Molter Károly: A gomb

A jó hazafi elsősorban lokálpatrióta. Ezt nem értette, ezt a gyakorlati igazságot. Fazekas öcsém, az óriástermetű helyettestanár itt a kollégiumban. A Nagy-Alföldről vetődött erre, azért is csúfolták döblöcösnek az idevalósiak, pedig a nagy nyugalmú ifjú aligha hízott sült tökön, inkább az uborkát szerette, amiből nyilvánvaló, hogy nagykőrösi származás. Apja hintósjárási végrehajtó volt, míg élt és csak halála után világlott ki, hogy fiára a kövérségnél s flegmánál egyebet nem testált. Hogy most idehívták ezt a hosszúléptű vállas gyerekembert, csak egy koffernyi holmival jött, egy köcsögkalappal, nyűtt zsakettel és amaz ősi képtelenséggel, hogy a bennszülöttekhez hasonuljon. Nem hallott a mimikri hasznáról, nem is gondolt arra, hogy ahol valaki boldogulni akar, ott minden érdekfonalat tűfokra kell venni, a szokásjogot tiszteletben tartani, be kell házasodni a brancsba, vagy éveken át kell házasság reményével kecsegtetni törzsfőnöki fehérnépeket. A városi tekintélyeket, intézményeket csak magasztalni illik, de mélységes megvetéssel kell beszélni vagy hallgatni más helyek jelentősebb dolgairól. Szóval, homlokán viselje az ember a fölírást: «a nagy világon e kívül nincsen számodra hely…»

    Fazekas öcsémet már megérkezésekor is baljóslatú jel fogadta. Szeptember elsején délután két órakor szállt ki a konflisból, s miután ilyenkorsenkit elé nem kaphatott a tanársoron, egyenest a tanári szobába ment, lefeküdt a vörös plüssdívánra s a hosszú úttól törődötten azonhelyt elaludt. Vagy egy óra múlva valaki költögette. Nagy álmosan lódult a feje, aztán a dereka s mire fölült, maga előtt egy kistermetű, nagysüvegű mosolygó urat pillantott meg, aki a fiatalember félvállát veregetve raccsolt:

    -  Hát maga, kérem, kicsoda?

    Az óriás lenézett, úgy ülve is, az emberkére, aztán visszaveregette annak vállát:

    -  Képzelje, az új helyettes tanár.

    Az úr erre hátrább lépett, süvegével meg a tanár felé intett:

    -  Na és hogy hívják magát?

    -  Fazekas Ferencnek. És – szólt fölkelőben nyájasan az ifjú – nekem kihez van szerencsém?

    -  Gróf Torboczkay vagyok, a kollégium főgondnoka. Gyűlésre jöttem ide, kicsit korán, igaz, de maga is alszik –

    Fazekas bogárszeme tágult is, mosolygott is:

    -  Gróf a főgondnok úr? Érdekes –

    A gróf nem volt leereszkedő, hanem jókedvű.

    -  Maga miért mosolyog ezen?

    -  Magamon mulatok. Az Alföldön kisfiú koromban azt hittem, hogy mind karddal járnak a grófok.

    -  Na ez túlzás! – nevetett a főgondnok s már ott termett az igazgató, aki restelkedve igazította útba az új tanerőt:

    -  Majd az iskolaszolga lakására vezeti és fölviszi a holmiját is. Aztán meg is fürödhetik, kolléga úr!

*

    De a kolléga úr hiába fürdött meg. Az itteni víz nem mosta le róla egyhamar az alföldi homokot. Érdes maradt és idegen sima lateinertársai között. Mintha más fajból került volna ide. Főként őszintesége hamar szolgáltatta ki környezetének. Ugratni kezdték csakhamar és ő hagyta magát, ugrott, hogy örömük legyen benne. Ha haragból, ha mulatságból kötekedtek vele, olyan maradt, mint a víz, melybe hiába mártasz kezet, mert tovább folyik. Tréfás esetek kapcsán került közszájra Fazekas és ha megkérdezték, hogy ez vagy az a kudarca igaz-e, jókedvűen bólintott: ármányos, kéteszű székelyei, hogy kifogtak rajtam!

    A tanácskozóasztalnál egyszer azt találta mondani, hogy örül, amiért Jénában megtanult németül, mert ez a nyelv lett a pápaszeme, ha nyugatra akar nézni. Fölkapta erre a fejét a vén vallástanár, aki valaha nyikómenti kiejtéssel németet tanított és elképedve ütött az asztalra:

    -  De már, Fazekas öcsém, itt nálunk nem fog germanizálni! Megmondám a tavaly Kuncz Eleknek, a főigazgatónak is, mikor azt követelte, hogy németül zagyváljanak a német órán: «hallj te rá, itt a kollégiumban még a Bakk-korszakban se beszéltek németül!»

    S a bütykös udvarhelyszéki góbé rajta volt, hogy megmagyarosítsa alföldi testvérét. Mindenütt figyelmeztette a székely elsőbbségre, a Csaba-mítosz előírta teendőkre, a székelymentés kötelességeire és addigi eredményeire, éneklő ékesszóval tukmálta rá a túrós puliszkát öntött salátával, mint amely étel messze maga mögött felejti a paprikásszalonnát, eljárta szász bor mellett a bözödi lötyögőst, elzihálta a csűrdöngölőt és eltáncolta a mártogatóst, – ahogy mondá: «népies kontrapunkttal!» – megmutatta neki székelyfaragású kapuját a szőlőskertben és fitymálta a székely fővárost, melynek piacán örmény, zsidó és «er» végű magyarok pöffeszkednek a kereskedőpultok mögött. Még az Istenszék-havasi kiránduláson is, hegynek menet órákig dicsekedett az öreg a városra gyakorolt székelyesítő hatásával, építkező kedvével, negyvennyolcas szólamaival és ellenfeleinek alacsony intrikáival. Beszélt, beszélt a jóember, végre majdnem a hegytetőn, Fazekas előtt kapaszkodva a sziklás ösvényen, a fáradtságtól, erőlködéstől nyögve egy nem éppen illedelmes hangot talált visszafelé küldeni, mire Fazekas öcsém csöndesen szólalt meg, aznap először:

    -  No végre egy okos szó!

    A vén góbé persze, hogy felbőszült: «Tiszta bolond kee, öcsém?» - és azontúl levette róla kezét. Harmadik héten egy másik sovén székely tanártársa, ki azóta rég fanatikus kommunista vezér, azt kérdezte Fazekastól éjféltájt a kávéházban:

    -  Hallja, kedves kolléga uram, maga mit akar azzal a fene radikalizmussal?

    Fazekas egykedvűen nyelte le borát:

    -  Csak annyit, amennyit Kossuth apánk akart.

    -  De hiszen azt már minden jobbfajta mészáros akarja!

    -  Bezzeg, de csak annak egyik felét. Kossuthnak azt a felét, amelyikkel 49 előtt fordult Bécs felé. Csakhogy én ahhoz a feléhez tartom magam, amelyikkel 49 után fordult az egész világhoz. Az emigrációs, birtokon kívüli, az iskolában alig ismert Kossuth apánkat szeretném igazolva látni. Szeretném, ha a nemzetiségek is szobrot emelnének neki!

    -  Adja azt maga alább is, Fazekas öcsém!

    A fiatal férfiúnak kigyúlt a homloka:

    -  Nézze, bátyám, tanult maga gyorsírást?

    -  Nem én, minek? nem olyan sietős a dolgom.

    -  Nohát a Bódogh János-féle levelező tankönyvben utánanézhet. Ott van ez a mondat az «a» és az «az» betű gyakorlására: «Fazekas Ferenc derekasan megállja helyét.» Tudja meg, hogy az a Fazekas Ferenc én leszek!

    A társaság harmadik tagja, a mindig különvéleményű matematikus, akinek az volt a véleménye, hogy a szekundát is ki kell érdemelnie a diáknak, most megvetéssel legyintett:

    -  Kossuth apánk nem kívánhatta, hogy szobatudósok akarjanak rajta keresztül érvényesülni. Tudja, Fazekas öcsém, hogy mihez ért egy filológus? Ahhoz, hogy mimódon lett a görög halopexből a német Fuchs. Halopex, alopex, lopex, opex, pex, pax, pix, pox, pux, Fuchs. Ezt igen, ehhez értenek maguk, de az országláshoz, ugyan kérem – –!

    A makacs és szokatlan kaliber legénynek hamarosan híre ment a városon. Hogy szélsőséges, pedig nem zsidó, még «ő»-ző nyelven is beszél egy kicsit és akkora uralaltáji nyugalom ül rajta, hogy a fürge semiták is elunják vele a vitatkozást a szocializmusról. Paraszt ez a Fazekas Ferenc a javából, pedig nem unalmas a legjobb társaságban sem, csak úgy nyeli az erős erdélyi borokat, hogy leöblítse, úgymond, a sok homoki vinkót, lőrét, meg a karcost, közben fényesfekete haját simogatja és dühös-szép sorokat idézget ama méltán rettegett Ady Endrétől. Egyszer, már a világháború alatt, nem is állhatta tovább a táblai főügyészhelyettes egy flekkenvacsorán:

    -  Ejnye, Fazekas öcsém, nem unják még azt a pávát, aki fölszállott a vármegyeházára?

    Az orosz fogolytábor hadigazdag élelmezője recsegett:

    -  Tavaly itt járt az az Ady. Elég baj, hogy a főispán úr őméltósága sem átallotta vele szóbaállni. Hova jutunk így, kérem?

    A város ellenzéki képviselője sietett a fölvilágosítással:

    -  Ady cikket írt a Nyugatban őméltóságáról. Így találkozik a reakció a destrukcióval. Az igazi hazafi hiába retteg.

    Egy helyi szerkesztő intimebben kezdett vallani:

    -  Ady Bandi éppen úgy beszélt Kossuthról, mint Fazekas tanár úr. Csak nem bírta úgy az italt. Valamelyikünk közben mind idézte neki a verseit.

    -  Rosszul, persze! – morgott Fazekas.

    -  Nem a, nehogy azt higgye! Aki idézte, az a kolozsvári főhadnagy, vagy szerkesztő, hogyishívják, annak ki volt fordulva a szeme a tisztelettől. Pedig ma, ezekben a véres, hazafias napokban a hideg szalad végig az ember hátán, amikor az ilyen költő átkozódásaira gondol!

    -  És mennyi kárt csinál az efféle versfaragó, – fűzte hozzá egy jelesül emelkedő szabadkőműves – a feleségem azóta folyton hajtogatja: «Menton, November, Azúrország», szeretne odautazni, pedig azt még nem foglalták el vitéz csapataink! Fazekas úr nem vonult be, untauglich? – és gúnyosan intett az óriás felé.

    -  B-osztályos felmentett vagyok nélkülözhetetlenség címén.

    -  Úgy, kérem és tollal szolgálja a hazát?

    Az ügyész elkomolyodott:

    -  Ha csak beszélne az öcsém, de az a baj, meg is írja. Legutóbb megirigyelte Szekfű úr dicsőségét is. Annak az úrnak Rákóczival volt baja, neki meg a kurucokkal. Azt állítja Fazekas öcsém a szaksajtóban, hogy a kuruc népköltészet jórésze későbbi utánköltés.

    -  Ersatz-költészet? Tyűh, be labanc-beszéd! – sivított az élelmező.

    -  Igazság! – dördült feléje Fazekas.

    -  Mit érünk ma, öcsém, az ilyen termékeltlen igazságokkal? Jobb a termékeny hazugság!

    És az ügyész bölcsen és szeretettel nézett az ifjúra. Ez azonban nem is heveskedett már, hanem mintha gyermekeknek magyarázott volna:

    -  Könyörtelen önvizsgálatra van szükség, nem annexiós hazafiságra. Megismerni összes önáltatásainkat, lehámozni magyar népünkről a hízelgés mázát, mert fölnőtt fajta önérzetét sérti a hazugság. Kevés magyar van a világon, de amennyi van, hadd tudja pontosan a helyét.

    Az ilyen viták csak megdagasztották Fazekas feje fölött a hazafiatlanság gyanúfellegét. Az igazgató legondolkodva figyelmeztette is egyszer:

    -  A gyanú öl. Maga körül bujkál a rosszhír, hogy maga nem jó magyar. Irtsa ki ezt a mételyt a neve körül, a maga érdekében mondom, Feri öcsém!

    Feri öcsém szeme megcsillant:

    -  Ma-holnap divat, direktor úr, amit én hirdetek. Amit körülöttem a kisváros hasbeszél, nem érdekel. Hamarosan akadémikus leszek, ha nem ügyelek, annyira konzervatív vagyok. Csak éppen a szabályos polgárélet rendjét, a beosztását tudnám még eltanulni. Hogy komolyan vegyenek, hogy a lányok házasulandó fiatalembernek érezzenek. De soha sincsen pénzem, most is kérek a direktor úrtól száz korona kölcsönt. Úgy is gyönge a valuta és elsején megadom…

*

    Lassanként megdiplomásodott a helyettes tanár és a miniszter kinevezte rendesnek. Ám ez a megszilárdulása cseppet sem javított a népszerűségén. Csak néhány asszony nézte csudálkozva, mikor a gesztenyesoron sétált, vagy szombaton éjfél felé a kávéházba lépett. Ilyenkor ez a torha emberkolosszus rokonszenvessé vált magánya biztonságában, kívánságnélküli egyedüllétében. Egy-két finom és független szalonban óvatosan próbálkoztak a közelébe férkőzni, sőt egyszer a szomszéd vármegye félszemére fekete kötést viselő főispánja, egy joviális magyar úr, aki érdeklődéssel hallgatta végig a fiatal férfi nyugalmas, újszerű elmélkedését, nyíltan helyeselt neki. Így történ aztán, hogy a város jótékony nőegylete fölkérte, hogy a katonakórház gyógyuló betegeinek tartson irodalmi előadást, amelyik magyar íróról akar. Az úri katonabetegeken, lábadozó paraszt-bakákon kívül megjelent az előadáson a vöröskeresztes hölgyarisztokrácia és a város egész intellektuális rétege. Fazekas Ferenc Babits Mihályról beszélt s miután saját szívére hallgatott, természetesen a költő «Húsvét előtt» című versét recitálta. A háborús fáradtság ez idején tűz volt ez a költemény, hatása néhány pillanatnyi dermedt csend után tomboló helyeslést, ordító békevágyat csalt ki a hallgatókból. A politikai és katonai vezetőség azonban nem maradt ott az előadást követő teán, sürgős dolguk akadt és félelmetes feszültség ülte meg az egész társaságot. Fazekas Ferenc is félóra múlva ajánlotta magát. Az utcán nagyot fújt és lerázta magáról ennek a lelkes és kínos órának az emlékét. Valaki megszólította, egy kurtára nyírt hajú diáklány:  

    -  Megengedi, tanár úr, hogy magával tartsak hazáig? Én is arra lakom.

    Feri öcsém már ismerte ezt a kisasszonyt. Úgy tudta, hogy medika, egy öreg városi tanácsos egyetlen gyermeke. Kezet se fogtak, csak úgy ballagtak egymás mellett a tavaszi piacon. A tanár úr elég hevesen fogott egy témához, mintha meg akarná előzni a lány szándékát, hogy az iménti előadásról beszéljen:

    -  Jó, hogy találkoztunk. Maga, úgy tudom, rövidlátó? Hány dioptriás szemüveget hord?

    -  Téved, tanár úr, csak ha megerőltetem a szeme, úgy kollokviumok után, vagy erős napfényben láthatott rajtam binoklit.

    -  Csak azért mondom, mert nekem is bajom van a szememmel. Most mennék orvoshoz…

    -  Sajnálom, hogy még nem vagyok orvos! – és a lány fakó, jelentéktelen arca a szeme mosolyától szépült.

    Feri öcsém barátságosan kérdezte:

    -  Miért?

    -  Mag volna az első páciensem. De hát aki beteg, az nem várhat.

    -  Maga szóval máris betegnek tart. Meg se vizsgált, pedig…

    -  Kell is ide vizsgálat, uram! Pacifista verset szaval katonatiszteknek és annyira rövidlátó, hogy nekimegy a társadalom jól látható pilléreinek. Magának sok dioptriás szemüveg kéne. Súlyosan rövidlátó!

    -  Vagy távolbalátó, nem tudni még! – s Feri öcsémnek tetszett ez a támadás. A leány vékony hangja apró ezüst csengőre emlékeztetett s szőke rövid haja, nagyokos anyáskodása, pártfogó természetessége melegítette az árva óriás szívét.

    -  Köszönöm, kisasszony, a diagnózist, – Fazekas nevetett, – csakhogy ne higgye, hogy a baj fölismerése már gyógyít is!

    -  Ó, kérem, maga meg ne gondolja, hogy én valami hazafias dáma vagyok, aki magát figyelmezteti, hogy a bort kevésbé és a hazát inkább kell szeretni. Én orvos leszek s most pszichológiát hallgatok.

    -  Aha, valami esetet lát bennem! Kóros hazafiatlanság esete, úgy-e? Hát vegye tudomásul, hogy én a hazából csak az ostoba embereket nem állhatom.

    -  Pedig azok vannak többségben, uram! A bölcseket nem vicc szeretni, hanem a butákat, ez a nehezebb virtus!

    Fazekas ijedten nézett lefelé a leányra, szinte annak arcáig húzta le a fejét, hogy jobban lássa.

    -  Most már én kérem, engedje meg, hogy hazáig kísérjem!

    S Feri öcsémnek ennyi elég volt, hogy az egész húsvéti szünet idején naponként keresse a találkozást a karcsú, tisztátlan arcszínű Várady Eszterrel. A kurtahajú orvostanhallgatónővel, aki a női nemből először lepte meg önálló észjárással. Egy hónap múlva pedig már azon tanakodott, hogy megkéri a kezét. De gyámoltalanságában s titokban azt remélte, hátha a lány kéri meg az övét, vagy legalább is rátereli erre a szót. Ez a reménye egyenest boldoggá tette…

*

    A város, melyben Fazekas Ferenc mind derekasabban állta meggyőződését, hírhedt vala félművelt lapszerkesztői miatt. Túlnyomóan nyomdatulajdonosok, nyomdászlegények, hirdetésért lapkiadó papírkereskedők, sőt egészen sötét előéletű sajtóbrávócskák utánozták itt az országos újságok közéleti hangját, természetesen gyakori komikus mellékízzel. Ezernyi tanult fő szórakozott a zsurnalizmus e vidéki virágzásán, de senki sem vetett annak véget egy nagyobb, független napilappal. Fazekas kultúrkényessége persze hamar beleakadt ebbe a fércírásba, mert féltette diákjainak ízlését és helyesíró érzékét e sajtótól. S miután kifogásait nem hallgatta el, újból mulatságra adott alkalmat az intelligenciának: a helyi vicclapban lerajzolták, amint megvöröstintázza a hírlapírók cikkeit és hazaellenessé javítja azok olcsó patrióta-patronjait. Egy csúfondáros építész pedig a következő adomát akasztotta városszerte Fazekas nyakára: éjfél után egy mellékutcában találkozott a tanár úr egy ilyen zsaroló álpublicistával, aki mindenkitől kisebb-nagyobb kölcsönöket szokott kérni. A hírlapíró elébeállt a tanárnak és a vaksötétben megszólította:

    -  Nincs a tanár úrnál könnyűhelyt kétszáz korona?

    Fazekas zavartalanul, sőt némi fenyegetéssel vágta rá:

    -  Van. De azt hiszi, félek magától?

    A hírlapírónak a fülébe jutott ez a tréfa és erre ugyancsak az építész információi alapján megtámadta másnap a tanárt, hogy ő az a Fazekas, aki a Ludas Matyit írta, hogy izgasson a történelmi osztály ellen. Mindeme cécóból pedig, csudálatos, minidig Fazekas alakján ragadt valami újabb botrányárnyalat, pedig a szerkesztőt nevették ki, úgyhogy eggyel több sakál leste a városon a közéleti préda, a fölforgató tanár leteríttetését. A végső feszültséget a várakozásban egy különös véletlen hívta azután elő, 1918-ban, október közepén Fazekast, a helyi sajtóban sokat emlegetett tanbetyárt gazdája, az igazgató valami birtokpapírral átküldte az alispánhoz a megyeházára aláíratni. Az alispán úr jobbján a fülére tartotta és még egyszer kérdezte a bemutatkozótól:  

    -  Hogy is hívják öcsémuram, nem értettem jól!

    -  Fazekas Ferencnek, – mondta ez hangosabban.

    -  Ahá, maga az a bizonyos?

    -  Milyen bizonyos, kérem? – fortyant föl a tanár. – Tessék világosabban beszélni, nagyságos uram!

    Az alispán közelebb hajolt és fölényes leereszkedéssel fogta meg Fazekas kabátján a felső gombot:

    -  Maga az a bizonyos frontmögötti aknavető városunkban?

    Feri öcsém hangosan fölnevetett. Közben már ő is kedélyes önkéntelenséggel fogta az alispán kabát felsőgombját:

    -  Ön talán, mint Gábor Áron, ágyúkat önt a vármegyeházán? – Többet nem mondott, de nem is mondhatott. Az alispán arca egyszerre elvörösödött, azután hirtelen fölháborodva egyenesedett ki a megyei úr, úgyhogy akkorát rántott a sújtásán, hogy a gomb ottmaradt Fazekas öcsém kezében. Erre kifordult a főhivatalnok a másik szobába, és hallgató-ingerülten telefonált az igazgatónak:

    -  Kérem, tessék mást ideküldeni, vagy személyesen idefáradni, igazgató úr!

    Fazekas várt még egy percig, aztán lassan megindult a boltívek alól s még az utcán is szorongatta markában a kötött fekete gombot. – Drága lesz ez a gomb, – gondolta magában, de azért szemernyi félelmet sem érzett. Akkor mégis jóleső aggodalommal félt csupán attól, hogy Várady Eszter megint megszidja ez újabb baklövéséért. Pedig ő, bizonyisten, nem haragszik erre az alispánra, akire pedig Annyian haragusznak hazafias üzletei miatt.

    Ezt az újabb esetét a helyi hajszasajtó nem hagyhatta kiaknázatlanul. Ámde beleszólt Erdély sorsának változása döntő szóval a gomb-afférba és a mindent elsöprő forradalom, majd az impérium-változás elsősorban az alispánt késztette repatriálásra. Úgyhogy Fazekas Ferenc gyöngédtelensége ezúttal bosszulatlan maradt. Feri öcsém keserű elszántsággal és ázsiai tehetetlenségi nyomtékával itt maradt az iskolájában. S mikor félesztendő múlva, húsvét táján, megkérdezte az egyetemi tanulmányaiban az események által megakasztott orvosszigorlónő, hogy miért marad Erdélyben a tanár úr, ez egyszerű őszinteséggel vágta rá:  

    -  Gondolhatja, hogy nem a románokért. Hanem magáért.

    Eszter elpirult, de azért korholta:

    -  Hát Erdélyért? Azért nem tudna itt maradni?

    Fazekas Ferenc megszorította a lány kezét s közelhajolt annak arcához. Mintha csókolni akarta volna, pedig az utcán voltak, az öreg Várady barokkcirádás háza előtt. Délre járt az idő s ők ketten, a nélkül, hogy összebeszéltek volna, befordultak a nagykapun. Feri öcsém tárgyilagosnak próbált maradni:

    -  Megszoktam az erdélyi hegyeket. Az ember verekszik, amíg honfoglaló lesz, – itt megcsuklott kissé a hangja, – mert megkérem édesapjától a kezét, – s erőszakkal megint keményre fordult a szava, – hátha gyökeret verek végképp Erdélyben!

    Az őszülő Várady bácsi elkeseredetten fogadta:

    -  Látja, öcsém, hogy mivé lettünk? Érzi most már, hogy a haza minden előtt, úgy, ahogy van, ezernyi hibájával.

    Fazekas szerényen ropogtatta két hatalmas tenyerét:

    -  A napokban kötötte ugyanezt a lelkemre egy román tanügyi insprektor. De én most már kitartok a még Magyarországon szerzett fölfogásom mellett: a hazai színvonal emelésén fáradozom. Soha még virágot, fát nem ültettem, hanem a népem szellemét tatarozom. Akár foltozóműhelyt nyithatnék.

    -  Jó, jó – csattant fel az öreg, – de most már nem igen tépheti le az alispán melléről a gombot!

    Fazekas számot adott önmagáról:

    -  Először is s gombot az alispán úr tépte le. Másodszor: most is itt van, ni, a kezemben az a gomb, – s a tanár úr fölmutatta, mint valami történelmi relikviát, – akarja látni? Az alispánból csak ez a gomb maradt Erdélyben, én azonban egészen itt ragadtam. Ha cinikus volnék, aszondanám, adja nekem Eszter kezét, amiért a régi sújtásból legalább a gombot itt tartottam. De fogadom, új ruhát illesztek ehhez az emlékgombhoz!

    Az öreg fejét csóválta. Aztán kezet fogott Fazekas öcsémmel.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf