Túrmezei Erzsébet: Ki lesz a győztes?

Ide ne jöjjön! Nem akarom! Úgyse fogok tanulni! Úgyse fogadok szót neki! És úgyse fogom szeretni. Azért se csak azért se! – tiltakozott. Sápadt kis arca kipirult a haragtól, szikrázott a szeme. Olyan csúnya volt.

    Hogyne, mikor ekkora méltatlanság esik rajta, Faragó Olgin, hogy nevelőnőt hoz melléje az édesapja nyárra, pedig ő nem akarja. Egyedül akar maradni. A maga ura, azaz a maga kisasszonya akar lenni. És jól van, csak hozzák ide azt az Idust, majd megmutatja ő, hogy nem fog itt maradni, mert nem fogja kibírni. Lesz rá gondja, hogy ne bírja ki.

    Igaz, hogy Idus voltaképpen az unokatestvére, akit még nem ismer. De már nagylány, az idén képesítőzött, és egész biztosan uralkodni akar majd fölötte. Apus ugyan másképp mesélte! Hogy vidám, kedves… játszani fognak és kirándulni. Mire való mégis az egész história? Hogy ne legyen olyan szabad és fesztelen az élet, mint eddig volt. Csak soha ne békült volna ki apussal Elemér bácsi, akkor a lánya se kerülne a házba. Idegent pedig nem hoznának, s ő megint egyedül lehetne Matild nénivel, aki semmit se tagad meg aranyos kedvencétől.

    Elérkezett a rettenetes nap. Apuka maga hajtott ki Idus elé az állomásra. Nemsokára jönniök kell. Őt persze itthon hagyták, pedig már ott az állomáson meg akarta mutatni, hogy csak azért se, csak azért se fogja szeretni. Milyen is az az Idus? De akármilyen, minek tolakszik ide! Á, most kanyarodik elő a kocsi az erdő mögül. Olgi szeme elé kapja a messzelátót. Ott ül, egészen jól lehet látni. Nem, azt semmi esetre sem lehetne ráfogni, hogy csúf boszorkány. Csak hát maradt volna ott, ahol volt. Majd visszakívánkozik még hamarosan. Lesz, aki gondoskodjék róla.

    A fiatal leány mosolyogva ugrott le a kocsiról, sugárzó barnaszeme a ki unokatestvért kereste, az elkénytetett, elrontott Olgit, akitől nem várhat semmi jót.

    -  Nem baj, Károly bácsi, majd megbarátkozunk – mondta vidáman a kocsin.

    De amikor rokon csók helyett nyelvét öltötte rá a kis húgocska, bizony nem volt könnyű kimondani a nagy szót:

    -  Kis Olgi, én szeretlek és szeretni foglak, akármilyen csúnya leszel velem.

    De volt, aki segített Idusnak. Szívében felfohászkodott az édes Megváltóhoz.

    -  Én meg azért se, és azért se, és azért se foglak szeretni, akárhogy hízelegsz is. Jobb, maradtál volna otthon! – hangzott a nyájas felelet.

    Megkezdődött a nagy küzdelem. Ó, a kis Olgi roppant leleményes volt abban, hogyan lehet valakinek az életét megkeseríteni. Amikor észrevette, mennyire vigyáz Idus a könyveire, képes volt betintázni, befirkálni valamennyit. Bogáncsot rakott a cipőjébe, eldugta leveleit. Mindennapra tudott valamit kieszelni. Majd csak megunja. Azt sohasem sikerült elérnie, hogy Idus árulkodott volna. Még haragosnak se sikerült őt soha látnia, pedig hogy örült volna neki, táncra is perdült volna örömében. Sőt! Úgy látszott, hogy Idus egyáltalán nem szomorú. Vet ugyan a kis javíthatatlanra minden új felfedezéskor egy szomorú tekintetet, de aztán vidám megint, mintha azt mondaná: Lesz ez még másképp is. Bosszantó, hogy legyen valaki, aki ilyen sokáig bírja, s akivel nem lehet már hogyan kikezdeni. De ennek a titkát csak akkor tudta volna meg, ha belelát Idus szívébe, vagy abba a levélbe, amit éppen ott ír a szobájában az édesanyjának.

    „Sokszor úgy elfog a honvágy, úgy szeretnék köztetek lenni, Anyukám. Úgy hiányzik a szeretet. Belevegyülnék Pali, Sári, Lackó játékába. De jó is volna! De tudom, hogy a Megváltó itt akar látni és Ő segít. Nélküle nem bírnám ki. Sokszor így is elcsüggedek. Ma a reggeli kávém volt megsózva. Szó nélkül kiittam. Lesz ez valaha másképp? Köszönöm, hogy bíztatsz, Anyukám. Jó, hogy a Megváltó ad erőt.”

    Kint szomorú, ködös idő volt. Mintha november lett volna. Hideg eső verte a fákat, és sírt az erdőn a szél.

    Idus befejezte és leragasztotta a levelet. Oda is adta az inasnak, csak aztán indult Olgit megkeresni. Előbb az erkélyszobában szórakozott azzal, hogy egy könyv lapjait kockákra és csillagokra vágta, biztosan ott lesz most is.

    Benyitott az ajtón.

    -  Tévedtem.

    Olgi nincs, a szerencsétlenül járt könyv maradványai hevernek csak szanaszéjjel. S az asztalon a vázának támasztva valami ákombákom.

    „Tisztelt unokatestvérem, nem bírom így tovább az életet. Szűk kettőnknek ez a ház. Inkább lakom az erdőben, mint remete. Ha megesz a farkas, azt se bánom. Apunak kezét csókoltatom. Ne sirasson. Minek hívott téged a nyakamra. Téged pedig kísértgessen boldogtalan árnyam. Olga.”

    Mi ez? Jól ismerte Olgit ahhoz, hogy erre is képesnek tartsa. Ha legalább nem ebben a rémes időben jutott volna eszébe. De így megveszi a hideg, összefázik. Feltétlenül a keresésére kell indulniuk.

    Idus nagyon izgatottan sietett Károly bácsihoz. S nemsokára Olgit kereste az egész ház. Először bent kutattak, de aztán rá került a sor az erdőre is. Idus ebből se akart semmi áron kimaradni. Megkezdődött a hajsza.

    Estefelé sorban szállingóztak haza a keresők. Nincsen sehol. Faragó Károly komor arccal nyitott a szobájába. Hol lehet az a szerencsétlen gyermek? De egyszerre – jóízű kacagást hall a saját ágya felől. S ki evickél elő a takarók, párnák alól, mint a mindenfelé hiába keresett Olgi. Ott ugrándozik már a szoba közepén:

    -  Jaj, de jól sikerült! Mesésen sikerült! Soha ilyen jól nem mulattam!

    -  Majd adok neked ilyen mulatságot! Megrémíteni az egész házat, kibolondítani az erdőbe! – csattan a szó, s csattan jobbról-balról a jól megérdemelt jutalom.

    Mindenki hazaérkezett már, de Idus még nem volt sehol. (Milyen édes elégtétel Olgi szívének.) Visszaindultak a keresésére, s koromsötét lett, mire hazahozták sápadtan, eszméletlenül, hideg, mozdulatlan tagokkal. Egy óra múlva már láztól tüzelt az arca, sietve hajtottak orvosért. Idus tüdőgyulladást kapott.

    -  Gonosz leány, miattad fog meghalni – szólt Faragó Károly komoran a gyermekére. S nem törődött vele tovább. Minden gondját a kis betegre fordította.

    Pedig Olgi most jobban szenvedett, mint a forró lázban hánykolódó Idus. Rettenetes szenvedés az, ha valakinek felébred a lelkiismerete, s előszámolgatja a vétkeit: ezt tetted, azt tetted… A kisleány zokogva gubbasztott a szoba sarkában, s mint egy sikoltás, tört ki belőle időközönként: Csak meg ne haljon!

    Nem halt meg, jobban lett. Halvány mosollyal, csendesen feküdt az ágyon. S akkor kinyílt az ajtó, és belépett Olgi. Letérdelt az ágy mellett és elkezdett sírni. Idus fejére tette gyönge kezét és elkezdte simogatni. Erre felcsuklott a gyermek sírása:

    -  Te most is szeretsz? Megbocsátasz nekem? Idus!

    -  Megbocsátok és szeretlek. Hisz azért kerestelek… mint a pásztor az eltévedt bárányt. A Megváltó is így keres bennünket. És mennyivel többet szenvedett Ő értünk… Kis báránykám, hát hogyne szeretnélek…

    Olgi fölemelte könnyázott arcát.

    -  Idus, akkor én téged… szeretni foglak! – és újra sírni kezdett,

    A betegszobában mindennap friss virág volt. Olgi szedte. Csengő hangon olvasott fel szép könyvekből… a legszebből is, az Isten Igéjéből. Olgi hangja. Győzött a szeretet.

    S amikor később énekelve járta az erdőt a két leányka, és sugárzott a szemük, és ragyogott az arcuk, azt dalolták az ágon a madárkák is.

    Győzött a szeretet!

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf