Jékely Zoltán: Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
csábíts gazdagot és fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
ne sodorítsd rám s ne mutogasd:
eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
arcom előtt, jaj, ne harizsáld!

Szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én
mily bonyodalmak tömkelege –
ebből elég volt, rég elegem!
S a combod, a talpad: az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…