Lendvai István költő, publicista, újságíró

Lendvai IstvánA költő és publicista Lendvai [eredetileg: Lehner] István Budapesten született, 1888. július 5-én sváb kiskereskedő-családban. Középiskoláit Székesfehérváron végezte. A kalocsai érseki tanítóképző elvégzése után nevelő egy nógrádi nemesi családnál, majd hírlapíró Szegeden és Budapesten. Első versei a Nyugat-ban, majd az Élet-ben jelentek meg. 1913 végétől a Milotay István vezette Új Nemzedék munkatársa. A lap Pardon című rovatát együtt szerkesztette és írta Bangha Bélával, Kállay Miklóssal és Kosztolányi Dezsővel, majd 1918-ban az Ébredő Magyarok Egyesületének,[ÉME] majd 1919 márciusában a Területvédő Ligának[TEVÉL] egyik alapítója. 1919 márciusában egy Új Nemzedékben közölt cikkben [Haza és emberiség] ideológiai alapon megtámadta Babits Mihályt, majd 1919. augusztus 14. és 1919. november 24. között a Haller István vezette propagandaminisztériumban dolgozott. 1919-ben csatlakozott a Szabó Dezső alapította Magyar Írók Nemzeti Szövetségéhez, 1922-ben Cegléden nemzeti-magyar-fajvédő programmal választották meg országgyűlési képviselővé. A II. világháború előtt és alatt Nomád álnéven előbb a Pethő Sándor szerkesztette Magyarságba, majd a Magyar Nemzetbe írt, a magyar nép és faj önállóságát hirdető, német, elsősorban nemzetiszocialista és Hitler ellenes, a magyar függetlenséget védő cikkeket. 1939. december 28-án a nyilas Eszmevédelmi Csoport tagjai inzultálták, és testileg is bántalmazták, ezért nem csoda, hogy 1944. március 19-én már neve szerepelt a Gestapo listáján. 1945. január 19-én a nyilasok Balatonszepezden elfogták és Tapolcára, Zalaegerszegre, majd Szombathelyre hurcolták. Valószínűleg itt végezték ki, máig ismeretlen körülmények között 1945 márciusában. A család Orendy ezredestől, a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék bírájától levelet kapott, amelyben azt tudatták velük, hogy március 15-én Lendvait szabadon engedték, de ez nyilvánvalóan nem felelt meg a valóságnak. Felesége, aki előtte élelmet vitt be neki a börtönbe, március 15. után már nem is találta.


Pihenő a hegyen

                 1.
Felértem ide is.
………………………………………
Vadulszép őszi alkony zendülésén
megrongyolt, vérszegélyes aranyfátylak
libegnek a fák zörgő koronáin:
mint a kárhozat májusfái zúgnak,
himbálnak mind e bús-halottas dísszel.
A fényen, csókon ,lángon és kalászon,
a kimúlt Nyárnak boldog lázain
füttyögve, kurjogatva hahotáznak
seprőlovagló csúfos Szélszipirtyók, —
seprűik ezer durva vesszejével
kavarják szerte sárga levelek
utolsó pergő haláltáncát,
s a tébolyult zenében
vöröslevelű fosztott szőlőkertek,
csukott zöld zsaluk, ijedt vén diófák
komor magányán borzadoz az ó-hegy.

Riadtnémán kísért az ős Bakony.
Halálrahült vulkánok zord tövében
óceánt játszva, zöld hullámharaggal
zúdul Velence háborgó tava, és fenn, fenn,
az áldatlan magasba veszve
rikoltó vadlibák rohannak messze
valamely szörnyű rejtelem elől,
s egy néma varjú lankadt szárnya
még feketéll a vérző Nap-korongon.
Ó, hol vagy itt, hova jutottál, vándor?
Mit sír fölötted a meggörbedt cserfa,
és hova esdekel aszott karjával
remegve a hegy-élen,
mint látomások vitustáncosa?

Hova zuhantál itt, ó vándor,
a Mindenségnek mely vaksi gödrébe,
hogy mint korhadt palánk dőlt el mögüled
Világ, Idő és minden Bizonyosság?
Hörögnek mind az elítélt fák,
hahotáznak a Szélszipirtyók,
vesszőseprejük szívedet rongyolja, —
                                                     ó nézd, nézd :
zűr van csak itt és halál és halál,
omlott temetők nyilt sírjaiból
kiáltoz elibéd a Minden — mindegy,
zúgva cikáz körül az Örök-változás,
s miriád évek szétdőlt távlatából
kigyúlt világok füstös máglyalángján
litániáz a diadalmas Nemlét.
Hol vagy itt, hova kapaszkodnál, vándor?
Nincs itt már tornyos, zengő Európa,
nincs riadó, nincs felhőkarcoló,
nincs Moszkva, Róma, villany, könyvtár,
ujság, parlament, Zeppelin, aeroplán,
Betlehem, Assisi, Dsingisz kán, Shakespeare,
nincs Goethe, Mussolini — ó, hol kavarog
mindez a zúgó vad sodorban
ős temetőktől távol hamvasztókig?!
Hol gyermekálmaid, ifjú szerelmed,
világostromló vágyaid, s az ének,
mit csillagokba harsogott tüdőd?!
Minden oda már, oda minden!
ó ember! ó álmok! ó fény! ó szárnyak!
százezer év egy rebbent pillanat,
s minden-minden az örök Semmié!
Mit akarsz itt, te vándor árnyék,
miriád évek forró másodperce,
futó ábránd sehonnan sehová, —
mit ténferegsz a gigász Enyészetnek
hallelujázó kardalában? …………….

És mind e zendült széltivornyán
a kápolna piros kis tornya néz
a rút zavarba mozdulatlanul.
Órája üt nyugodtan énekelve.
A homlokzatnak két sarkában
— vihar, torony és óramű alatt —
szelíden ül két zöldszínű galamb.
És ottbenn Jézus piros mécse virraszt.
………………………………………
Felértem ide is.
                    2.
Irva van: eljő a Délben-kísértő,
hogy megkísértse életed delét.
A tőrvetéshez mestermódon ért ő:
szavára sarkából billen e Lét,
és vissza nem talál belé az elme,
ha meg nem szánja Úristen kegyelme.

Mindenki másnál százszor jajabb annak,
kit híd-emberré jelölt csillaga,
híddá, mely alatt örvénylőn rohannak
világok, s velük lódulhat maga,
ha nincs, hogy — minden omlásban kitartva
nem fut meg sem a Föld, sem az Ég partja.


Verseskönyvei:
Fáklyafüst. Táltos. 1918.
Köszöntő. U. o. 1920.
Szüreti versek. Stádium. 1925.
Világ és magány, Budapest, 1938.
Az örök ünnep. Válogatott költemények. Budapest, Linea, 1943.


Hajnalcsillag

Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány –
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?

Égő káprázat vagy e hajnalórán
csillaghagyta égbolt távolán,
varázsod mozdulatlanságot ró rám
az alvó Város palotasorán,
hol a hömpölygő Duna színes árja
időt s tájakat felejtőn köszönt,
és a Nap csókját örökifjan várja,
nem tudva emberi bút, könnyözönt.

Virrasztódat a Város nem gyanítja,
szép égi fény, mert Rábel most pihen.
Ha álma rossz: nyomor és bűn a nyitja,
ébren is arra fut majd sebtiben,
s bár sokhelyütt piroslik Jézus mécse,
sátántanyák mellett zsolozsma szól:
elég lesz-e, hogy lépését ne vétse,
ki tisztán indul kapuja alól?

Alszik a Város. A világ is alszik,
a Mindenség is, – ezt így hinni jó.
Most semmi jaj és káromlás nem hallszik,
nincs egymást gyötrő embermillió, –
kertek s mezők virága illatoz most,
aranycsillag az égbolt homlokán,
áhítat lengi át a néma Kozmoszt,
és csönd van a gyárkémények során.

Aranymécs a mennyország ablakában,
a hajnal hűs, illatos jelenés.
Mögöttünk már oly sok évmiriád van,
s reményünk néha gyarlóan kevés,
de tündöklik még Isten nagy irgalma,
nem hangzott még el minden énekünk,
és új ígéret ez az új hajnal ma.
Ó, hajnalcsillag, mit hirdetsz nekünk?

                                     1936


lendvaigrafika

Alszeghy Zsolt a Szüreti versek című kötetről.
Nem békés „minden mindegy” hangulat uralkodik rajta, hanem örökké harcos szenvedelem. Ez az örök harc Lendvainak a vérében van. Már első két verseskönyve alapján megállapíthattuk, hogy „szenvedélyes egyéniség, az állandó lobogás poétája, aki mindig lángban ég, a haza vagy  
szerelem lángjában. Mintha benne az érzés mindig szenvedéllyé lenne szítva, – minden sora perzsel, minden szava gyújt. Stílje tehát Ady lángolását is meghaladja, túltesz annak nyersességén, túlharsogja kegyetlen vadságát. A szó úgy árad ajkáról, mint a bosszú átka, – így árad még akkor
is, mikor elvesztett bánatot sirat. Szenvedélye áttör minden gátat és partot, néha bántóan nyers, de mindig igaz és az ihlető érzésben mindig nemes. Ereje néha nagyobb, mint amennyit a szépség elbír, forrongása néha több, mint amennyit versbe lehet szorítani, de mindig megrendít és a
legtöbbször magához bilincsel.”

 

Szüreti versek

1.
A Nap kiáltott egy vidám hahót, –
elő a puttonyt, kádat és akót!

Szüretre érett széles e világ,
szenvedte bőven a tüzek nyilát,

minden gerezdjét vad Nap égeté, –
taposd, legény, a Föld rengjen belé,

taposd gerezdjét, tele van a kád,
nagy volt a Nyár, hadd lássuk: mennyit ád?

Taposd legény. Ne nézzed, ne keresd,
mitől kövér, pirosló a gerezd,

ne nézd, hogy szív-e, koponya, nem-e,
vagy anyák miriád kisírt szeme?

Taposd, legény! Akármi, csak ha forr!
vesszen a szőlő, lángoljon a bor.

Szőlőnek dolga szent gyötörtetés,
hogy bor legyék, erős és nem kevés,

kergetni, győzni és konok Halált,
s feldicsőülni, hogyha borrá vált.

Majd áldomások víg bánattorán,
misék ujjongó orgonás során,

majd gyújtva csókot, fellengző velőt
és ünnepítve sok keresztelőt

termés lesz a kín, a tipratás.
A Nyár gyötrelmét bornak issza más,

s ha égő vérét csurgatta a kád,
akad, ki egy jó szót talán csak ád

a holt gerezdnek, mely jól szenvedett:
az Ősznek tőle boldog kedve lett.

2.
A dombon naparany, a fákon őszbíbor,
s az új szüretnek korsajában
aranylik ifjú őszi bor.

Ti harcolt férfiak, ti ringató anyák,
csaták és csókok pihenői:
tinéktek őszi víg danát!

Egy vidám poharat bizony megérdemel
kenyér kövérje, kincses hordó,
s a szoptató asszonykebel.

Egy vidám poharat megér a harc, a csók,
s az élet zengő végtelenje,
mit föld alatt besző a pók.

Egy vidám poharat bizony megér a csönd,
mely néma áldás, áldó jóság,
s mely új csaták elé köszönt.

Hogy dalol a pohár! hogy dalol a kenyér!
dalol a szép férfimerengés,
s a gyermekarc, a szűzfehér!

Ó, mind haszontalan, hogy sírunk tátogat,
s töltekezik a föld, az éhes:
meggyőzzük a halálokat.

És haszontalan toronylik százezer halom,
mit túr a Rontás ősvakondja, –
új élet táncol új dalon.

Ha százezer halált a lábunk eltiport:

mi is megyünk egy hűvösfényű délután,
s majd új ivók köszöntnek koporsónk után
aranyló ifjú őszi bort.


Nagykállói Kállay Miklós képviselő, földművelésügyi miniszter, Magyarország későbbi miniszterelnöke így méltatta egykori képviselőtársa a Koszorú, [összegyűjtött versek,] első kötetét:
A koszorú két végletet ölel össze önmagába futó ívével. Sirató gyásza a legnagyobb bukásnak, a halálnak; diadalmas jele a harcos győzőnek. Temetők árnyán sírok füzére s a küzdő homlokán dacos diadém. Lendvai verseinek gyűjteményére tökéletesen ráillik ez a cím. Ezek a versek a legdrámaiabb magyar napokban születtek. Ezeréves roppant lap fordult az idők könyvében. Vérrel zuhogott a magyar végzet. Pálfordulása volt történelemnek, sorsnak és a lelkeknek is. A nemzet nagy küzdelme utolsó felvonásához ért. A tragikum már felrémlett a fenyegető bizonytalanságban az egyik küzdelem végére járt. De itthon már új harcra feszültek a megnyomorított erők s az egymás ellen ajzott világnézetek csaptak össze új csatára. A liberalizmus rest, nyugalmas földszintje alatt megtárultak a poklok, de kihasadt fölötte a végtelenbe szakadó ég is. Parázsló, emésztő, üszökbe sorvasztó tűz marcangolt, de felsugárzott az igézetes tündöklés, az igazult lelkek dicsőségeinek gyémántszavú fénye is. A frontokon névtelen sírok keresztjeire hullott a könnykoszorú, de itthon már tövises vérkoszorúval övezték homlokukat az új küzdelem gladiátorai és mártírjai. Ezek a koszorúk mind benne vannak Lendvai költeményeibe, s ezek mutatják tárgyi forrásait; A kezdődő magyar expresszionizmusnak úttörő költője Lendvai István s versgyűjteménye a Koszorú, ennek a harcos kornak nem csak politikai, hanem irodalomtörténeti dokumentuma is. [részlet]


Ima harc után

Karomat erősítetted,
mikor sújtott, vágott,
védeni az együgyű jóságot.

Kemény voltam, nem kegyetlen.
Harc förgetegébe
azt dobogta szívem: »Béke, béke!«

Harcoltam, de nem gyűlöltem,
s nem magamért víttam:
csak tüzedet e világon szítsam.

Ha mindenki Tiéd lenne,
fák alá leülnék,
esti csöndben áldást hegedülnék.

Ha kellek még, erősítsél,
ha már elég, ejts el,
legsűrűbb avarod alá rejts el.
           

Jelentős mennyiségű irodalmat fordított magyarra, többek között Henri Barbusse, Shakespeare, Maxim Gorkij, Gabriele d’Annunzio, James Curwood, Guglielmo Ferrero, Jackson Gregory, Edgar Wallace és Zane Grey műveit. Lendvai műveiről, illetve a róla szóló írásokról máig nem rendelkezünk önálló bibliográfiával. Ennek hiányában – a szépirodalmi művek esetében – Botka Ferenc és Vargha Kálmán magyar irodalomtörténeti bibliográfiájához [7. köt. Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó, 35–36. p.], illetve Gulyás Pál bibliográfiájához [XVIII. köt. Budapest, 1999, Argumentum – MTA Könyvtára, 195–199. h.], továbbá – publicisztikája esetében – a Magyar Nemzet repertóriumához [1–4. köt. Budapest, 1980–1991, Petőfi Irodalmi Múzeum] fordulhatunk.
Lendvai műveiről, illetve a róla szóló írásokról sem rendelkezünk önálló bibliográfiával. Ennek hiányában – a szépirodalmi művek esetében – Botka Ferenc és Vargha Kálmán magyar irodalomtörténeti bibliográfiájához [7. köt. Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó, 35–36. ], illetve Gulyás Pál bibliográfiájához [XVIII. köt. Budapest, 1999, Argumentum – MTA Könyvtára, 195–199. ], továbbá – publicisztikája esetében – a Magyar Nemzet repertóriumához [1–4. köt. Budapest, 1980–1991, Petőfi Irodalmi Múzeum] fordulhatunk.
Lendvainak igen kiterjedt a publicisztikai munkássága, többek közt korabeli színházi lapokba kritikákat:

lendvaicikk


De többször írt tárcákat a Bajcsy-Zsilinszky Endre nevével fémjelzett Szózat újságban is, emellett az Alkotmány, Pesti Napló, Élet, Új Nemzedék, Gondolat, Új Magyar Szemle, Magyar Kultúra, Katolikus Szemle, Korunk Szava, A Nép, Magyarság, Mai Nap, Magyar Élet, Független Magyarország, Magyar Nemzet hasábjain, amelyek jórészt kiadatlanok. Egyedül az 1920-as, illetve az 1940-es évek elején publikált írásaiból készültek válogatások [A harmadik Magyarország. Jóslatok és tanulságok. Budapest, 1921, Pallas; Nomád leveleiből. Budapest, 1942, Linea; Nomád levelei. Budapest, 1944, Linea]. Még néhány kisebb írása Róma tornya alatt.[Mozaikok az örökvárosból.] Budapest, 1934, Szent István Társulat; Előszó, Lépes Andor: Zsidók keresztény álarcban. Budapest, 1935, Mérnökök Nyomdája, Korunk Szava; Katolicizmus és zsidókérdés. Mezőberény, 1937, Baltha János Könyvnyomdája.

Fontosabb publicisztikái:

Róma tornyai alatt, riportkönyv, Budapest, 1934.
A kereszténység a horogkereszt árnyékában. Budapest, 1937.
Nomád leveleiből, Budapest, Linea, 1942.


Jellemző, hogy az 1945 utáni több mint hetven, és a rendszerváltás óta eltelt huszonhét év kevés volt arra, hogy egy gyűjteményes kötetet kiadjanak tőle. A rá vonatkozó irodalom még ennél is szegényesebb, Harsányi Kálmán: A harmadik Magyarország. Új Magyar Szemle, 1921. 198–206. ; Szatmári Mór: Lendvai nem antiszemita. Egyenlőség, 1923. jún. 16. 3–4. .; Lendvay Istvánt megölték a nyilasok. Kis Újság, 1945. június 27. 3. ; Bóka László: Lendvai István. Ugyanő: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1966, Magvető, 981. .; Kunszery Gyula: Emlékezés Lendvai Istvánra, a hitlerizmus utolsó magyar íróáldozatára. Vigília, 1970. 243–245. ; Keresztury Dezső: Lendvai István, Keresztury Dezső – Sík Csaba szerkesztésében: „S két szó között a hallgatás…” Magyar mártír írók antológiája. 1. köt. Budapest, 1970, Magvető, 670–673. ; B. Bernát István: Katolicizmus és nacionalizmus. Lendvai István a húszas években. Világosság, 1985. 10. sz. 629–634.; Antal Gábor: Lendvai Istvánról. Születése századik évfordulóján. Magyar Nemzet, 1988. júl. 5. 6. Ugyanő: Lendvai István. [Martin József szerkesztésében] Magyar Nemzet. 50 év. Emlékkönyv, 1938–1988. Budapest, 1989, Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, 105–107.


Bordal magamnak

Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, –
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ottfönn a Nap lángol,
égen repülő ifjú ficánkol,
merészen szálldos föl meg alá:
majd visszatalál a humusz alá,
ad néki a sorsa síri pincét.

De lehet: éjfél van javában,
és fénylőbb ez a dohos lebuj, –
csontos remete ül magában,
s a bősz Oroszlán félrebúj:
a sárgasörényű éhes Óra
nem mordul rá a szelíd ivóra,
ha víg a vér: nem néz időt,
dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.

Itt pókfiak légyen vitáznak,
az ászokfában sürgöl a szú, –
mind gócok ők, örülnak a láznak,
de szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
valami góc csak én is dúdolnék,
valami góc csak én is volnék,
bennem is van Nyár egynehány:
hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)

Nem kell izgulni minden tréfán,
a bornak is íze néha fáj,
de szép, hogy minden múlik mélán,
síró esőn elúszik a táj,
a szűz almája őszire lágyul,
szeme marad borús világul:
csókcsillagból hű kutyaszem, –
s a bor ne hagyjon el sohasem,
hogy el ne vérezz e világi tréfán.

összeállította -cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf