Muskátli - 2017. július

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. július / III. évfolyam / 11. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

A hazatért gazda

Lágyfuvalmú nyári szél
A kalászt ringatja:
Peng a kasza, csattog a fürj,
Rendet vág a gazda.
Verejtéke gyöngyeiből
Élet, áldás támadt…
El-elnézi boldogan
A terített asztalt,
A mosolygó tájat:

„Verőfényes rónaság,
Szülőföldem tája!
Gyógyíts meg, mert beteggé tett
Az a sötét bánya!
Bányák mélyén vágyó lelkem
Csak egy képet látott:
Rengő piros pipacsot,
Ringó sárga kalászt,
Kék búzavirágot.

Kenyéradó szép hazám,
Édes szülőföldem!
Elhagytalak hűtelenül,
Csakhogy visszajöttem!
Ablakomon a kísértő
Már hiába zörget:
Szent anyai kebeledről
Csábító szavával
Le nem szakít többet!

Te altatsz el engemet,
Kis falum határa!
Te mosolyogsz terméseddel
Síromnak halmára.
Te szövögetsz körülöttem
Tarka, színes álmot:
Rengő, piros pipacsot,
Ringó sárga kalászt,
Kék búzavirágot!”

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 24. szám, 1909. július 4.

 

Július 2. – 340 éve született Ráday Pál

Ráday Pál születésnapjára

340 éve látta meg a napvilágot Losoncon Ráday Pál. Önéletírásában így emlékezett meg erről:
„Én Ráday Pál Születtettem e' Világra 1677-ik Esztendőben, Július havának 2-ik napján, a ... jegy alatt, néhai b. e. Libertsey Rosina kedves asszony anyámtól, Libertsey Mihálynak Földváry Zsófia asszonytól származott leányától, és Ráday Gáspár atyám uramtól, Ráday Andrásnak Madats Sophia asszonytól való fiától.“
A református apa  és  evangélikus anya gyermeke  a tudomanynak sengéjét ( alapjait)  az Lossonczi Oskolában sajátította el. További tanulmányok és hadi szolgálat után Nógrád  megye   jegyzője  lett. 1703-ban leendő apósával Kajali Pállal együtt II. Rákóczi Ferenc szolgálatába állt, a fejedelem intimus secretáriusa, bizalmas titkára lett, ő fogalmazta a „Recrudescunt… kezdetű kiáltványt a szabadságharc okairól és céljairól. Tevőlegesen részt vett a szécsényi és ónodi országgyűléseken, ő szerkesztette az első magyaországi folyóiratot, a latin nyelvű Mercurius Veridicus ex Hungaria c. haditudósításokat. A fejedelem nevében tárgyalt Európa uralkodóival, a török szultán vezéreivel,  utóbb pedig a fegyverletétel ügyében Pálffy János  császári tábornokkal. A szabadságharc  bukása után Losoncon, majd Ludányban, végül pedig péceli kastélyában élt haláláig. 1712-1715 között Nógrád képviselőjeként, illetve a református egyház első főgondnokaként az országgyűlésben a protestánsok jogvédőjeként tevékenykedett, de foglalkozott szociális és gazdasági kérdésekkel is. Megalapozta azt a könyvtárat, amit fia, Gedeon épített tovább. Ez ma már közkincs, a Dunamelléki Református Egyházkerület budapesti  Ráday  Könyvtárában. A  hívő, Biblia-olvasó Ráday Pál imádságok, vallásos költemények, énekek szerzőjeként is maradandót alkotott. Lelki hódolás című, 21 imát és 23 istenes éneket tartalmazó áhítatos könyve először 1710-ben Kassán jelent meg. Ravasz László református püspök „A korszak legnagyobb református imádkozójának” nevezte  a pietista – kegyességi szellemtől áthatott Ráday Pált.
Bár Pécelen halt meg 1733. május 20-án, kívánságának megfelelően Losoncon temették el. Az özvegy, Kajali Klára által építtetett kripta falán elhelyezett hatalmas sírkő latin felirata szerint „…e kő alatt alszik Ráday Pál, ki e névnek dísze, virága vala. Kicsoda, mekkora volt Pannonia tudja, s a külföld népe is, elmondják művei, tettei mind...“
A református temetőben álló kriptát először 1898-ban, majd 1926-ban, legutóbb pedig 1977-ben újították fel. Az idei évforduló alkalmából „a külhoni, magyar vonatkozású, különösen veszélyeztetett műemlékek megmentésére vonatkozó  Rómer Flóris Terv“ anyagi forrásainak köszönhetően  Losonc város Önkormányzata helyreállította a megromlott állagú műemlék épületet. A málladozó sírkövet a Losonci Református Egyház restauráltatta Bogárdi Szabó Istvánnak, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének támogatásával.
Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége, Losonc város Önkormányzata és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház losonci egyházközsége rendezésében július 8-án kerül sor a megújult kripta ünnepélyes átadására, a református templomban 10 órakor kezdődő ökumenikus, a reformáció 500. évfordulójáról is megemlékező istentiszteletet követően.  

Böszörményi István

 (Forrás: Felvidék.ma hírportál)

Lőrincz Sarolta Aranka:

Tündér Amálka és

a bánatos pók, Vili

5. mese

Tündér Amálka édesen aludtkis ágyában, és olyan szép álmot látott, amilyet még soha.Azt álmodta, hogy tündérszárnyacskáiszivárványfényben csillognak, és egy nálánál nagyobb tündér, maga a tündérkirálynő simogatja aranyhaját.
Amálka, Amálka, kicsi Tündér Amálka, jó tettedért jót várhatsz! – hallotta a tündérkirálynő bársonyos hangját. Ekkor megcsendült egy aranycsengettyű,a tündérkirálynő perdült egyet, és eltűnt a nyári égen.
Jaj, de szépet álmodtam, vagy talán ébren voltam? –álmélkodott Amálka. De mivel itt volt a reggel, már a nap is felkelt, gyorsan kiröppent a harangvirág kelyhéből, és a forráshoz szállt, hogy megmosakodjék. Nini, a forrás vizében mit látott, alig akart hinni a szemének!Tündérszárnyai szivárványfényben pompáztak, mintha éjszaka kicserélték volna.
Valóság és nem álmodás, tündérszárnyam ilyen csodás! Segíteni nagy öröm,tündéreknek királynője, jutalmamat köszönöm!
Amálka nagy boldogságában körbetáncolta kis kútját, és ahányszor lenézett a forrás vizére, annyiszor megcsillantak pompás tündérszárnyai. Egész nap táncolt volna, ha a tölgyfa ága-bogában lakó madarak kíváncsian meg nem kérdezték volna: Csirirí, Amálka, kicsi Tündér Amálka, szedtél-e már édes bogyót, cseresznyefán pirosodót?
Ekkor jutott eszébe Amálkának, hogy vissza kell mennie a bogyókért, ha még egyáltalán megvannak.
Nosza, kapta kosárkáját, és már repült is a vadcseresznyefához, amelynek ágai egyre csalogattak minden arra járót: Gyertek, gyertek szüretre, lombkoronám hegyébe! Van cseresznyebőven, számolhatod szépen: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, el ne fussál, itt legyél!
Tündér Amálkának nem kellett kétszer mondani, már számolgatta is a piros cseresznyeszemeket, ahogy a kosárkájába rakta.
Egy szem bogyó, két szem bogyó, kosaramba sorakozó! Hazaviszem, fel is fűzöm, kamrácskámban szögre tűzöm. Téli napok hidegében aszalt bogyót eszek, s egészséges leszek.
Annyira elmerült a munkájában és a számolgatásban, hogy nem vette észre a nagy kövér pókot, aki a hálóját otthagyva Amálkához közelített. Nyolc lábával lépegetett, egyszer ezzel, máskor mással, mindig tudta melyik lábbal.
Amálka, Tündér Amálka, szánj meg engem, segíts rajtam, fáj a szívem, nincs vigalmam! –kiáltott fel a fára a mindig harcra kész pók,Vili, aki most olyan szelíd volt, hogy Amálka alig ismert rá.
Jaj, te vagy az, megijedtem, pókhálódba én nem estem! – rezzentmeg Amálka, és már kapta is kosarát, hogy elrepüljön.
Éntőlem mindenki fél, mindenki elszalad, magányos pók vagyok, nincsen jó barátom, engem senki sem szeret ezen a világon! – sóhajtotta el bánatát pók Vili,és olyan sűrűn kezdtek hullani a könnyei, hogy teljesen eláztatták erős szálból szőtt hálóját.
Amálka kicsi szívében egyszerre nagy-nagy sajnálatot érzett, de még mindig tartott tőle, hogy csak be akarja csapni az alattomos pók,Vili.
A hangyával jól elbántál, a hálódban rajtacsaptál, ő lett volna estebédet, ha nem jövök nagy merészen. Szegény hangya védekezett, izgett-mozgott, lába törött, sírt-rítt, de te nem sajnáltad, most már vess magadnak ágyat!– sorolta egy szuszra Tündér Amálka pók Vili gonoszságát.
Sajnálom már, szánom-bánom, odaadom tudományom, hogyha kell, a kis hangyáknak lengőágyat szőnék,párat–ajánlotta pók Vili, csak ne haragudjon rá senki, csak bocsássanak meg neki.
Amálka látta, hogy igazi a bánata, ezért odalépett hozzá, és megsimogatta a kövér pók fejét, majd kis fehér kendőjével megtörölte könnyező szemeit.
Ne sírj, ne ríj, pók barátom, velem jöhetsz kis kutamhoz, hogy lásd, mennyi a jó barát, kis madárkák, katóbogár. Hát még a jó öreg hangya, kinek összeforrt a lába. Addig-addig ápolgattuk forrásvízzel, ezerjófű-, bársonyvirág-pakolással, hogy estére csoda módra meggyógyult a törött lába.
Elindult hát Amálka, oldalán a pókkomával, aki hátán vitte Amálka kis kosarát, amelyben ott piroslottak a vadcseresznye érett bogyói.Gyalogúton mendegéltek, beszélgettek, mintha mindig jó barátok lettek volna. A madarak meglátták Amálkát az öreg tölgyfa tetejéről, amint lassan lépegetett a pókkal,csodálkozva csivitelni kezdtek.
Csirirí, csirirí,jön pók Vili,nézd csak, rí!
A katicabogár is odaröppent Amálka vállára, és egyfolytában csodálkozott a pók szelídségén.
Nem rí, nem sír, inkább nevet, barátunk lett, hiszitek-e?
Olyan vidámak lettek, mint amilyenek ti szoktatok lenni, gyerekek. De csak Tündér Amálka tudta a titkot, hogy jóságáért jóságot, új barátot kapott. Ekkor jutott eszébe éjszakai álma a tündérkirálynő mondása: Amálka, Amálka, kicsi Tündér Amálka, jó tettedért jót várhatsz!

Lőrincz Sarolta Aranka:

A kis szekér

Zötyög a kis szekér,
nyikorog négy kerék,
kicsi csacsi húzza
döcögős szekerét.

Rajta ül apóka,
mellette anyóka,
gidres-gödrös úton,
döcögős az útja.

Szénát visz a szekér
potyog is lefelé,
gidres- gödrös úton
hulldogál szerteszét.

Apóka meglátja,
anyókát megrántja
gidres - gödrös úton
csacsit megállítja.

Anyóka felszedi,
szénát gereblyézi,
gidres- gödrös úton
 szekérre helyezi.

Tovább megy a szekér,
nyikorog négy kerék,
gidres- gödrös úton,
lassan majd hazaér.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Az álmom

Feküdtem az ágyon,
Vártam, jön az álmom.
Szememet lehunytam,
Jött felém az álom.
Csillogott, villogott,
Ugrált és kacagott.
Meglöktem az álmom,
Gurult hét határon.
Futottam utána,
Erdős, hegyes tájon.
Hegyre föl, völgybe le,
Csak gurult az álmom.
Kiáltottam: Állj meg!
Irgum- burgum, várj meg!
De az visszakiáltott,
Messze hét határon:
Meglöktél gurulok,
Érjél utol már most!
Elgurult, elveszett,
A csillogó álmom.
Keresem, kutatom,
Máig nem találom.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Nyári dal

Fénylő napsugár
arany színben táncol,
búzamezőn egyre ropja,
búzakalászt csókolgatja,
nyári arca lángol.

Színes a határ,
zöld és sárga pászták,
a nyári szél borzolgatja
az út széli pipacsoknak
tűzpiros virágát.

Forr a levegő,
égi vándor izzad,
a víz partját megkeresi
habok hűsét ölelgeti,
arany színe csillan.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Erdei túra

Úton mentem, hegyen által,
sűrű fák közé találtam.
Tölgyfa, bükkfa alatt mentem,
fenyőfánál megpihentem.
Nagy hátizsák húzta vállam,
túracipő nyomta lábam.
Mit tehettem, tovább mentem
erdő völgyén általmentem.
Kicsi patak utam állta,
kanyarogva, csordogálva.
Patak kövén általléptem,
 füves partján megpihentem.
Hátizsákom kibontottam
Kenyércipóm elmajszoltam,
Patak vízből egy jót ittam,
szomjúságom eloltottam.
Madáréneket hallgattam,
friss levegőt szippantottam.
 Fák lombja közt nap sugara,
búcsút intett erdő aljba.
Túrazsákom fel is vettem,
 hazafelé igyekeztem.
 Véget ért a nap felettem,
otthon aztán megpihentem.

A mese és a versek itt, a Muskátliban jelennek meg először.

A júniusi történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

Arad
Arad (románul: Arad, németül: Arad, középkori latinul Aradinum) város Romániában. Az egykori Arad vármegye, ma Arad megye székhelye. A 20. században Kisszentmiklós, Mikelaka, Újarad és Zsigmondháza településeket csatolták hozzá.
Itt végezték ki 1849. október 6-án az aradi vértanúkat. A helyet 1881-ben kőobeliszkkel jelölték meg. A vértanúk városközpontban állt emlékművét, Zala (Mayer) György Szabadság szobrát 1922-ben a románok ledöntötték, és csak 2004-ben állították fel újra (nem az eredeti helyén, a Főtéren, hanem a Tűztorony előtti egykori madárpiacon).
1851. június 8-án Aradon született Nikolics Döme, későbbi köz-és váltóügyvéd. Ő írta a Leányrablás című, Dankó dalokkal megtűzdelt népszínművet. A dalok szövegírója Pósa Lajos volt. A szerb gyökerű aradi ügyvéd ekkoriban került barátságba Pósa Lajossal. Nikolics Döme ügyvédi pályájáról nemigen találtunk adatokat. Az viszont tény, hogy a város társadalmi életében hangsúlyos szerepet vállalt, gyakran publikált az Arad és Vidékében, franciából fordított. Irodalmi ambícióinak java azonban beteljesületlen maradt. A fiatalember a mulatozást és a tréfálkozást kedvelte, a társasági életben igen népszerű volt. Nikolics nevéhez fűződik a századelő egyik népszerű helyi asztaltársaságának megalakítása, amely a Puhák névre hallgatott és a Vadászkürtben tartotta összejöveteleit. Tagjai közé tartoztak Institoris Kálmán nyugalmazott polgármester, Krispin József zenetanár, Virágh Lajos városi főmérnök, Tabakovits Emil és Kotsis Lajos építészek. Az asztaltársaság tagjai akkoriban már valamennyien túl jártak életük delén, és „tevékenységük” – a többi, jobbára politikai elkötelezettségű asztaltársaságoktól eltérően - főként egymás kölcsönös ugratásában merült ki.
Ismert egy történet, amelynek főszereplője volt az aradi ügyvéd. Gyöngyössy Rezső aradi festő 1912-ben hunyt el és közeli barátja, Nikolics állítólag egy palack ménesi bort és a művész pipáját is elhelyezte a koporsóba. Az eseményről a korabeli újságok félretájékoztattak így mindenki abban a tudatban volt, hogy az ügyvéd hunyt el. Az Északkelet független politikai napilap 1912. augusztus 9-én a következő cikket közli:

Mulatni a feltámadásig

Egy régi szabású öreg úr halt meg Aradon: Nikolics Döme ügyvéd, akit derűs kedvéért városszerte nagyon szerettek. Régi táblabíró humorral nézte a világot, megtréfálta barátait, magamagát s még a halálán is tudott mulatni. Koporsóját előre elkészítette s két nappal halála előtt tett bele szűzdohányt, egy makrapipát és két finom szivart és a tetejébe egy üveg vörös bort. Aztán a névjegyére ráírta magának az invitációt:

Tessék vigadni a föltámadásig!

Halálos ágyán is tréfált az öregúr s ahogy csendesen örökre elpihent barátai befektették a rózsák közé a koporsóba, a boros üveg mellé, hogy vigadjon kedve szerint a feltámadásig.

Mikor kiderül az igazság, következnek a helyreigazítások. A Népszava 1912. augusztus 7-én ezt írja:
Dehogy is halt meg Döme bácsil I Az „Esti Ujság” és az utána megjelenő budapesti esti lapok egyike-másika fájdalomtól akadozó stílusban jelentette, hogy Nikolics Döme bácsi, „az aradi társaságnak egyik érdekes és kedvelt tagja váratlanul meghalt; nemcsak hozzátartozói, de barátai is fájdalommal siratják el — sírtak tovább a betűk
— mert hiányozni fog azoknak is az örökké vidám, jó pajtás, aki a maga dolga mellett szerette a művészetet, az irodalmat, a politikát, a jó bort és a cigányt". Hosszabb közleményében meghatóan búcsúztatja az „E, U." a jó öreg Döme bácsit. „Az idei nyáron — írja tovább - már gyoroki szőlőjében lakott fáradtan, de természetes, jóízű humorát azért nem veszítette el. Halálát, úgy látszik, megérezte előre és még az
utolsó órájában is hű maradt a kedvteléseihez. Levelében elrendelte, hogy a koporsójába tegyenek bele egy szál rózsát, egy üveg gyoroki vörös bort, két szivart, egy csomó szűzdohányt és a makra pipáját. A vizitkártyáján tette ezt a végrendeletet,
irván, hogy iddogálni és pipázni akar a föltámadásig. Ej, ej, úgy-e, de kár ezért a jó
öreg Döme bácsiért? Vigasztalhatatlanok voltunk mink is mindaddig, amig úgy este 10 óra tajban nem jelentkezik a Magyar Távirati Iroda című laptudósító ezzel a közleménnyel:

Helyreigazítás. Déli I. kiadásunkban egy csonkított távirat alapján közöltük Gyöngyössy Rezső festőművész és Nikolics Döme aradi ügyvéd halála hírét. Ez utóbbi nem felel meg a tényéknek. A távirat helyesen a következőleg hangzik: „Gyöngyössy Rezső festőművész, Munkácsi Mihálynak ifjúkori barátja, Aradon 62 éves korában meghalt. Gyöngyössy 10 évvel ezelőtt megbetegedett és azóta Nikolics Döme aradi ügyvéd szőlőjében lakott és természetes humoráért mindenki kedvelte. Az elhunyt koporsójába Nikolics Döme ügyvéd két szivart, szűzdohányt, makrapipát és egy üveg vörös bort tett és egy névjegyre ezt írta: Igyék és pipázzék a föltámadásig!

No, igy már egészen másként látjuk. Dehogy is halt meg Döme bácsi! Még csak most kezd majd igazándiban élni, hogy ilyen meghatóan elsiratták.
A kínos félreértésről Pósa Lajos, akinek névnapjaira aradi barátja mindig ménesi bort küldött, verset jelentetett meg a Szegedi Napló 1912. augusztus 17-i számában A feltámadt Nikolits Döméhez címmel.

Olvastam: meghaltál, én kedves barátom,
Hogy átalugrottál a földi korláton.
El is láttad magad bő útravalóval:
Jó ménesi borral, ínycsiklandozóval,
Hogy ki ne száradjon szomjas gégéd csapja
S hogy lelked Szent Péter szívesen fogadja.
Makrapipád füstje nekikerekedve,
Karikázva futott előre a mennybe.
Péter bá a kaput ki is tárta nyomba,
Hogy betessékeljen a paradicsomba.
Hanem előbb, amúgy istenigazában,
Még koccintgattatok az ég pitvarában.
Lett is erre olyan kedve Péter bának,
Hogy a csillagok is le s fel szaladgáltak,
Te pedig úgy jártad, azt a rézangyalát!
Majdnem kirúgtad a menyország oldalát.
Egyszer csak megharsant az ég trombitája,
Egy arkangyal futta a feltámadásra.
Észbe kaptál te is, én kedves barátom:
S átvetetted magad az égi korláton;
Bohémek bohémje, itt élsz megint köztünk,
Csakhogy visszajöttél, szívünkből köszöntünk.
Makrapipád vígan füstölögjön újra,
Csak eregesd, pajtás, derűre-borúra!
Csak koccintgass tovább, ej-huj, dínom-dánom!
Jobb itt a lőre is, a teremburáját!
Mint a legjobb nektár ott a másvilágon.
(Feketehegy, 1912 augusztus havában)

                                              Pósa Lajos.

A víg kedélyű, híres emberekkel barátkozó ügyvéd a kisebbségi sorsba jutva belevetette magát a politikába. Mintha idős korában pótolni szerette volna korábbi mulasztásait, feledtetni viszonylag léha életmódját. Visszavonult máriaradnai birtokára és haláláig csak a Magyar Párt ügyeivel foglalkozott. Haláláról, amely már valóságosan is bekövetkezett a Pesti Hírlap 1930.február 7-én a következőket közli:

Nikolics Döme aradi ügyvéd öngyilkosságot követett el

Arad. febr. 6. Nikolics Döme közismert aradi ügyvéd Máriaradnán borzalmas módon vetett véget életének. Nikolics Döme az összeomlás óta túlnyomórészt Máriaradnán lakott, ahol szép szőlőbirtoka volt. A 79 eves öregúr az utóbbi időben állandóan
anyagi gondok között élt, mert magas korára való tekintettel nem tudott olyan intenzíven dolgozni, amint azt a megváltozott viszonyok megkövetelték volna.
Csütörtökön este bezárkózott máriaradnai lakásába, késsel felvágta ereit és hallatlan
lelkierővel egy régi családi tőrt döfött szívébe. A halál csaknem pillanatok alatt bekövetkezett. Tettét csak véletlenül fedezte föl idős házvezetőnője. Nikolics Döme régi nemes szerb családból származott, azonban mindig tanúságot tett izzó magyar
lelkületéről es érzelmeiről. Őszinte barátság fűzte Herczeg Ferenchez, aki mellett számtalanszor tartott lendületes kortes beszédet a pécskai kerületben. Ugyancsak
állandó levelezésben es szívélyes baráti viszonyban állott Pósa Lajossal es Gárdonyi Gézával. Néhány evvel ezelőtt hosszabb levelet intézett Barabás Bélához, a „kuruc vezérhez “, akit arra kért, hogy ha előbb halna meg, úgy ő tartsa sírjánál az emlékbeszédet, „mert bár hithű görögkeleti szerb vallású vagyok, de az az egyetlen kívánságom, hogy síromon magyar beszédet tartsanak!

A szeptemberi történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához

Bátka

Bátka (szlovákul Bátka) község Szlovákiában, a Besztercebányai kerület Rimaszombati járásában. Alsó- és Felsőbátkát 1906-ban egyesítették.
Alsóbátka családjai közül a Mike, Csont, Fejes, Gál, Mács, és Szívos család, a felsőbátkai családok közül a Vass család ismert.
A nemesi családok közül a Bátky, Kollát, Csikó, Bornemissza család érdemel említést. Alsóbátkában kevés nemes volt, itt főleg jobbágyok éltek, közülük emelkedett a nemesek közé a Szívos-család.
Bátkában született 1835-ben Bényei István színigazgató, újságíró. A „Ludas Matyi" című humoros lap, majd a „Színészek Lapja" folyóiratok szerkesztője, valamint  1931. április 18-án Mács József író, publicista, szerkesztő, műfordító.
Református temploma a 19. század elején épült klasszicista stílusban, 1908-ban átépítették.
Református gyülekezete 1845-ig Zsip leányegyházaként, azután anyaegyházként működik.
Nt. Varga Antal, aki 1857-ben született Nemesradnóton 1888-tól 50 éven keresztül volt lelkésze a Bátkai gyülekezetnek.
Varga Antal 1945-ben hunyt el, a helyi temetőben nyugszik. A gyülekezet a fából készült emléklappal jelölte meg a lelkész sírját.
Nt. Varga Antal lelkész és Pósa Lajos rokoni kapcsolatban álltak.
A következő mókás történet az egykori földiek csipkelődő levélváltását tárja elénk:

A LIBA

Írta Lőrinczy György

Könnyűvérű ember a libát is könnyedén elintézi. Nagyot legyint: a liba csak — liba! Azonban a libából is kitör a forradalmi hang, nagyot gágogva tiltakozik, mert liba és liba között is van különbség, ha egyéb nincsen is. A forradalmi liba gőgösen fölveti a fejét; tudja, hogy ősei mentették meg a Capitólium- ban Rómát, máskülönben talán ott is, ma is a gall kakas kukorékolna. Magunk részéről szívesebben látjuk a kapitóliumi libákat; Isten hozta őket az — ebédlőasztalra!
Nem akarunk a természettudományi elmélkedések hálátlan terére lépni. Már a bevezetésből épp úgy, mint a Lexikonok pontos adataiból is nyilvánvaló, hogy a kerek világon fölötte sokféle liba van. A gútai liba példának okáért soha meg nem hízik, ellenben a gömöri libának vízbe áztatott kukoricával tömik a begyét, de annak azután meg is nézhetik a máját. Sőt meg is ehetik, ha t. i. egészséges, jó gyomor van hozzá.
De azért bűnbánóan verhetjük a mellünket: mea culpa! Valljuk meg őszintén, hogy a libát sohase becsültük meg úgy, ahogy megérdemelte volna. A világbéke örökre eltűnt boldog és gondtalan idején bezzeg, pláne kutyába se vettük, nemhogy libaszámba vettük volna. Úgy küldözgettük egymásnak, névnapi meg szüreti köszöntésképpen, mintha a hízott liba is csak afféle anzikszkártya volna. Szögletére, hasára vagy homlokára ragaszt az ember egy postabélyeget, aztán: hess, liba! Röpülj, liba! És a hízott liba forradalmi hangon nagyot gágog, de mint jól fegyelmezett sanscoulotte, alázatosan engedelmeskedik. Átröpül Bátkából Budapestre, vagyis Sionból Babylonba.
Hiteles krónikák, szájhagyományok, emlékiratok, sőt verses költői okmányok tanúbizonysága szerint, a bátkai nagytiszteletű kálomista prédikátor, becsületes nevén született Varga Antal lelkipásztor uram, ugyancsak nemesradnóti származás, tehát vér szerint való, még pedig közeli atyafiságot tartott Pósa Lajossal, a magyar gyermekvilág szelíd csengettyűjével, aki azonban egyszerre Rákóczi zúzó nagyharangjává vagy Gábor Áron bömbölő székely öreg ágyújává lett, mihelyt a véres kardot körülhordták, vagyis a hazára vagy az ellenségre került sor a rímek és ritmusok pengésében.
Egyszóval: nagytiszteletű Varga Antal uram nemcsak az atyafiság, de a költészet jussán is fölötte nagy tisztelettel becsülte meg a költőt s ezt a nagy tiszteletet minden áldott ősszel el is szavalta. Még pedig nem tétova és múlandó versekben, hanem hízott liba kecses és kívánatos idomaiban. Minden ősszel küldött Pósa Lajosnak egy hízott libát. Tán nem is annyira maga a kapitóliumi vészjelző, mint a mája kedvéért, ami a költő legkedvesebb álmai közé tartozott. A hízott liba minden ősszel úgynevezett katonai pontossággal érkezett meg Bátkából Budapestre és persze, magával hozta a költő nagyra hizlalt hírneves álmát is: a libamájat.
 Ez a népszerű libajárat évtizedekig zavartalanul esztendőnkén megismétlődött. A posta fordult és vele fordult a liba is, ami a bátka— budapesti békeegyességi alapokmányból kifolyóan érvényes jogszokássá fejlődött. Bátka és a libamáj, a Pósa-dinasztia bizalmas körében azonos fogalommá egyesült.
 Úgy Márton napja körül, az egyik békebeli ősszel, ugyancsak megérkezett a bátkai gágogó túzok, noha akkor már egy csöppet se gágogott. De gágoghatott volna akármit és akármennyit, azt ki nem gágoghatta a világból, hogy az ő dicsősége az ebédlőasztalon van, ahová tudvalévőén a konyhán keresztül vezet a — vasút. A mi libánk, vagyis a Varga Antal uram és a Pósa Lajos libája, vagyis a bátkai liba Lidikében — emberére talált. Lidike, a költő szépséges hitvese, nemcsak a versfaragásban volt művésztársa halhatatlan férjének. Sőt a liba és a libamáj kies berkeiben fölül is múlta a költőt. A költő lelkesen szavalta, hogy a legszebb költemény a libamáj. Reális illúzió. Lidike ellenvéleménye mást mondott: a liba és a libamáj nem egyéb, mint sült álom. És megsütötte a libát. A bátki libát.
Az egész Pósa-udvar nyájasan és vidáman mosolygott. Már terítették az asztalt. Fölcicomázták virággal és általában úgy dekorálták, hogy a halhatatlan libának méltó apoteozist biztosítsanak. De mikor a libamájra került volna a sor, a Lidike szép piros arca elhalványodott a szenzáció ijedelmében. Alig tudta a hadijelentést elrebegni:
— Nincs mája a libának!
A járványos ijedtség mindenfelől hüledezett.
 — Micsoda libának?
— Micsoda libának! A libának!
Világos: liba csak egy van: a bátki liba. Ha tehát a libának nincs mája, akkor csak a bátki libának nincs. A vészjelentés sokszoros hangváltozatban suhant el a terített asztal körül.
— A bátki libának nincsen mája!
 Pósa bácsi halálra szántan kapott a lantjához. Ilyen vészes helyzetben a lanté a döntő szó. Tehát elő a lanttal! Jöjjenek a detektívek és kutassák ki a bűntény rejtelmes szálait. Vagy jöjjön Edelsheim-Gyulay a harminckettesekkel! Jöjjön Radetzky, Moltke, Bismarck! De a lant okvetetlen jöjjön! Hová lett a mája a bátki libának?
A vészes hadi bulletin, a tábori üzenet, persze, Az Én Ujságom izgalmas hasábjain látott napvilágot*. Azaz, hogy gyermekvilágot látott Az Én Újságom, héttől tizenegy évesig, amint Singer és Wolfner hirdette. Szerkesztő bácsi lantja viharosan duruzsolta közzé a libahistóriáit:
 
Egy kopasztott liba
Érkezett Bátkából,
A Varga Antalék
Szíves jóvoltából.

Csak egy a hibája:
Megvan a zúzája,
De ami a legjobb:
Hiányzik a mája.
 
Mosolyog a költő,
Ümmöget is rája:
A csóri csukának
S a bátki libának
Nincs is, fiam, mája!

Képzelhetjük, hogy Bátka fölött összecsaptak a libaügy vészes hullámai. Vészharangként zúgták a Pósa bácsi szigorú üzenetét:
 — A csóri csukának nincsen mája. És a bátki libának sincs!
Nagytiszteletű Varga Antal uram nemhiába volt pataki diák. Patakon, a magyar Salamanca berkeiben szerezte prédikátori fekete selyempalástját is. Tehát ő is poéta. Ne hencegjen Pósa bácsi a lantjával! Másnak is van lantja, nemcsak neki. Minden pataki diák a lajbizsebében hordja a lantot, habár nem mindeniknek van lajbija. A vészes és verses ágyúszóra Varga nagytiszteletű úr hasonlóval felel:

A jó Pósa bácsi mit gondolt magába!
Hogyne vóna Bátkán a libának mája!
Van biz eszemadta, illatos, ízletes.
Attól hízik Bátkán jegyző, tiszteletes.
Hanem hát az történt a minap, egy este,
Hogy Mackó úr öccse a párját kereste,
látván egy szép leányt, tátva maradt szája...
S a nagy kapun, — volt, nincs, — eltűnt
a lúd mája.

Úgy látszik, a Ma kapós divatcikke, a keresztrejtvény már akkor előre vetette árnyékát; a verses levélváltás legalább ilyesmire vall, mert magyarázatra szorul. A Varga nagytiszteletű úr verse megfejtette az eltűnt libamáj keresztrejtvényét, de a megfejtő verset nekünk kell megfejtenünk. Törje tehát becses fejét más is, a mi emlékeinken. Mi emlékszünk, hogy akkoriba Maczkó urat az egész, vagyis Az Én Újságom népes gyermekvilága ismerte; polgári nevén Sebők Zsigát, a jeles novella- és ifjúsági írót, aki Maczkó Muki és erdei családja viszontagságait írásban s vele Mühlbeck Károlyt, a saját külön piktort, aki képekben megörökítette. A Sebők Zsiga, vagyis a Maczkó úr öccse: Sebők Gyula, az ismert újságíró. Ő járt Bátkán; ő látott ott szép leányt és az ő szája maradt tátva és az ő eme nagy kapuján tűnt el jelen nyomozatunk tárgya: a vitás libamáj.
A bátki libák azóta fölmondták az örökbékét, vagyis megértették korunk dicső szellemét. Mi nem ítéljük el se korunkat és szellemét, se a megértő libákat, akár van májuk, akár nincs. Mert hiszen, ha volna is, akkor se nekünk volna, miután Bátka is a cseh hódítókat tömi libával is, libamájjal is. A többit tehát az irodalomtörténet bűntetőtörvényszékére bízzuk. Nyomozza ki és derítse föl az utókor számára a fogas kérdést, hogy mi történik napjainkban a bátki libával és a bátki libamájjal, mióta nem Maczkó úr öccse jár arrafelé, hanem a — cseh. Akinek tudvalévőén nem a libamáj a nemzeti csemegéje, hanem a — kvargli.
 
Budapesti Hírlap, 1931. október (51. évfolyam, 225. szám)

* Az Én Ujságom 1908. évi január 5-i számában a vers következő változatát találtuk:

Pósa bácsi:

Töröm a fejemet...

Töröm a fejemet:
Mi süssek, mit főzzek
Annak a jóságos
Aranyos nenőnek?

Lebbencsleves csak lesz
S lencse-, borsóféle…
De ilyen vendégnek
Pecsenye is kéne.

Egy koppasztott liba
Érkezett Bátkából
Farkas Ilmácskáék
Szíves jóvoltából.

Csak egy a hibája?
Megvan a zuzája;
De ami a legjobb:
Hiányzik a mája!

Ej, hogy a legjobbat
Így kifelejtették!
Farkas Ilmácskáék
Tán csak meg nem ették?

Apa csak mosolyog,
Ümmöget is rája:
-    A csóri csukának,
A bátki libának
Nincsen, fiam, mája!

(Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 2. szám, 1908. január 5.)

Összeállította: Pósa Dénes

Pósa Lajos:

A szülőföld

A madár, ha elvándorol
Messzeföldre:
Ott is akad zöld erdőre,
Sík mezőre.
De ki egyszer szülőföldjét
Odahagyja:
Örökre megemlegeti,
Megsiratja.

***

Pósa Lajos:

Az erős akarat

Akit hány-vet a sors,
Mint habot a tenger,
Erős akarattal
Abból lesz az ember!
Megtanul a saját
Maga lábán járni,
Balsorsban, viharban
Szilárdan megállni.

***

Pósa Lajos:

Az igaz szív

Vigyázz, mert a nagy világban
Sok ragyogó hamisság van,
Elkápráztat édesen;
De tanuld meg, hogy nem ér fel
Az igaz szív melegével
Egész világ fénye sem.

(Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 28. szám, 1906. július 8.)

 

Pósa Lajos:

Ima a lelki jóért

Én Istenem, te légy nekem
Világító szövétnekem!
Légy csillagom, fénylő napom!
Te légy minden gondolatom!

Mutasd meg szent ösvényedet,
Mely ide lenn jóra vezet.
Építs hidat az ég felé,
Hadd jussak el színed elé!

(In: Pósa Lajos: Imádságok, Singer és Wolfner kiadása, Budapest, 1911)

Gábor tudós:

A pintyőke

A kis Árpád nekirontott a tornác ajtajának és kiszaladt az udvarra. Mint valami csikó, nyertíve nyargalózott egy darabig a fűben. Az arca kipirosodott, a szeme ragyogott. Azután megállt a kertajtó előtt, és fölnézett a nagy körtefára. Valami madár énekelt egy ágon. Azt hallgatta. De nemsokára Magduska is odafutott. Ő is látni akarta a dalos madarat. Vajon miféle madár lehet. Egyikük sem tudta. Erre odahívták Rituskát. Ő bizonyosan megmondja nekik, hogy mi a neve annak a szép madárnak. Meg is mondta nekik mindjárt. Pintyőke!
Apuska madaras könyvében látta lepingálva. A feje kékes szürke, a begye borvörös, a háta barna, s fekete szárnyát egy-egy sárgás és fehér szalag ékesíti.
Rituska aztán elmondta nekik, hogy a pintyőke Olaszországból érkezett meg. Mert ott tölti a telet. Nem szereti a hideget. Ott pedig télen is langyos meleg a levegő, akárcsak minálunk tavaszkor. Rendesen március elején szokott mihozzánk visszatérni. Amikor a pacsirta már régóta énekel künn a szántóföldeken. A pacsirta a legelső tavaszi vendégünk. Alig olvad el a hó, már ott lebeg a magasságban, az enyhe verőfényben. Fáradhatatlan muzsikás. Piros hajnaltól szürkülő alkonyatig folyton énekel. A harmatos rét, a zöldellő domb, a rügyező erdő fölött, mindenütt hangzik az ő gyönyörű éneke. Ő muzsikál, ő mulattatja a szántóvető embert a mezőn. Hiszen amúgy is olyan nehéz a szántóvető munkája! Bizony, könnyebben halad a munka pacsirtaszó mellett.
A pacsirtát követi a pintyőke. Ez meg a kerteket keresi föl. A mi pintyőkénk minden esztendőben visszatér mihozzánk, s mindig a nagy körtefára száll. A jegyzőéknek is van pintyőkéjük, a kert alatt a kisbíróéknak is. Azok is visszatérnek tavasszal. A jegyzőéké a nagy diófára, a kisbíróéké pedig a nagy almafára száll. Oda szálltak tavaly is. Oda szállnak minden esztendőben.
Előbb a vőlegények jönnek. Ott énekelnek egymaguk valami két vagy három hétig. Amíg a cseresznyefa bimbója ki nem fakad, és szép fehér virággal telik meg az ága. Ekkor aztán megérkeznek a mennyasszonyok. Azok is Olaszországból. Ők tovább maradnak el, merthát gyengébbek és érzékenyebbek. Ilyenkor már csupa virág, csupa szín, csupa illat a kert. Édes muzsikaszó zendül a fák virágkastélyából, és megtelik vele a verőfényes levegő. S a tavasz eme ragyogó ünnepén a pintyőkepár a legmagasabb ághegyen megkezdi a fészke építését.
Látnátok csak, hogy milyen ügyesen, milyen okosan dolgoznak rajta. Valóságos építő mesterek. Hogyan rakosgatják a fényes szőrszálakat, a puha pihéket egymásra, s aztán körülfonják szépen gyönge gyökérszálakkal, füvecskékkel, kis fészek egyszerre csak készen áll. S ekkor a pintyőkepár hozzálát a költéshez. Amíg a mennyasszony a fészkén ül, a vőlegény szakadatlanul énekel, vidáman ugrándozik ágról-ágra, eleven, fürge mozgással, okos pillantásokat vetve maga körül.
Éber szemmel őrzi a házát s családját, és nagy mérgesen nekiesik annak, aki feléje mer közeledni. Fiait csupáncsak féreggel, hernyóval eteti, ezzel él maga is. De ha fiait szárnyára bocsátja, s az erdőbe költözik, magevő lesz belőle. Ilyenkor nemigen válogatja meg az eledelét. Megeszik ő minden magot. Éppen ezért nem igen esik kétségbe, hogyha télen véletlenül nálunk reked. Kiszedegeti ő a hó alól is a szemet s csikorgó téli napokon még a kenyérmorzsát is elkapkodja a veréb csőre elől.

(Forrás: Az Én Ujságom, X. évfolyam, 27. szám, 1899. július 2.)