Balla Borisz: Árnyak követték a kocsit

/Harmincéves még nem volt, amikor La Valiѐre hercegnője búcsút mondott a világnak és kolostorba lépett. A király új barátnője Athenaise de Montespan lett./

A király kétízben is megállította a kocsit. Elsőízben egy öregasszonyt pillantott meg, akinek a kézitargoncája felborult és az almái elgurultak az esőtől nedves hídon. A király leparancsolta vadászát, hogy segítsen az asszonynak s a hídfőn nagy csődület támadt, mert felismerték, hogy XIV. Lajos utazik a szegényes szürkésfekete kocsiban. Később megint átkopogtatott fekete botjával az ablakon: a kocsis visszarántotta a lovakat és a király kihajolt a kocsiból és magához intett egy nyurga fiúcskát, aki egy nagy csoport gyerek között dühösen sírdogált az országúton, egy kopár almafa alatt. Bizonyára erősen csúfolhatták, mert a többiek kéjesen, nevetgélve nézték, amint sír. XIV. Lajos megfogta a gyermek állát és valami pénzt adott neki. Aztán továbbhajtattak.

    Montespan marquise mindezeken kissé elgondolkozott. Karjával, mely szépen s nem túlságos erősen gömbölyödött meg a lovaglástól, átfogta a király nyakát és makacs szenvedéllyel fogódzkodott bele a király túlsó vállába. Lajos engedte. Igen kedvesen, igen szelíden válaszolt Montespan minden kérdésére – ő maga azonban nem kezdte el a szavakat és nem kérdezett semmit. Athenaise de Montespan ezt is észrevette; a király reggeli látogatására gondolt és mind nyugtalanabb lett. Nyugtalanságát azonban finom és meleg vallomásokba oldotta fel és a simogatásoknak s becézéseknek mágneses erejű eszközeivel támadt. Nincsen megnyugvás, állandóan résen kell lenni. A király általában nem igen játszotta a jószívű Harun Al-Rasidot; különösképpen pedig nem szokta megállítgatni a kocsit, ha ők így kettesben az Allégresse villába hajtattak. Ezek a népet vigasztaló, inkább csak legendákból ismert királyi jótékonykodások, a kegyességnek túlságosan spontán fellobbanásai nem tartoztak Lajos egyéniségéhez. Bár néha affektálni is szokott… A nő feszülten gondolkozott és figyelt és rögtön utána így szólt:

    -  Lajosom, még nem ismernek téged az emberek. Ó, a te nagy szíved! Nem ismernek! De, ha mindezt látnák, óh akkor…

    Március eleje volt, nagyböjti idő; a király kinézett a kocsiból és látta, hogy esővel terhes és nehéz a levegő; a kocsi susogva és fáradtan súrolta a sarat. Ilyen kis sártócsákon kellett ma reggel átlépkednie a kolostorudvaron, amikor meg akarta nézni az apácák mosóházát, azt, amelyben La Valiѐre hercegnő mosogatta már második esztendeje a durva ruhákat. Miért vállalta mindezt? Elvégezte volna azt más is, elvégezte volna és pedig sokkal jobban… Loise de la Valѐrie – ahogy így visszaemlékszik rá – nem igen értett, míg a világban élt, a komolyabb munkához. Ügyetlen, méla, puha teremtés… Szeretni tudott…

    A kocsi aztán a királyért jött a sarutlan karmeliták zárdája elé, és amikor elbúcsúzott ottbent Louise-tól és a főnöknőtől, kiépett az utcára, az eső az arcába hullott és a kocsiból így sikoltott feléje Montespan: «Sire, megfázik…» Igen, bent a zárdában megváltozott az arca Louise-nak. Mintha állandóan jégpadon kellene feküdniök az apácáknak. Fakó és fagyos táj volt; egyenletes vonásokká hidegedtek az ő lágy vonásai. Ostoba nő. Miért, miért tette? Oh, élet. Mit érezhet vajon ott bent; szokott-e még úgy elpirulni, mint régen? Semmit sem szólt, semmit sem kért, semmi célzást nem tett a régi időkre. s nem játszott vértanút. Azt kérte: jöjjön el Sire délután, körülhordozzuk a kolostorban a gyermek Jézus szobrát. Évente ezt csak egyszer láthatja és a mi Urunk megfizetne érte. Most tehát ilyen dolgokkal foglalkozik szegény Louise. Valamikor más szavai is voltak. Van jó esze, hogy erre adta magát? Harmincéves most Louise de la Valiѐre… Nem kívánt újabb esztendőket, újabb szép napokat, elment meghalni a kolostorba. nem találta élvezetesnek az életet?

    Amikor erre gondolt a király, megint az az érzése támadt, mint az előbbi két alkalomkor: meg kellene állítani a kocsit és körülnézni a világban és segíteni itt, ott; ahol éppen lehetne. Nem feltűnően, nem túl gyakran, mert akkor elszemtelenedik a nép és nagyon hozzászokik sok mindenhez. De mégis jobban, mint eddig. Mindez csak igen homályos érzése volt a királynak, határozott terv nem alakult ki benne, de ebben az érzésben jóleső, szinte édes szomorúság lakozott. Az egész dolog meleg összefüggésben állt azzal a gondolattal, hogy Louise, mint egyszerű cseléd-apáca sanyargatja e pillanatokban is ott bent magát – Louise, akit ő naggyá és gazdaggá tett. Uram, micsoda tíz évet élt át vele. Melegségben, kedves ifjúságban ringott és siklott el tova a tíz év. Elmúlt.    

    -  Féltettelek Lajos – szólt most Athenaise. – Ma reggel nagyon féltettelek. Ne legyen gondod semmivel, emlékezz midig a boldogságodra. Ó, nap királya… A király erre feléje hajolt és megcsókolta. Athenaise két kezét összekulcsolta és Lajos térdére fektette őket. «Imádlak», – mondta – a te boldogságod örök. Hiszen a mi szerelmünkön most már semmi nem változtathat… – alázatosan leeresztett szempillái alól kutató tekintetet lövellt a király arckifejezésére – megyünk az Alleégresse-be. Ó, én szívem! Még egy kis idő és ott vagyunk. Együtt. Fogd meg csak a kezeddel az arcomat, itt, lejjebb. Érzed, Lajos, hogy meleg? Nem bírom ki a vágyódástól. Betege vagyok a szívemnek.

    A király nézte a nőt, azt, hogy erős és győzedelmes volt és nem beteg. Lassan bólintott Athenaise felé, aztán kinézett az ablakon. Az országúton szürkéskék árnyak siklottak: a nagy, nagy felhők követték a kocsit. «Tu autem Domine, miserere nobis» – hallotta lelkében a visszhangot Lajos – «Te azonban Uram irgalmazz nekünk…» Igen, a többiekkel együtt Louise is imádkozott; irtózatos hideg volt a templomban, a fáklyák az Anya szobra előtt vörösen égtek, de őrá, a királyra, az apácák egy pillantást se vetettek. Máriára, a szenvedő arcra bámultak; ezeket már nem a napkirály melegíti… Louise hangját nem lehetett külön hallani, a szája mozgását azonban látta; vértelenül, csendesen mozgott.

    S ez a száj, amelyet együttlétük utolsó éveiben már erősen unni kezdett, ez a száj ma többször s most újra eszébe jutott. A király hirtelen összeráncolta homlokát. Kint rohantak a felhők, az árnyak… Az egykori, a megunt szerelem, a Montespan kedvéért kidobott La Veliѐre hercegnő, miért, hogy most itt bolyong? Ki küldi most a nyakára ezeket az érzéseket, éppen most? Louise… Ki is az a Louise!… Hát egy emlék, amelyen az élet szépen átszaladt. Egy félig elszáradt apáca, egy vezeklő eszelős, egy nő, százegyedik a száz után és az ötszáz másik előtt… Lajos hevesen magához rántotta Montespant: «Athenaise, az Allégresse, a ház, és a park, a major, a földek, tudod-e, kié leszenk?» – és tréfásan pislogott a szemével, mintha igen-igen nehéz talány lenne a kérdés. A marquise széttárta két karját és fejét kislányos szédülettel hátraejtette; igen jól fejezte ki, hogy nem bírja el az örömnek, a nem várt meglepetésnek ekkora súlyát. Montespanról egész púderfelhő szabadult el; kintről pedig, a nyitott kocsiablakon át, besüvített a szél. – «Micsoda malom ez?» – kérdezte a király itt hirtelen és rámeredt a dombra; nedves, köves volt az út, amelyen elnyikorgott a domb tövén a jármű és a malom az emelkedés tetején belemeredt a felhős levegőbe. Szárnyai szénfeketék voltak és üszkösek a gerendák is, amelyek az épület homlokzatából leváltak. És a király olyan arckifejezéssel, mintha hirtelen émelygés lepte volna meg, nézte a félig leégett épületet. Montespan nem felelt. A király elsápadt és toporzékolni kezdett.    

    -  Mit kushadsz itt a sarokban, ha kérdezlek? Ne bámulj! Ne bámulj! – ordította. Rávágott az ablakra, mire a kocsi megállt.

    A vadász leugorott és odalépett a nyitott ablakhoz.

    -  Ki gyújtogat itten? – kérdezte Lajos.

    A vadász ismerte urát, tehát úgy állt a kocsi mellett, mint a bogarak, amiket a gyerekek kegyetlensége üldözőbe vett: alázatos tetszhalálba merevítette magát és monoton hangon súgta:

    -  A connetabla bérlőjéé, Sire. Villám volt… azt hiszem Sire…

    -  Ez se ad több lisztet – mondta aztán Lajos. A vállát egy kicsit felhúzta.

    A árokban hidegen, szürkén folyt a patak, az esővíz benne szomorúan és egyhangú időközökben így szólt: «plity… plity…»

    Errefelé is járt vele… S most milyen ez a világ! Ó, Louise, tehát elment a csendes mellékúton… elhívta Isten. Akárhogyan csavarjuk a dolgot, mégis csak Isten…

    Nyolc vagy tíz évvel ezelőtt nem nézték így a malmot, ilyen vigasztalan világban. Akkor még zakatolt, most már csupa üszök. De Louise elég okos volt, hogy elhagyja ezt a kétes országutat, melyen a többiek járnak, a többiekkel együtt ő, a király is és a Montespanok és ahol minden leéghet. Egy pillantat alatt megváltozhat minden. Ó, Louise kifogott rajuk! Utódjának, Athenaise-nek maradt most az Allégresse!… Micsoda csend van itten… az esővíz halkan dalol. A fák jajongnak a szél alatt – mindez csak növeli azt a borzongató csendet, amely nem tud választ adni soha egy ilyen széles országúton: hova is megy rajta az ember és micsoda esztendők elé? Tu autem Domine, miserere nobis… Louise tehát itthagyta a csókokat, a sok becézést. Elhagyta ezt az ijesztő országutat, amelyben még annyiszor kell megtennie ide-oda az utakat ebben az életben… Isten tudja csak – gondolta Lajos –, de azt hiszem itt, egy ilyen malom alatt nem lehet kinevetni szegény kedvesemet azért, hogy félreállt…  

    -  Sire… Sire… – könyörgött a kocsiból Montespan. A király még sokáig állt kint, később az eső halkan szitálni kezdett s akkor beszállt, fáradtan ölelte át a Montespan derekát, és fejét az ölébe hajtotta. XIV. Lajos lehunyt szemekkel feküdt, s Montespan simogatni kezdte a drága, értékes fejet; most mámoros kapzsisággal, mindenre elszánt gyöngédséggel meredt az álmodozó királyra. A kocsi lassan zörgött előre, most régi-régi platánok közé ért. Az eső verni kezdte az ablakokat s a király a kocsi himbálódzásaira mosolyogni kezdett félálmában, lehunyt szemei körül fényesebb lett valamiképpen az arca…

    Messziről, beljebb, a platánsor végén hosszú és mély kürtjelet adott el valaki: a kocsit észrevették az Allégresse-ban. A király közeledett… Athenaise de Montespan a kürtjelre megrándult, kinyújtózkodott és diadalmas forróságot érzett a derekában.

    A kocsi ebben a pillanatban megállt. Kutyák csaholtak ki a sötét parkból. Lajos összerezzent és felnyögött. A száján érezte a marquise száját, s kint egy rohanó záporfelhőben felismert valamit azokból a homályból jött s homályba eloszló sápadt árnyakból, amelyek álmában ezt a kocsit idáig kisérték. Mit súgtak neki, mit súgtak, – de erre most már nem lehet visszaemlékezni. Ó, miért felébredni, miért kiszállni? – gondolta Lajos és kezével ellökre magától a szájára tapadt Montespan marquise-t. «Sire – mondta Athenaise vérvörösen –, itt az Allégresse, a mi Allégress-ünk…»

    -  Hagyjon álmodni, szálljon ki… szálljon gyorsan ki! – mondta a király.

    Félig lehunyt szemekkel szült a kocsisoz később: Hajtson gyorsan vissza Párisba.

    -  Sire, visszamegy? Sire! Ó, megbabonázták az apácák… – sírt a marquise.

    A kocsi megfordult. Lajos hátrahajtotta a fejét. Tu autem Domine, miserere nobis – dudolta. – Gréville-el közölni fog egy felfedezést: a legjobb egyedül lenni… Az eső ömleni kezdett és Lajos tovább álmodott.    

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf