Erdélyi József: Pipacs

Mindenfelé a meggyarolt határon
kalászba szökkent már az új kenyér,
zöldjében úgy lobog a pip virága
pirosan, mint a tűzlány, mint a vér.

Óh, mennyi lenne, ha nem irtanák,
nem üldözné magvát a földmíves!
Szebb lenne úgy: a bús fáradó,
nem szépséget, hanem hasznot keres.

Káros a szépség, ültön üldözi,
nyomja, szorítja el, ki a haszon.
Mégis kikél, követeli jogát
rikoltva színét minden tavaszon.

Rostálja évről-évre gondosan,
kenyérmagvát a szigorú igás,
parányi magból mégis nő buján,
s kicsattan, mint egy véres lázadás.

Itt is, ott is békés zöld vetésben,
üti fejét, nagy piros ajkait
nyitja szilaj szitokra, céda szóra,
harsogja forró harci dalait.

Szabad a mesgye, még szabad az útszél
az árokpart – szégyentelen kiáll,
mint egy merész útonálló avagy,
mint egy csavargó, züllött király.

Elcsábítja a kóbor gyermeket,
elcsábítja a szende szűz fejét…
Veres szoknyáját fölfordítva kéjjel,
fogadja a nap hervasztó hevét.