Tornai József: István király

Ülj le velünk a kő asztalhoz.
Nem ülök, mert ez itt sírkő.
Igyál velünk a fakupából.
Nem iszom, mert ez koponya.
Akkor énekelj,
tedd föl a koronát, járd el a táncot.
Nem táncolok,
ez a föld fájna, ez a föld meghasadna.
Én vagyok a vas-szájú király,
megittam a tavaszi esőt,
megittam a tavat, folyókat.

Mi vagyunk, akik megmaradtunk,
mikor a bőrruhások ránknyilaztak,
anyánkból kihasítottak,
lófarkas zászlóval fojtogattak,
elvittek a tengeren;
mi hívtunk,
mikor a vörösöket földbeverték,
mikor a Fehérlovas a te nevedben
végigvágtatott földbeásott fejeinken.

Megettem az országutakat,
nagy síkságot, kopasz hegyeket,
megettem a fejfátokat.
Mi sírtunk,
mikor a Tömbfejű elvette a búzánkat,
elvette az időnket, lábunkat:

mi vagyunk, akik tovább táncolunk.

Én vagyok az ezer-gyűrűs kút,
a legnehezebb homok,
leghosszabb sírás.

Akkor énekelj,
táncolj velünk az erdő sarkán.

Ti vagytok az én aranykezem,
az én ágyékcsontom.

Táncolj velünk, kereszttel-ölő,
zöld folyó-láboddal,
szántás-derekaddal.

Ti vagyok az én ezer lábom.

Akkor tedd föl nap-koronád.
Nem teszem,
ti vagytok az én napkoronám,
ezer nevetésem.

Dőlj le, templomkő-király!

Ti vagytok az én
halállal néző szemem.

Akkor vesd le temető-ruhád,
járd el velünk a táncot,
csavarodj híd-gerinceddel,
gyárkémény-nyakaddal,
ezer-árnyékú király,
ezer-fogú király.

Az esztendők megpirosodnak,
a városok ledűlnek és fölépülnek,
a kocsiutak fehér virággal özönlenek a tanyákhoz,
ezer holdudvarú király.

Én vagyok
a körbe-lángoló arc,
a földreboruló arc.