Gárdonyi Géza: Dankó nagyságos úr

Nagyságos úr is volt egyszer Dankó.
Kiállítás előtt való nyáron történt meg vele, mikor egyszer Feszty Árpád levitte egynehány barátját az ő komárommegyei paradicsomába.
Ahogy visszatér a társaság, meglehetősen álmosan hazafelé a Feszty kis gőzhajóján, integet ám a Vágparton egy pap, hogy álljon meg a hajó.
Fesztynek jó barátja volt a pap, benedekrendi professzor. Mint afféle művelt ember, mingyárt beletalálja magát a társaságba s iparkodik valamennyivel megismerkedni. Dankóhoz is odafordul egyszer és azt mondja neki:
- Nagyságod se volt még erre, úgy-e?
Dankó szeméből egyszerre kiröppent az álom. A lehető legbarátságosabb hangon felelte:
- Még nem, de érzem, hogy hátralevő életemet itt fogom eltölteni.
- Annak nagyon fogunk örvendeni, nagyságos uram, - felelte a pap.
Éshát vidéki szokás szerint még valami háromszor megnagyságolta Dankó Pistát.
Mikor kiköt a hajó, a pap hátramaradt Fesztyvel, hogy a hajót illető rendelkezéseknél segítsen. Dankó azt mondja az előre haladó társaságban:
- Látjátok, micsoda derék papok vannak itt Komáromban!
Alig hogy a pap is közéjük ér, Dankó mingyárt melléje szegődik és hallgatja, hogy a hajó fűtője három üveg bort elemelt.
- Mingyárt láttam én, - mondja a papnak, - hogy nem rendes ember. Olyan rafanérozott pofája van, hogy csak rá kell nézni.
A pap rápillant Dankóra és azt feleli:
- Hát bizony az ez tekintetes uram.
Dankó elhallgat, de az állomásra érve, megint beszédbe ered a pappal, s oda kínálja neki a szivartárcáját:
- Tessék egy csigeretta.
A pap köszöni.
- Nem szoktam - utasítja vissza hálásan, - csak tegye el, jó lesz az még magának az útra Dankó, úgyis kevés.
A társaság elbúcsúzik a paptól.
A vonat megindul.
Dankó hallgatagon és komoran ül.
Egyszer csak Tata felé megrázza a fejét, és imigyen szólal meg:
- Minden papot föl kellene akasztani!
A borostyán-pipa.
Egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tizet meg egy nótaszövegért. (Ott írta hevenyében a kottakereskedés asztalán.)
Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan olyanok. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszert, órát vesznek, mert azt mondják: zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány se tudja elképzelni a világrendet.
Azonban Dankó Pista már akkor mindenfelé hordozható kincscsel bővelkedett. Minden ujján volt gyűrű, az ingében aranygomb és a kézelőjén ezüst.
Viszi hát a pénzt nagybúsan a Hatvani-utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van. Mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva. Egyik keze a kabát zsebében; a másikban cigaretta.
- Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több: vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.
Meg-megáll a kirakatok előtt és a fejét rázza.
- Minek nekem műláb? - morogja, vállát rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. - Kell a kutyának műláb!
A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. A pipásbolt kirakata előtt azonban érdeklődéssel áll meg. Szemlélődik.
Egy másfélarasztos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, csak pipaalakú szivarszopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán, a szára is borostyán, szép felhős húslevesszínű áttetsző portéka.
- Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. - Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!
De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.
Az utca végén megáll.
- Elviszik, - mondja aggodalmasan. - Valaki azóta is megvehette.
Vakar egyet a tarkóján és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.
A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.
- Milyen tetszik? - kérdezi a kövér kis pocakos boltos.
- Magam se tudom, - feleli kimelegedve Dankó, - olyan hosszú vastagot...
- Britannikát?
- Azt, azt, - feleli Dankó.
Belemarkol a szivarládába és kiemel egy nagy marékkal.
- Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. - Az a borostyánból való ott a kirakatban.
- Melyik? - mondja ravaszul a boltos.
Mert borostyánból való szipka nincs ott több csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.
Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatnia a borostyánpipát.
A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja, úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen. És csak azután mondja meg az árát.
- Harminchat forint.
Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalább is negyvenegy, szóval hogy az ő mindennapi boldogtalansága, - amely az ő életrendjében úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, a pipa megvétele most már lehetséges.
- Harminchat forint, - mondja a fejét rázva, - sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.
- Sok? - szól az öreg úr kereskedelmi kacagással, - hetven forintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.
Dankó belenyúl a zsebébe.
- De igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen.
- Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mingyárt meglátja nagyságod.
Leszakítja egy újságpapírosnak a sarkát és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján és fölrántatja vele a pelyheket.
Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyán-pipát. Az egyik szivart mingyárt bele is illeszti és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.
Egy darabig a járdán megy, de hogy a Hatvani-utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember neki ütközzék.
- Ördög vigye ezt a sok népet, - mondja boszúsan. - Már kell a háború hiába!
Letér a kocsiútra és ott füstöl tovább. Hogy ott nem járnak annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.
Persze, amint fölér a Kerepesi-útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balettugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.
Betér hát egy kávésházba és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik, egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók! színészek? vagy muzsikus cigányok? Nincsenek.
Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József szakálú öreg úr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öreg úr boszúsan pillant rá az újság mögül.
Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.
A pipát még inkább feléje tartja az öreg úrnak és még pogányabbul füstölög.
Az öreg úr lebocsátja az újságot. És a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét.
Dankó azt hiszi, hogy az öreg úr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.
- Ugye, szép pipa, - mondja bizalmasan, hogy megelőzze a dicséretet.
- Nem szép! - mordul meg az öreg úr.
- Micsoda?
- Nem szép! - ismétli az öreg úr még erősebben.
- De kérem, ez a pipa hetven forintos.
- Akkor sem szép!
- Borostyán.
- Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény!
Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban ott a kávés. Magához inti:
- Látja ezt a pipát?
- Látom.
Dankó leszakítja egy újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.
- Ugye, hogy borostyán? No, mit szól rá?
A kávés hidegen feleli:
- Még négy krajcárt kérek az újságért.
Dankó haragosan füstölög el a kávésházból.
- Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne!
A délután folyamán még három-négy kávésházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat és kapkodtatja a pipával.
De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Se zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart egyiket a másik után.
És most következnék a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízom.
Csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmultával megint a Hatvani-utcát sárgítja a pipájával.
- Meguntam ezt a pipát, - mondja a kereskedőnek. - Szüntelen kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?
A kereskedő vállat és orrot von.
Nézi a pipát.
Terjegeti a tenyerét.
Végre így szól:
- Hat forint.
- Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó. - Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.
- Lehet, - feleli a kereskedő, - de lássa tisztelt úr, ilyen pipa nem kell a kutyának se.
Dankónak élete végéig is megvolt a borostyánpipája, de az utcán többé nem dugta a szájába. Csak mikor vendégei érkeztek, akkor vette elő, s örömmel mondogatta el, hogy a pipa hetven forintos és sűrűn kapkodtatta vele a papiros-pelyheket.
Két dudás egy csárdában.
Ezelőtt egynehány esztendővel valami nótaverseny volt. Az "Új Idők" rendezte. A legjobb nótára százötven forint volt kitűzve, az utána valóra meg száz forint.
Nem hiszem, hogy volt Magyarországon cigány, aki nyugodtan aludt volna e verseny napjaiban. Az én két jóbarátom: Dankó Pista meg Lányi Géza, ez a két híres cigány is szerecsenné feketedve bolygott a fővárosban. - Mert mi kaukázusi emberfaj meghalaványodunk a belső izgalmaktól, de a cigány az megfeketedik.
Ez a két jeles cigány szerető békességben élt eleddig egymással. Dankó a cimbalmosok fáraójának nevezte Lányit. Lányi meg gyakran törte a fejét azon, hogyan koronázhatnák meg a cigányok Dankót, az alkotmány megsértése nélkül királyuknak. A koronát ki is esztergályozta rézből egy Ganz-gyári műesztergályos, s megaranyozta egy kígyó-utcai ékszerész, de mert a kolera épp akkor járta Budapestet, a koronát elhelyezték a zálogházban.
Hogy azonban kihirdetődött a nótaverseny, a két jóbarát tigrispillantásokkal kezdte egymást méregetni. Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán. Vitázni azelőtt is vitáztak, mert veszekedés nélkül a cigány nem élhet, de most szüntelenül veszekedtek s ha egyéb okuk erre nem volt, hát egymás nótáit hasonlítgatták a régi nótákhoz, hogy t. i. ki honnan csórelt.
Hát mondom: veszekedtek és agyarkodtak, de azért mindig együtt voltak. Mert ha az egyik megharagudott és fölkelt, a másik is csak vette a kalapját és utána kullogott.
Végre eldőlt a verseny. A jutalmat ők ketten nyerték meg.
Amint ennek híre futott a városban a két cigány barátai az Orientbe siettek, hogy megnézzék, milyen a cigány, mikor boldog.
A két cigány ott ült most is egymással szemben, amint szokott. Feketébe voltak öltözködve és Dankó a friss borotválás fényében tündöklött, de Jeremiás nem kesergett búsabb arcával Jeruzsálemnek a pusztulásán, mint amilyen bús a Dankó arca volt, s az egyiptomi fáraó a kilencedik égicsapást nem nézte nagyobb keserűséggel, mint amilyen keserűséggel nézte Lányi a maga két decijét.
Mi lelte ezeket? Talán még nem jutottak a pénzükhöz?
- A zsebünkben van, - mondja mély sóhajtással Dankó Pista.
- Hát akkor mitől lóg úgy a fületek?
- Lányi azt mondja, hogy én szerencsétlenné tettem.
- Igazat mondok vele, - szólalt meg Lányi a megereszkedett cimbalomhúr hangján, - mert ő nyerte meg az első díjat.
Voltak ott okos emberek: költők, festők és vezércikkírók, de Lányival nem lehetett megértetni, hogy csak akkor nem lenne rendjén a dolog, ha Dankó nyerte volna a második díjat. Mert, hogy valaki cimbalmosok fáraója is legyen, meg a nótaköltők királya is legyen, az sok a méltóságból. Viszont Dankóval meg azt nem lehetett megértetni, hogy ez az ő életének legboldogabbik estéje, mert ő most a nótacsinálás dicsőségének lomnici csúcsára érkezett.
Gyászos ábrázattal ültek ottan és oly búsan néztek egymásra, mintha mindegyik a koporsóban nézné a másikat.
Végre mikor eloszlott a társaság, ők is vették a kalapjukat és elindultak.
- Ne hagyjuk őket együtt, - mondta valaki a kapuban, - ezek még ökölre mennek.
De az idő már későre járt, és senkinek se volt érkezése ahhoz, hogy mentőangyalul szegődjék hozzájuk.
A két cigány a Fiume-kávéházba ballagott. Hogy miért nem váltak el egymástól, azt én nem tudom.
Az úton nem is beszéltek, csak mentek szépen egymás mellett. Egyik sem vezetett. Mind a kettő tudta, hogy hova megy a másik, mert mind a kettő a Fiuméba szokott menni, mikor pénze van.
Leültek egy párisi gömböcszínű sarokasztalhoz és búsan összenéztek.
- Igyunk pezsgőt, - mondotta végre Dankó.
- Igyunk pezsgőt, - felelte megadással Lányi.
A pezsgő feldurrant. A két cigány összekoccintotta a poharát.
- Bizony pajtás, - mondja Lányi, - még tegnap nem gondoltam, hogy ilyen szomorú napra virradok.
- Hátha más nyerte volna az első díjat, valami klavérmajszter, akkor jobban volnál?
- Azt meg agyonverném.
Hosszú volna mindezt leírni, amit ott ketten beszélgettek. A beszélgetés az így lett volna, úgy lett volna határai között mozgott. Mert a volna az a szó a cigánybeszédben, ami a sarokvas az ajtón, akkörül forog minden.
Mikor már valami négy üveg pezsgőt megittak, Lányi a veszekedő hangból egyszerre kilágyulva, azt mondja:
- Vedd magadhoz pajtás a pénzemet, mert én már csismollba vagyok.
Dankó belegyűrte Lányi bankóit a nadrágja zsebébe.
Tovább beszélgetnek, volnázgatnak, keseregnek és tovább is hozatják a borokat. Lányi immáron úgy pillog, mint a bagoly, Dankó meg a feje búbjáig ráncolgatja a homlokát.
- Pajtikám, - mondja Dankó, - érzem, hogy a józanságom az alsó húrokba ereszkedett, légy olyan szíves, vedd magadhoz holnapig a pénzemet, mert bizonyisten nem marad egy garasom se.
Kihúzza a vedlett bőrbugyellárist és odanyomja a százötven forintját Lányinak.
Lányi annélkül, hogy félbehagyná a beszélgetést, a mellénye zsebébe dugja a bankókat.
Már akkor seregesen állt az üres üveg az asztalukon, s a két cigány egymás szemét buzgón telefüstölve, barátságosan beszélgetett.
Egyszercsak föláll Lányi és a poharat a kezébe véve, így kezdi:
- Tehozzád zendítem szívemnek minden húrját, te magyar cigányok ragyogó üstökös csillaga, Dankó Pista...
(Még akkor Rigó Jancsi a névtelenség ködében vesztegelt.)
Dankó hallgatja ezt komoly cigarettázással, a beszéd közepéig. Itt már oldalt néz, és sűrűn peckeli a hamut a szivarjáról. Készült a feleletre.
Koccintanak és csókolódznak.
Akkor Dankó áll föl és így kezdi:
- Tisztelt és szerelmetes barátom, Lányi Géza, te dicső fáraója minden századok cimbalmosainak...
Lányi hallgatja ezt komoly és méltóságos pillogással.
S tán még most is folytatnák a felköszöntéseket, ha Lányinak eszébe nem jut, hogy Dajna Bandi a világ legjobb kisbőgőse és hogy vele bőgőztetni mennyei gyönyörűség.
Kávéházról-kávéházra mennek. Mindenütt megisznak egy üveg pezsgőt, de persze Dajna Bandit már a második kávéháznál elfeledik s a következő kávéháznál csak az a kérdés vezeti őket:
- Hun van még nyitva?
A reggeli napfény választja őket széjjel.