Lendvai István: Áldás, Az elátkozott költő, Hála a mosolyokért, Könyörgés, Útravaló

Lendvai István:

Áldás

- Egy magyar ciklusból-

 
Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc,

és arcotok sorra megcsókolta: láttál-e idegen két kezet,
mely szívedre kutatta, vigyázta, betelt-e végzeted,
és szelíden fölemelt? Láttál-e idegen két kezet és csapzott, komor szakállt?

Levettem szádról az áldást, mely fekete vérrel odafagyott.
Kiengedem: röpüljön, szívedben ottrekedt gyönyörű madár!
Megáldom helyette3d, lett légyen úri fiú vagy olajosképű tatár.

Mert egy nyarat ittatok, boldog szemmel, amíg szebb volt az ég.
Mögötte is anya sírt és szerette otthoni vidék,
és barna jegyesén borongott ő is, míg szelíden fölemelt, néma halott.

Ő is danolt az esteli holdnak, talán a Volga vizén,
most fájt a szíve és a balalajka búsan muzsikált,
és meghalni jött, nem kérve a cárt, mint te se kérdted az öreg királyt.

Egymásra ismer a testvér a könny és a bánat ízén,
és összebújik a szőlő, mit a vincellér egy kádba tiport,
hogy inna az unoka víg lakodalmat, szüreti bort.


Lendvai István:

Az elátkozott költő


/Zokszó/

»A költő és a sorsharag«,
erről nem egy rímet farag
sok ál-Petőfi vadzseni,
kinek egyként kell küzdeni
babérokért és abrakért,
és csillaga hogy balratért,
a szükségből erényt nagyol,
s ha szóhoz juthat valahol,
megabízása megható:
kabátja rossz s így verse jó,
és máris szobrot álmodik
mint igazolt »poéte maudit.«

Boldogtalan szerencsefi,
ha sejtené: mily jó neki
nem tudni azt, mi lényeg itt,
min rossz vagy jó mód nem segít,
hogy az átok, az ős-örök,
nem az, mi kívül rádzörög
ruhád vagy tested ajtaján.
A költőt kínzó Őskaján
belül fészkel meg, legbelül,
dúlása holtig el nem ül,
s nem vigaszít, ha szíven ér,
a homlokon semmi babér.

A költő átka: lenni dús
érzésben, ha vidám, ha bús,
hordozni annyi színt, csodát,
mint ki száz Végtelent fog át,
járni a vággyal vemhesen,
hogy kincsed másé is legyen,
s bár szavad mégoly mesteri,
tudnod, hogy kárhozat veri,
mert nincs, mi másnak adható
mindebből, csak a Szók, a Szó.

És szent a Szó, ha tiszta, mély
ha szülte szűzi szenvedély,
mert emberszívhez nincsen út,
mely jobban vinne fényt, borút,
de nincs is tiltóbb tilalom,
mely belül fog a testfalon,
látatlan, de konok határ,
végső soron magadba zár, –
alá ha nem veted magad:
örök magányba elragad,
s min közleni enged, a rés
halálosszűk, koldus-kevés.

A mondhatatlant mondani,
lélekbilincset oldani,
gyújtani, mi benned hevül
másba, ki nincs veled belül:
reménytelen elküldetés,
előre elgazolt vetés.
S hol olykor mégis híd a Szó,
mily gyatra a találkozó!
száz csókot meddőn elkínálsz,
míg felizzik a lelki nász,
s gyémántozhat a szópatak:
a legmélyebb nász hallgatag.

Nem testi ínség, rokkanás,
ó, más a költő átka, más!
Csak gazdag lélek szenvedi,
arany s hírnév el nem fedi:
a véréből szökött igék,
küldetve, hogy a fényt vigyék
s az őstitkokról valljanak,
mind, mind hamuvá hullanak,
a halhatatlan vágy fiát
a Múlás játszva lépi át,
s lelket minél többet hozott,
annál inkább elkárhozott.

/Megbékülés/

A költő sorsa átkozott valóban,
nem arra értve, szerzett-é vagyont,
de arra, hogy számára csak a Szó van
sejtetni azt, mit a Végtelen ont.
És mégis áldott mondhatatlanul,
mert égi láng az, mely szavába gyúl.

Ha úgy születtél: költő légy, megérett,
mint őszi fán a duzzadó gyümölcs,
ne nézd, hogy »műved« másokban mivé lett.
A versírónál rangosabb a bölcs,
ki szüretelvén bánatot, gyönyört,
akárhogy élt: az örökéletre tört.

Az elrejtezett Isten nagy kegyelme,
ha téli fényben szépen távozol,
s akárhogy elhamvad majd szív és elme,
a dal akárhogy semmivé oszol,
megbékülten lesz elporló halott,
ki a Mindenséggel dalolhatott.


Lendvai István:

Hála a mosolyokért

Uram, mielőtt elmennék
innen, hol vendég vagyok csak, vendég,
megköszönöm Néked mosolyaimat is,
mert velük Néked örvendék.
A mosolyos derűket köszönöm,
mik el nem fogytak gyászon, vérözönön
a mosolytalanok e pogány századában,
mikor a ráncos homlokú komolyok
káromolnak, míg szívemből a mosolyok,
mint tüzes gyertyalángok csapkodnak Feléd
jelül, hogy én nem vagyok ördögcseléd,
gondok aszottja, aranyak futkosója,
Teremtésednek gőgös kráomlója,
hanem füvek ágyáról, hűvös fák alól
egy-egy mosolygásom fejbólintva szól,
föl a pufók angyalocskák karába:
– »Uram, a Te világod nincs hiába,
minden jól van teremtve, jól!«

A mosolyos derűkért hála Néked.
Belőledvalók, a Te békességed
nagy mosolyából, mikor hetednap
vígan láttad, hogy a tegnap
és a többi öt nap mit hozott elő,
és a Sátán, a sanda kémlelő,
hasztalan ődöng, lázad:
gyönyörű zeng, virul, fickándoz az Élet,
és minden jóknak a szíve Véled!
Amaz ős-vasárnapon megderültél,
hatalmas ezüst fölleghajódon ülve,
örök kék szemed a Mindent megmerülve,
és ráborulva halálra, búra, bánatokra,
kivirult felséges mosolyod bokra,
s e bokorról tépetett minden mosolyunk,
a sok pirosló remegő rózsaszál,
mit soha a Gonosz le nem kaszál.

Uram, mielőtt elmennék
innen, hol vendég vagyok csak, vendég,
köszönöm, hogy – jöjjön akármi odatúl –
mosolyod rajtam is kivirul,
láttam virágok, madarak, gyermekek lelkét,
lelkemet százszor és százszor betelték,
s ha voltam királyi vagy szegény,
ha rettegtem sírok éjfelén,
ha a Sátán torka felémtátott:
én el nem átkoztam a világot,
s mint tétova titkos világi vendég
a Te csodáidnak én is örvendék.  


Lendvai István:

Könyörgés

Én Jézusom, fehérruhájú kis Jézusom,
Minden gyermeké vagy, én jól tudom,
S a te boldogságos éjtszakádon
Öröm daloljon e kerek világon.
De légy ma részrehajló, légy egy kicsinyt
Pártoskodó is – az égi csínyt
Atyád megbocsátja neked, –
Szeresd legjobban a magyar gyereket.

Lásd, Jézusom, oly gyermek e nép!
Az apja is mind, dalolva lép
Eke nyomába vagy éji sírba,
S tékozolva, sebgyötörten, sírva.
Oly tiszta, oly bolond és fehér,
Bánata bizony szebb angyalt megér,
Szebb angyalt, ezüstebb csengettyűt
S képeskönyvébe aranyabb betűt.

Ládd, Jézusom, oly árva e nép!
S a gyermeke a legszomorúbb kép:
Aludni kellene e habos párnán,
S taszigálják a föld vásárján.
Kék szeme démont, pokolt tanul,
S oly űzött, mint hóban a nyúl.
Ő a te szegény kis komolyod, –
Neki add a legszebb mosolyod.

Én Jézusom, betlehemi kis Jézusom,
Rá sokat gondolj a hófehér úton, –
Vigyél néki szabad mezőket,
Magyar dalokkal zengedezőket,
Szabad Kárpátot, székely falut,
Meleg szobát, szentképes falút,
Szelíd királyt, aki jóban van veled,
S álmot is, mely hosszan feled.

Én Jézusom, fehérruhájú kis Jézusom,
Minden gyermeké vagy, én tudom,
De néki alig fénylett karácsony, –
Engedd, egyet ő is lásson!
A más gyermeke oly játszva fut,
S néki oly hosszú még az út,
Alig élt s már annyit temetett, –
Szeresd legjobban a magyar gyereket!


Lendvai István:

Útravaló


Hová repülsz, ó Ének, szívemből bújt madár,
még vérem melegétől tüzes? És mely határ
fogad? Hozzá találsz-e, emberi szív, ha vár?

Ó, szép, de vak madár vagy. Sorsod a nagy Sötét.
Ki tudja: zengő hangod mely folton tépi szét,
s mily óceán terület, hol ólmos fülre vét?

De csak röpülj, ó ének, én szárnyas énekem!
A csillagmiriáddal örvénylő Végtelen
ezer villámcsatáján ne bántson félelem.

Te csak röpülj, és zengjed, mi benned sír, sikong,
jajdul, lázad és ujjong: a kín, a gyász, a gond,
a vér, a nyár, az Isten, – te mind dalolva mondd.

Talán szobája mélyén egy árva rab figyel,
kinek oly jó, hogy búját testvérhang űzi el,
s még sírni is jobb néki, mert van együtt kivel.

Talán egy vén szívében pár régi kép derül,
mely friss volt egykor, édes volt véghetetlenül,
s feltündököl, sírjához gyengéd kíséretül.

Talán egy ifjú homlok, mely álmokkal csatáz
a Sorsot ostromolva, szavadon eljuház,
értvén, hogy víg szürethez bőven kell nyári láz.

Talán egy szótlan lányzót, virágok cinkosát,
majd boldogfájó titka borzongva futkos át,
és megremeg, mint kertben fehérvirágos ág.

Talán cellája árnyán egy lélek megragyog,
sejtvén, mit az élnek hord rejtelmeset, nagyot,
és békülten imázza: »Isten, tied vagyok!«

És ha szavad megújjong, mint a tavaszi rét,
mit tudod: mennyi lélek kiált majd évoét,
s kinek lesz ünnepévé az ezertitkú Lét?

Ó, hát röpülj csak, Ének, szívemből bújt madár,
fogadjon bár virággal vagy köddel a határ:
ne várjon rád hiába, egyetlen szív ha vár.

                                                           1938

szozattv


szozat a tiszta hang Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf