki csengőkészítő mester volt. Vigyázok is rája, mert itt a tündérvárosban ilyet már senki sem tud készíteni.
    A tündérkirály gondolkodóba esett. Nosza, szalajtotta hírvivőit a tündérváros négy égtája felé, adják tudtára a város lakóinak, hogy a legügyesebb csengőkészítő mestereket a tündérkirály palotájába kéretik. Aki a legszebben csilingelő csengőt fogja elhozni, az nagy jutalomban részesül. A hírvivők, szétfutottak és a tündérlakosság meghallotta mit óhajt a király. Múltak a napok, de bizony egy árva csengőkészítő mester sem jelentkezett a tündérpalotában. A tündérkirálynő pici babája meg szünet nélkül sírt. Csak akkor hallgatott el, ha Bolombóc, a tündérbohóc megrázta a fejét, és sapkáján a csengettyű csilingelni kezdett. A sok rázogatástól azonban Bolombócnak nagyon megfájdult a feje.
    Ekkor, hogy honnan, honnan nem, de valahonnan mégis, betoppant a palota termébe egy vénséges vén csengőkészítő mester, kezében tündérváros legutolsó csengőjével. Erősen megrázta, mire a hangja csilingelve szállt föl a magasba, a palota legmagasabb tornyáig, onnan meg egyenesen vissza a királyi terembe. Amikor a tündérbaba meghallotta, azon nyomban abbahagyta a sírást és csengő hangon kacagni kezdett. Az udvari népek sem tudtak ellenállni a csilingelő hangnak, ők is kacagni kezdtek. Kacagott Bolombóc a tündérbohóc, Barbóca a tündérkomorna, Cinóber a tündérhopmester, Csacsonga, Locsonga és Zajonga a három udvarhölgy, Bitéz, Mitéz és Vitéz a három apród, Kanalas a tündérszakács, Bóra, Dóra és Róza a három tündérszobalány- konyhalány, Durrantópukkantó, a tündérvadász és Ugrajtó, a tündérlovász. Ám legjobban kacagott a tündérkirály és a tündérkirálynő, már az oldaluk is megfájdult a nagy kacagásban. A csengőkészítő mester egyszerre abbahagyta a csengő rázását és az udvari népek is abbahagyták a nevetést.
Mennyiért adod ezt a csodálatos csengőt?- kérdezte a csengőkészítő mestert a tündérkirály.
Semennyiért felséges uram, királyom, odaadom ingyen is, ha a pici tündér babának Csingi Lili lesz a neve!
Mire a tündérkirály válaszra nyithatta volna a száját, a csengőkészítő mester egyszeriben úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Csingi, Csingi, Csingi Lili!- kiáltozták az udvari népek a tündérkirály és királyné nagy örömére. Nagy vidáman körbe táncolták a tündérpalotát. Hát a kis tündérbaba, vajon mit csinált? A csilingelésre úgy elaludt, hogy még a nagy lárma és vigasság sem tudta megzavarni az álmát.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:  

Egy kézfogás volt  

Találkozásunk
csak egy kézfogás volt,
jó volt érezni kezed melegét.
Tenyereden parányi részecskék
táncoltak titkosan, láthatatlanul.
Köztük volt a megnemtörtént múlt,
és a soha elnemjövő jövendő.
Jelenünk csak egy kézfogás volt
és egy atomi részecskére
megállt körülöttünk az idő.  

***

Lőrincz Sarolta Aranka: 

Fekete ruhás öregasszony                                                                                                                

Áll magányosan, némán
szemben a rohanó idővel,
Nézi a való világot,
mely állandóan örvénylik,
változik, lüktet, rohan.
Áll egyedül, fekete ruhában,
mint őszi fák a kertben,
aláhullajtva fonnyadt leveiket
az anyaföld porába.
Lehullott már életének
hímesre festett kelméje,
lassan, maga alá gyűrte
az időnek kitartóan
zakatoló malma,
Öreg, fonnyadt arcán
ezernyi ráncot hagyva,
merengőn néz
a magányos öregasszony.
Elfogytak életének
vágyai, álmai,  
aranyos búzája
leömlött már a garaton.  
A földön áll még öreg teste,
szeme gödrében ül
a múlt s a fájdalom.
Áll a lét határán,
de meddig vajon?

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Ipoly menti őszi reggel                                                                                                

Titokban oson,
lopakodik az ősz
az Ipoly folyó
partján álló fák felé, és új
színeket varázsol
a tétovázó nyár elé.                                                                                                                                                                                                                                Puttonyából ködöt ereget,
és elrejti az  őszi színeket,                                                                                                                                                                                                                                                                    a rozsdavöröset, barnát
és a szürkésfeketét.                                                                                                                                                                                                                                                             
Az álmosan kelő nap
ijedten nézi sápadt
mélabús arcát
az Ipoly vizében
a ködfátyolos hajnalon.
Csodálkoznak a fák,
hová tűnt zöld ruhájuk,                                                                                    
amelyben reggelenként
köszöntötték a napot.                                                                                                
Most lassan búcsú nélkül
hullajtják lombjukat,                                                                                                  
amit  a csípős, őszi reggel
csendben bearanyozott.                                                                                                               
A Börzsöny távoli ormain
még zöld ruhában kacérkodnak                                                                                 
a fák a lopakodó ősszel.                                                                                                        
Hirtelen megkondulnak                                                                                                                         
a közeli város templomának
harangjai, mire az ősz ügyesen
a Börzsöny csúcsai felé fordul.                                                                                                        
Ködfátyol száll utána,
és egy magányos kócsag,                                                                                                           
mely élelem után kutatott
az ártéri vizekben,                                                                                                     
amíg a hegy zöld orma
haragosan fel nem mordult.                                                                                                                      
A Börzsöny lábánál hirtelen
színes ruhába öltöztek a fák,
a lopakodó ősz lett az úr
és messzire menekült a nyár.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Kis fahíd az Ipolyon

Még nyílnak a kertek tarka virági,
még zölddel a fű a rétek ölén,
de látod, amott az Ipoly mellett,
a  kis palóc falu vályog házait?
Megroggyant falaik még fehéren állnak,
dacolva jelennel, s a múló idővel.
Kis ablakok poros homályán keresztül
 vaksin kacsint a régmúlt, paraszti élet.
Templomnak tornyában kondulnak harangok,
ünneplős ruhában ballag a falu.
Felzúg az orgona, áhítatos ének:
Nagyasszonyunk, édes
hozzád esd ma néped!- még magyarul!
Az Ipoly két partján gyalogút ballag
és tétován lépdel át a kis fahídon.
Megáll egy szuszra, s a múltból
hirtelen, vigyorogva néz rá Trianon.
Az ország csonkolásnak emlékkereszt áll itt
és búsan nézi a kis fahidat,
mely merészen a két partba kapaszkodva
akar összekötni nemzetet, s országokat.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Naplemente

Madarak szállnak a vörös égen,
Fekete pontok a messzeségben.
A nap vörös lángja égeti őket,
Keringnek csendben az ég tüzében.
Vágyom én is repülni vélük,
Fekete pontként fönt az égen,
De, jaj, félek az izzó fénytől,
Semmivé válnék a nap tüzétől.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Az éhes kisegér

Éhes a kis egér
ebédelni kéne,
Futkos jobbra,
Futkos balra
Mit ehet ebédre.
Cini, cin, kisegér,
Vigyázz itt a veszély!

Pislog a kisegér
sajtot lát a polcon,
körbejárja,
rágcsálgatja,
az ebédje megvolt.
Cini, cin kis egér,
Vigyázz, itt a veszély!

Kíváncsi az egér,
Van e még jó étel?
A fogóban,
friss töpörtyű,
vacsorára jó lesz.
Cini, cin kisegér,
Vigyázz, itt a veszély!

Odafutott gyorsan,
éles foga koccant.
Egérfogó
farka végét,
el is kapta nyomban.
Cini, cin kis egér,
Vigyázz, itt a veszély!

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Eszterlánc

Lánc, lánc, eszterlánc
körbe, körbe járják,
láncba fogják kezüket,
s játszanak a gyerekek.

Selyem cérnaszál,
óvodások fonják,
piros, fehér zöld fonál,
leng a gyerekek után.

Gurult a pénz, karika,
futott vele Katika,
Jancsika és Palika,
te is fussál Franciska!

Eszterlánc, eszterlánc,
szakadozó cérna,
Szétszakadt a gyermeklánc,
véget ért a móka.

***

Lőrincz Sarolta Aranka: 

Fecskebúcsúztató

Szeptembernek közepén
nagy volt ám a lárma,
villanydróton csivitelt
fecskék nagy családja.
Fecskemama, fecskepapa
maga mellé parancsolta
a sok kicsi fecskét,
mutassák be tudományuk
nyári lecketanulásuk
könnyed repülését.
Csivit, csivit repülünk!-
csiviteltek sorra
és huss, át is repültek
másik villanydrótra.
 Bólogat a két szülő-
Jelest kaptok nyomban,
nemsokára repülünk
a tengeren túlra!
Most indulunk kirándulni,
közeleg a zord tél!
Nosza, elő a nagy táska,
 bugyor, batyu, kis kosárka,
teli minden jóval,
aszalt léggyel, zöld hernyóval,
nyolclábú, kis pókkal.
Esernyővel, nagykabáttal,
kispárnával, nagydunyhával,
 kockástakaróval!
Csiviteltek, zsinatoltak,
izgatottan készülődtek
a nagy, s hosszú útra.
Egy szép reggel útra keltek,
szeptemberi napsütésben
búcsúztak a tájtól,
sárból készült fecskeháztól,
s az elmúló nyártól.

***
 
Lőrincz Sarolta Aranka: 

Óvodanyitogató

Szeptemberi napocska
Mosolyog az égen,
Kinyílott az óvoda,
Mint virág a réten.

Kis ovisok zsibongnak,
Mint szorgos méhecskék,
Az újoncok sírósak,
Többi gyerek élénk.

Anyukáknak kezébe
Kapaszkodnak félve,
Csak a nagyok örülnek:
Nyit az ovi végre!

Óvó nénik vidáman,
Hívogatnak beljebb,
Játszunk együtt gyerekek,
Ki a legügyesebb?

Minden napunk játék lesz,
Ez lesz csak a móka!
Játszótéren futkosás,
Égbe száll a hinta.

A mese és a versek itt a Muskátliban jelennek meg először.

A 2017-es nagyszelmenci országos tanévnyitó üzenete

Ádám Zita:

Az iskola
vértezzen fel tudással,
izmosítson önbecsülést,
szilárdítsa meg
a nemzettudatot

Az egy nyelvet beszélő, egy történelmi tudattal rendelkező, két országban élő nemzetrész országos közös tanévnyitója kivételes és történelmi mind a helyszín, mind a pillanat tekintetében.
A hősök szellemének kisugárzása
Az üzenet a Verecke, Munkács, Dobóruszka, Széphalom, Vizsoly földrajzi sokszög történelmi térfogatából szól a Lorántffy, Rákóczi, Zrínyi Ilona, Károli Gáspár formátumú hősök szellemének kisugárzásában, akik Kölcsey és Kazinczy tollát is irányították.
Innen, általuk is üzenünk a 21. század magyarjainak Kárpát-medence szerte példaként az összetartozásra, az összefogásra, az egymásra találásra. S üzenetnek annyi elég is lenne, hogy visszatérve a felnevelő szülőföldre mindenki újragondolná a mát, a jövőt érintő és meghatározó teendőit, melyek küldetéssel érnek fel, és értékteremtésre serkentenek.
A költő ars poeticáját a „vadócba rózsát oltok,…” lírai megfogalmazással határozza meg. Pedagógiai feladatnak is elsőrendű cselekedet a nemesítés, melynek vezérfonalát a példa ereje, az értékteremtő tettek, a hagyományok életben tartása, az anyanyelv tisztaságának, épségének megőrzése adja.
Az értékteremtés a legfőbb kötelességünk
Márai Sándor a tanítók nemzetnevelést meghatározó eszméjét emeli céllá.
„A tanítók szellemi szintje, világnézeti függetlensége, pedagógiai szándéka egyértelmű a nemzet jövőjével.” A nemzet kulturális szintje a műveltség erőforrása.
A műveltség tudatos igénye feladat, a művelődésért való felelősség korparancs, melyet az idő jelöl ki a nemzetnevelők számára, melyhez makacs következetességgel tartani kell magunkat. A műveltség kitartás, lemondás, amiben benne van a felemelkedés igényének akarása.
Ha tudjuk, mennyit érünk, a mérték értékké nemesül. Egészséges önbecsülésünk szilárd talapzatán az értékteremtés és annak átörökítése a legfőbb kötelességünk.
Az iskola vértezzen fel tudással, izmosítson önbecsülést, szilárdítsa meg a nemzettudatot, olyan legyen, mint a védőoltás, az ember teste és lelke emlékezzen rá minden helyzetben, hogy megtartsa tiszta szándékú emberi magasságában.
A nemzetnevelés mindannyiunk nemes ügye
Ne feledjük: a nemzetnevelés mindannyiunk, az egy kultúrában élők nemes ügye: szülőé, pedagógusé, közösséggé, a feladatokat nem lehet kihasítani, elosztani, mert az embernevelés mindannyiunk kivételes felelőssége.
A jövő érdekében történő közösségépítés a kollektív tudat részét kell alkossa globális világunkban.
Életünk minőségének függvénye, tudunk-e az emberiség megmaradását segítő kapcsolatokat teremteni, hogy itthon érezzük magunkat kék bolygónkon, Európában, ki-ki szűkebb hazájában egy történelmi tudat alapján, egy nyelvet beszélve, egy közösségben álmodva, a mindennapok érzései, gondolatai, nemes cselekedeti alapján, a jövő kihívásaiban gondolkodva.
Az egymásra találás felszabadító élményében tervezzük a holnapot, építsük emberi hálózatainkat, melynek sűrűsége össze- és megtartja a hazát a magasban, így alkotó tetteink a nemzet megmaradását szolgálják.

***

Elhangzott 2017. szeptember 2-án, Nagyszelmencen, az országos tanévnyitó ünnepségen. A szerző a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének az alelnöke. Idén a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) közösen szervezte a tanévnyitó ünnepséget.

Tompa Mihály:

Hová futamsz, mező patakja?

Hová futamsz, mező patakja?
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök teremnek.

Maradj, maradj! Mezők patakja,
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!

(Forrás: Az Én Ujságom,
1906. szeptember 23., XVII. évfolyam, 39. Szám)

Bartók Lajos:

Harangszó

Harangszó ölt a völgyben szárnyat:
Ma Isten napja van, vasárnap!
A bérek hosszan visszhangozzák:
Teremtő! Hálánk szálljon hozzád!

A fenyves felzúg Istenéhez!
A fák szíve neked tömjénez!
Mormog vizek gyors áradatja:
Légy üdvöz, tiszta keblek atyja!

Fenn zúg a szél a fellegekben:
Téged dicsérünk, örök szellem!
S madárdal a buzgó kíséret:
Szeretet atyja, áldunk téged!

(Forrás: Az Én Ujságom, 1906. szeptember 23., XVII. évfolyam, 39. szám)

Érik a szőlő

A darázs ujjongva zümmögte:
-    Szüret!  Megérett a szőlő. Már ezután hegyen-völgyön lakodalom.
A tornácra repült és körülszállongta Piroska fejét.
-    Hess, csúf darázs!- kiáltotta Piroska.
A sárgaruhás kis zümmögőt azonban ezzel el nem riasztotta. Annál vígabban zúgta:
-    Megérett a szőlő! Édes már a szőlő.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy hiszen okosabban tenné, ha a szőlőbe menne, ahelyett, hogy Piroskát bosszantsa. Kedvére való volt ugyan az is, hogy Piroskát ijesztgesse, de a szőlő még jobban csalogatta. Kapta magát, nyílegyenesen a tőkék felé repült.
Seregély uram betekintett a szőlőbe.
-    Seregeknek ura! - kiáltotta. - Hiszen érik a szőlő.
Sarkantyúba kapta a lovát, akarom mondani, neki eresztette a szárnyát és repült a családjához.
-    Mi újság, apó? – kérdezték a fiatalabb seregélyek, látván, hogy apó ugyancsak siet haza.
-    Nagy újság.
-    Mi, mi.
-    Orrotokra kössem, ugye?
-    Jaj, mondja már apó!
-    No, akinek a leghegyesebb az orra, annak megsúgom.
Valamennyi seregély jelentkezett, hogy neki leghegyesebb az orra. Apó nevetett.
-    Látom már, hogy mind kíváncsiak vagytok. No, gyertek közelebb, hogy meg ne hallja a rigó meg a pinty.
A seregélyek közelebb húzódtak.
-    Érik a szőlő, - súgta apó.
Lett erre nagy zsivaj. Tudvalevő, hogy egy madár se szereti úgy a szőlőt, mint a seregély. Az örömzajnak azonban végett vetett apó.
-    Csitt! – kiáltotta; aztán így szólt: Seregélyek serege, seregelj!
A seregélyek seregbe álltak. Apó ezt kiáltotta:
-    Előre!
Mentek egyenesen a szőlőbe. A szélénél megálltak.
-    Baj van, - mondotta apó. – Észrevett a csősz.
A szőlőben ugyanis kerepeltek. A csősz forgatta a kereplőt. A seregély pedig nem állja ki a kereplést. A harmadik határba lehet kergetni vele. Apó lehorgasztotta az orrát, aztán így kiáltott:
-    Seregélyek serege, hátrálj!
Nem volt szükség erre a tanácsra. Ahányan voltak, annyifelé menekültek a pákosztosok.
Tyúk anyó is kerülgette a szőlőt, szerette volna ő is csipegetni. Csakhogy félt a csősztől, mert elébb is göröngyöt hajított feléje. Kerülgette hát a szőlőt és mindenkinek elkotyogta, hogy érik a szőlő.
Piroska is észrevette ám, hogy úgy tündöklik már a szőlő, mint a gyöngy. Valami eszébe jutott. Kapta a kosarat és elosont a szőlőbe.
A tyúk nagy kotyogással fogadta:
-    Piroska, koty, koty, kergesd el a csőszt. Görönggyel dobálja az embert meg a csirkét, mikor a szőlőt akar csipegetni.
-    Hát ne csipegess, lelkem, - felelt Piroska.
-    Aranyos Piroska, - kiáltotta Seregély apó, - hallgattasd el a kereplőt, mert nem mer a szőlőbe seregleni a seregélyek serege.
-    Hát maradjatok kívül. Ott kinn tágasabb.
A darázs nagyban duruzsolt egy duzzadt szemű szőlőfürtön.
-    Jaj, de jó a szőlő, Piroska! – kiáltotta.
Piroska pedig egyik szőlőtőkétől a másikhoz sietett. Mindenfelől érett szőlőfürtök hívogatták.
-    Én vagyok a legédesebb! – kiáltotta egy fekete szőlőfürt.
-    A cukornál is édesebb vagyok, - mosolygott egy fürt rózsaszínű szőlő.
-    Nincs édesebb nálam! – nevetett a fehér szőlő.
A tyúk megütközve kotyogta:
-    Ejnye, be furcsa ez a Piroska! Nem is csipeget a szőlőből, hanem a kosárkába rakja a levágott fürtöket. Majd csipegetnék én, ha a csősz rám nem lesne!
A seregélyek összesereglettek a fákon s onnan nézték Piroskát.
-    Ez a Piroska nagy bohó! – kiáltották. – nem eszeget a szőlőből. No, már egyetlen jóravaló seregély se állaná meg, hogy bele ne kóstoljon a szőlőbe, ha előtte van. Megkóstolná vagy egyszer, kétszer, százszor. Hej, csak ne kerepelnének!
A darázs így nevetett magában:
-    Nini, Piroska nem is eszik szőlőt. Azt se tudja, mi a jó.
Ezt duruzsolta a leány füle mellett.
-    Az első szőlő a darázsé, a második Piroskáé.
Értette-e Piroska vagy sem a darázs beszédét, de azt gondolta magában:
-    Az első szőlő, amit én szedek, másvalakié.
Mikor megtelt a kosárka, fölszaladt Piroska a tornácra. Ott ült édesapa. Piroska nesztelenül közelébe ment és letette elébe a kosár szőlőt.
-    Édesapám, - mondta, - van már érett szőlő. Az első kosárka szőlőt szüleimnek szedtem.
-    Lássuk azt a szőlőt, - mondotta apa. – Ej, be édes!
Hát úgy történt, hogy az első szőlőfürt apáé volt, a második anyáé, de a harmadik Piroskáé.
Ízlett mindenkinek, kivált a szülőknek, mert az is édesítette az édes szőlőt, hogy lánykájuk rájuk gondolt.

Nádi Hegedűs

(Forrás: Az Én Ujságom, 1906. szeptember 16., XVII. évfolyam, 38. szám)