Bányai Zoltán: Ida

Majd hazamész és lányos gráciával
Virágaim hűs vázáidba rejted
És letűnődsz, mint hervadt rózsakerten,
Szavaimon, míg el nem felejted.

Olvasni kezdesz és tekinteted
Elréved és sóhajtsz: „mi van velem?”
S ha újra majd a könyvbe nézel
Ott látod szenvedő, szelíd szemem.

És ha leülsz a zongorádhoz
Nem érted; ily szép nem volt még sosem,
Ilyen elhalón panaszos, enyhe, fáradt
És szomorú Chopin.

És fájni fog a szó, a csönd, az este,
Szívedre száll halk, drága bánat.
Virágaim fölé hajolsz s ők
Megcsókolják tikkadt – szép szádat.