Batta Péter: A csorda megugrik

    - Szép élet, igaz, jó élet a pásztorélet, de jócskán veszedelmes is… meséli Ferkó bácsi a sóséri gulyás. Jó addig, szép addig, amíg csendes idők járnak. Nincsenek viharok, nincsenek rosszakaratú emberek, akik bajt csinálnak másoknak, szántszándékkal. De mikor osztán…

    - A múltkor is, hogy megugrott a gulya, ki híjja, hogy ott nem hagytam a fogam a fogam fehérit…

    - Úgy történt, hogy estenden még szépen beporoszkáltunk a szárnyék felé. Meg is vacsoráztunk. A barom meg lefeküdt. Egykedvűen kaszálta az alsó álluk a felsőt. A fűgomolyagok egymásután szaladgáltak föl hosszú nyakukon a lapos fogaik alá. Utána nagyokat nyeltek. Kérődzöttek. Nyoma se volt viharnak, bajnak, bár mintha távoli villámlást láttam volna meg északnak az ég alján. Alkonyattájban. De gondoltam, majd csak elkerül bennünket.

    - Ezeket a zörgő rossz öreg csontjaimat eltettem hát holnapra. Bebújtam a bódémba. A bujtárom, a Jóska maradt soros a két kutyával. A Bundással meg a Tiszával.

    - Éjfelet se cincogták még a suhanó, cikázó bőregerek, sürget ám ki a bujtárom a bódéból, hogy aszongya: Gyűjjék hamar gazduram, vihar kerekedett…

    - Kikászálódok egy kettőre a szűk alacsony ajtón. Hát bizony köllött, mer a barom már mind talpon vót. Villám-villámot követett. Az eső nagy lusta csöppekben kezdett esegetni. Későbbed meg már csak úgy szakadt, zuhogott a nyakunkba.

    - A barom nem fekszik, ha vizes a derekalja. Az orruk magosan a levegőbe. Oszt furt kifelé-kifelé törekszenek a gulyábul. Mink meg ketten, de az asszonyt is főzavarom oszt hárman, körül-körül a jószágon, a kutyákkal együtt terelgetjük, tartogatjuk az ártatlanokat.

    - Hő ne hő… hő ne hő… egyebet nem igen mondunk. De csak bíztatgatjuk, csak nyugtatjuk őket. Hogy nincs semmi baj. Maradjanak csak a falkába. De persze csínján, szép szóval, nehogy mi riasszuk meg szegényeket.

    - Közbe folyvást szélesedik, terjed a gulya. Hiába, érzem a talpam alatt, zsombékosba tévedt az egyik oldalon. Egyik zsombékkupacról a másikra ugrok, lépek, ahogy a villám fényességinél kiveszem őket. Nehogy a locspocsba üljek el. A víz csordogál, folydogál az ábrázatomon, a gúnyámon le, végig…

    - Hő ne hő… hő ne hő… Csupa csatak vagyunk mindnyájan. Ember, jószág egyformán. Lábunk alatt nagyokat cuppan a réti ingovány marasztaló sara. Uram teremtőm, mi lesz itt? Meddig tart ez az ítéletidő? Ezer szerencse, hogy közelünkbe még nem ütött le a ménkű. De villámlás, mennydörgés, csittegés, csattogás annál több van. A szemem káprázik, a fülem cseng belé.

    - Már alig bírom a jószágot tartani. A kutyák csaholását hallom itt-ott, rá egy-egy bődülés, de hogy az asszony, bujtár merre járnak, hol leledzenek, magam se tudom.

    - Pedig megkerültem már vagy kétszer az egész csordát, de nincs egy fa, egy ház, vagy kútgém, ami után igazodhatnék. Tán már a szomszéd határba járunk?… amikor egyszerre csak egy irtózatos csattanás… szemvakító villanás s a gulya – megugrik…

    - Jaj annak, aki ilyenkor ellent merne állni. Bomlottan vágtatni kezd vagy nyolc-kilencszáz darab marha, amerre a szem lát vagy inkább nem lát. Itt már nem segít semmi, csak az a jóságos mennybéli atyaúristen…

    - Rábízzuk hát magunkat a jó sorsunkra.

    - Egy darabig csak szaladok, rohanok velük, köztük, ahogy rogyadozó térdeim bírják. De mi lesz ha nem bírják? Már az is nagy csuda, hogy eddig össze nem tiportak… el nem buktam… ki nem gázolták a belemet. Az öreg Gazsi Bandi mesélt egyszer ilyen szörnyűséget.

    - Szerencsére egy ki hézag maradt körülöttem és ebben a csöppnyi tisztásban trappoltam én is az én kedves barmaimmal. Erőm azonban mindjobban fogyatkozik. Hiába ordítok torkomszakadtából, hogy: hó, ha, hó… hó, ha, hó…, mert most már ez a kommandó… itt nincs megállás.

    - A dörgés, villámlás szünet nélkül tart. Az eső szakad rendületlenül. Hol vagyok, hol járhatok már szent Atyaúristen?... szempillantás alatt eszembe ötlik régholt anyám képe, aztán az asszony-, gyerekeké… Térdeim rogyadoznak, inaim engednek. Még csak pár lépést ha bírom… s ekkor szerencsémre nagy fújtatva mellém kerül egy alacsonyas piszkos fehérszőrű magyar tehén… mint a vízbefúló a szalmaszálba, kapaszkodom én bele a kajla szarvába. Csak úgy félkézzel.

    - Megismerem, a Miska sógoré. Ez az a Szikra. Hagyom, hogy nyargaljon velem. Ragadjon magával. Jó nehéz lehettem neki, mert a tehén lassítani kezdett. Nagyokat paccsintva, két métereseket ugorva, lépve haladtam mellette, mégis megérezte persze a terhet…

    - Szerencsénkre végül is a vihar alábbhagyott. Az eső hamarosan elállott. A dörgés, villámlás lassan távolodott. Egyre ritkább lett. Végre ránk borult a fekete éccaka. A barom is kifáradt, lassított s nagyokat fújtatva megállott… leültem, roskadtam inkább. Rég voltam ennyire kiállva. Az én derekam is úgy járt, mint egy rossz kovácsfújtató. – A zaj elcsendesedett mindenfelé. A jószág megnyugodott. Egyik-másik kifújva magát, ropogtatni kezdte a füvet.

    - A suttyófiam, a Pista valahol messze-távol, tán két-három kilométerre is póznára hózta a viharlámpát. Ennek pisla fénye messzire ellátszott. Mutatta az irányt, amerre haladnunk kellett, visszafelé.

    - Lassacskán innen is, onnan is, felhangzott az enyéim egyhangú elnyújtott kiáltása:

    Háj… te… háj… – háj… te… háj…

    A kutyák megszokott, rekedt csaholása is megkezdődött. A gulya megindult szép tempósan, vigyázva minden lépésre, vissza a szárnyék felé.