Erdélyi József: Rapszódia

Nyár
-Részletek-

Nem hótól már, hanem virágtól
fehérek az útszéli fák,
futó kocsink szelétől bókol,
köszöntget a cseresznyeág.
Áll a fasor, mint mennyegzőre-
öltözött szűz leánysereg.
Mit is susog? Egyszerre tán, hogy
Isten hozott! Isten veled!

Csapodár fecske, csakhogy itt vagy!
Nem kérdezem: a télen át
hol voltál. Csakhogy visszajöttél!
Ürül szemem, hogy újra lát.
Őt se vallatnám, hogyha visszajönne:
hol járt. Könnyezne két szemem,
örömömben, hogy újra látom. –
Ilyen bolond a szerelem.

Milyen közel van a szivárvány,
itt szökken a hegyoldalon
s ott végződik azon a dombon.
Csaknem végigtapogatom.
Hogy tengerből szív vizet
a fellegekbe: mese csak,
de így is szép, hazugság nélkül,
hétszerte szebb, mert igazabb.

Kiűzte fészkéből a villásfecskét
az alacsonreptű veréb.
Most ő lakik benn. Csiripolva
kidugja buksi, vad fejét.
Leverjem azt a fecskefészket?
Elűzzem azt a verebet?
Kitudva minden igazából,
szenvedek én is eleget.

Hogy elszakadtam! Él apám-anyám,
Élnek testvéreim hiánytalan,
Nőm, gyermekem, s így bolygok, egyedül,
mintegy árván, özvegyen, magtalan.
Magamhoz is már oly semmi közöm,
a föld színén oly idegen vagyok,
mint az északi fény, a délibáb,
mint a nap, a hold és a csillagok.

Ahogy a Vajdatemető sötét
tölgyerdeje kinyílik,
megállsz, előtted van az egész Vértes,
gerince a távolba nyúlik,
oldalbordáiról a grófi erdők
zuhognak a síkságra le,
alattad, a völgyben, egy kis falu
száz apró zsellér szalmafedele.

Szállást kerestem a nedves határban.
Üres kunyhót találtam. Besütött
a holdvilág anyás, örök mosollyal
és altatódalt zengett száz tücsök.
Lándzsás, bokrétás cirkok álltak őrt,
szellőre zörgött éber levelük.
Elaludtam. Az alvók és a holtak
otthon vannak a földön mindenütt.

…Derékaljam királydinnyés homok,
fejemalja, párnám a hátizsák,
takaróm egy köpeny és szobám,
hálószobám a végtelen világ.
Lámpám a hold, éjjeli mécseim
a csillagok, – egy éppen most lefut.
Bárdolatlan mestergerendaként
sejlik felettem távol a Tejút.

Gondolsz-e rám, míg járod a világot,
te hódító, te nagy világi szép?
Gondolsz-e rám, míg repít valahol
egy szélvésszel versenyző büszke gép?
Úgy gondolj rám, mint egy vándorra, kit
kocsid után elnyel az útipor,
mint akit a te száguldó, kegyetlen
géped egy zökkenéssel eltipor!

KI akácosban, a Holt-Tisza partján
tanyázok a csillagos ég alatt,
hallgatom, hogy kiabálnak időnként
a kóválygó vakvarjú-madarak.
Csúnya hangja van a vakvarjúnak,
csendes éjjel a Holt-Tisza felett. –
Földönfutó költő, hány elvakult,
kárörvendő vetélytárs emleget!

Tudtam mindjárt, hogy a kis éji vendég
kíváncsi sün. Egészen odajött
fekvőhelyemhez. Megfogtam az orrát,
de ijedten összegömbölyödött.
Simogattam, szőrmentében, no persze,
a simogatást ő is szereti.
Orrát kidugta, felállt és szuszogva
elrobogott, mint egy kis gőzkocsi.

Éjfél után lehűlt a levegő,
fázni kezdett a vándorköpenyeg,
felébresztett az akácfák között,
rideg éjjeli őrként a hideg.
Átmentem a gáton, a Holt-Tiszán.
A parton egy kis erdő feketélt.
Mentem, mentem a nyári éjszakában,
a holdfény őrült szerelmeseként.

Mendegéltem, amerre vitt a lábam,
dűlőn, mezsgyén, tekergő ösvényen,
a holdvilágos elvarázsolt földön,
csak fekete árnyéklom jött velem,
a határban, mit nappal sose láttam,
hol nem volt semmi keresnivalóm,
a csendes tájon, mint egy más világon,
túl életen, halálon, holt folyón.

…Futózápor az út porát
elverte. Az őt közepén
fekszik, fejét karjára hajtva,
egy ember: egy parasztlegény.
Kezében hosszú tölgyfabotját
szorítja. Mi baja lehet?!
Titka felett kíváncsian
dereng a hajnalszürkület.

Keve alatt, a kopár legelőn,
megy a csorda, éhség terelgeti,
mélán ballag a kútágas felé
s a délibáb lassanként felveti.
A délibábban áll a gémeskút is, –
egy gémeskút a tenger közepén.
Iszik, iszik a csalfa délibábból,
míg egy veder víz lesz a fenekén.

…Az asztag lomha, sárga tetemét,
a cséplő, mint egy vörös fenevad,
eszi kéveként zsák-gyomraiba
pergetve az acélos magvakat.
Fogy az asztag, nő a szalmakazal.
Egyszer megáll és tovább megy a gép.
Ottmaradnak a csendes szalmakazlak.
Részét megkapja s tovább tűr a nép.

A kun határon, az országút mellett
van egy kis árva, cselédtemető.
Sovány akácfák virágtalan alján
korhadó fejfák. Nem kell ide kő.
Sok síron fejfa sincs, talán az élők
eltüzelték. Ülök egy jeltelen,
puszta sírhalmon. Olyan jó itt ülni,
de még jobb tán feküdni odalenn.

Fekete föld, – fekete átok rajta.
Paradicsom lehetne, Kánaán!
Mennyi tej, méz folyik le hasztalan,
két nagy folyón: a Tiszán s a Dunán!
Két Níluson és három Körösön,
gátak között, – mennyi ész, akarat
hömpölyög tenger és halál felé,
gátak között, közömbös ég alatt!

Őszbevegyül az erdő zöld haja,
piroslik már a som, meg a fagyal,
a galagonyabokor, meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal.
Szajkó rikácsol a cserjés felett,
sárga bokorban élesen csörög
egy sárgaszájú feketerigó.
Fekete, mint a feketeüszög.

A gyalogbodza fekete bogyója
csillog az árok partján. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap.
Szedd a bodzabogyót, vidd haza és
csinálj belőle tintát! A libák is
megnőttek: lesz toll. Hullnak levelek.
Sárga levélre írd és szórd a szélbe
utolsó, őszi, hattyúversedet!

…Terka néném, anyám kisebbik húga,
hallotta ő is költőhíremet
s eljött Zerindről a nagy őszi sárban,
látni és megtérítni engemet.
Gyalog jött, hosszú negyven kilométert,
ágyam végénél egyenesen állt
s nézte, volt pesztrám, szegény Terka néném,
a nénje híres-neves nagy fiát.

Tiba sógor, a víg cserépverő,
eltűnt a nagy háború elején
s magára maradt kisdedeivel,
Terka néném, a házatlan szegény,
és szombatos lett, lemondott a húsról,
a világról, mindene lett a hit:
a hit tartotta csak, hogy meg nem ölte
kenyérért síró szép gyermekeit.

Be szép is volt, fodros fehér ruhában,
kökényvirágos húsvétünnepen,
be szép eladólány volt Szabó Terka!
Ott állt az ágy végénél, dísztelen,
szélcse3rzette, ráncos, bájtalan arccal,
de a szeme sugárzott, ragyogott
feltámadásban, mennybemenetelben,
végítéletben. Állt és vallatott.

Sajnállak, Jóska, mert hamis úton jársz,
világ rabja, szociálista vagy,
de én hiszem, hogy eljön érted Jézus,
nem engedi, hogy végig rab maradj…
Így beszélt és hazament Terka néném,
Zerindre, az őszi sárban, gyalog.
Nem tudom: él? hal? De el nem felejtem
és jóslatára gyakran gondolok.

Meghalt apám a faluszéli házban,
ravatalánál sem lehettem ott,
nem vethettem egy rögöt sem utána,
nem is tudom elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritka szép halállal,
az én világgal hasonlott apám:
halálos ágyán látott felragyogni
egy csillagot az anyám homlokán.

Ezt a kemény, fehér somfanyelet
én magam vágtam a Hosszúhegyen,
nem ütni-vágni, verekedni, csak hogy
kezemben mégis valami legyen.
Hogy ne felejtsem, mi kell a világhoz:
kemény koponya és erős tenyér.
Légy velem Isten s jer velem te bütykös,
te tőrőlmetszett vitéz somfanyél!

Szombat este. Behallatszik szobámba
a rezesbanda. Mulat a falu.
Minden hangszer másképp van lehangolva,
de egy nótát közös ütemre fú.
A nagydob szépen összetartja őket.
Csak táncolni lehessen, az a fő.
Zenebona, zaj, síp-dob kell a népnek,
hízelgő szó és fegyveres erő.

Gyermekebbül, mint amikor világra
születtem sírva, mikor legelébb
világra mentem ötéves koromban,
indulok újra, nem köt semmi fék.
Könnyeimet fojtom, kislányomat
csókolgatom, szívem hiába fáj,
megyek világra, tán vissza se térek
soha! Elnyel az őszi esthomály.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf