Balogh István: Gyóni Géza szibériai életrajza

[részletek]

    Gyalázatos dolog hadifogolynak lenni

    Undorral, reszketve, borzongva gondoltam a hadifogságra. Inkább meghalok, agyonlövöm magam: idézik vissza szavaimat, akiktől elbúcsúztam frontra való távozásomkor.

    Lassan, - gyaloglás közben, rafinériával eszelgettem elfogás esetében a legkülönfélébb, megváltó halált…

    Sajnos, a sorsunk Istenkézben volt.

    Mint haldokló görcsösen kapaszkodik az élethez, úgy kapaszkodtam, borzadoztam itthon sokféle gondolkodás, tanulmányozásaimon keresztül, a fogságba eséstől.

    Item missa est – mondja Ady, és: Elvégeztetett – sóhajtá Krisztus a Golgotán.

    Azt sem tudtam hirtelen, hogyan történt; megállt az eszem, a vállamat és a revolveremet fogták…egy pillanat sem telt el – hadifogoly voltam.

    - Gyalázatos dolog hadifogolynak lenni – mondta Gyóni. Őt is marcangolta ez a vád. Gyávának, őseit meggyalázónak tartotta magát. Sokszor elragadtatásában nem gondolt a józan észszerűségre sem. Azt hitte, a katonai bátorság és az Árpád-kori hősiesség nem engedi meg a „gyászmagyarka” sorsot. Úgy, mint Lehel, különféle furfanggal agyon kell verni az elfogó Konrádokat, s – Szolgám leszel a másvilágon jeligével vagy meghalni, vagy megszökni, de igazán szégyenletes dolog elfogatni, átadatni és lefegyvereztetni.

    Most reánk zuhant a képzelet minden vádja, a napiparancsok, Török Bálintok, régi magyar sorsok. Végigéltem hat esztendőt Szibériában, olvastam francia nyelven a svéd foglyok, tisztek betelepítését, Szibéria megnépesülését, éreztem és láttam a velünk való nemtörődést; égetett szerencsétlenül járt, kettőnket a harcosok szűkében szenvedő Magyarország izzó gyűlölete, gőgje felettünk.

    Mi tudjuk, hogy mi a frontszolgálat: támadás, roham, sebesülés…operáció; visszavonulás; ezerféle életveszedelme a rajvonalnak. Csak akik ilyen fennhéjázva gőgösködtek, pökhendiséggel néztek le reánk, azok nem tudják, mi volt egy orosz hadifogság 1914-1920-ig s kinek-kinek tovább, hosszabb-rövidebb ideig. Ezt csak az tudja, aki átélte, átrekesztette a különféle borzalmakat, a testi és lelki tébolyok pengő perceit.

    „Hegyeken át a hír szalad”

    Egyszer, 1917. március 9-én dr. Pajzs Elemér ügyvéd, tartalékos hadnagy azzal a tervvel köszönt be hozzá: Segíteni kellene az önkénteseken.

    Az önkéntesek – azt hiszem – egész 1919-ig legénységi elbánásban részesültek s lent laktak a földbarakkok farkasordító borzalmaiban s amit: tisztek idáig összeadtunk nékik, nagyon kevés volt, úgy, hogy aggasztóan szomorú sorsra jutottak. Volt ugyan némi kis jövedelmük: egy rész titkos magyarnyelvű újságot szerkesztett, kézzel írt külföldi: Lapfordítás címen. Fordítottak mindennyelvű lapot, kihordták a másolatokat, aztán estére ismét visszavették; mert félő volt: rájön az orosz és megtorlással él. Más részük a tiszti mosodában, üzletekben, táborparancsnokságnál, fürdőben, étkezdében adminisztratív erőnek vállalkozott s igen kevés volt, aki sehová sem jutott; segélyezni kellett.

    Rábeszélték Gyóni Gézát, hogy egyik szabadon választott versét írja le sajátkezűleg. Az önkéntesek Lapfordításaikkal együtt fogják majd széthurcolni s egy rubelért árusítanák, helyzetük fölsegélyezésére. A pénz húsvéti ajándék lesz.

    A rendelésből dr. Pajzs nagyon keveset vallott be a – saját versét Isten tudja hányszor való másolástól már megijedt – költőnek. Óvatosan bánt vele, hogy a nemes cél érdekében lépre fogja. Muhits, Vermes, Jakobovits és Gallas a fogság egy-egy pillanatfölvételét festik, illetve fametszik a kézírt lapokra, melyeknek nyomdatechnikai része reám esett.

    700 példányt kellett csinálni. Emberfeletti elképzelés egy verset ennyiszer leírni.

    Julis levelében állapodtak meg, de Gyóni részéről ez a legnagyobb feszültség, a lehetetlenség követelménye lett volna. Vermes ajánlatára tehát megváltoztatták a tervet és végre is „Hegyeken át a hír szalad” c. rövidebb versét robotolta le finom, kerek, gyöngéd írásával.

    Dr. Pajzs hódolván e munkáért Gyóninak, kis örömmel igyekezett kedveskedni. Ismervén: dr. Neubauer, a Nyugatba dolgozó Peterdi Istvánt, pár visszaemlékezést hozott tőle, a Szomorú szemmel c. kötetéről.

    - Azt mondta Pajzs, - tette vállamra simuló kezét – hogy Peterdi Pista emlékszik még a kötetemre, a bírálatra. Szép versek voltak.

    Fölállt: végigment a keskeny szobán.

- Innen sejtem, hogy megfelelő helyen tudtak rólam s ezért írja Rákosi Jenő, hogy a relatív ismeretlenség homályából szálltam föl egyszerre. Neubauerrel nagyon szerettem volna találkozni. Egyszer már randevút is adtunk egymásnak, de ő nem jött el s minden elmaradt. A véletlenre bízom

    Tűzhelyrakás.

    1916 őszén, október 12-én oly hidegbe gyúlt már az idő, hogy az egész éjszakát ébren aludtuk át.

    - Nem fűtenek a melegvérű urak. Két pokróccal, bundával, meleg ruhával takarózom. Kályha közelében fekszem, még ez a szerencse a szenvedésben.

    A szó teljes értelmében: nappal levetkőztünk s éjjel öltöztük föl maradék ruhánkat. Nappal könnyű ruha volt rajtunk, este magunkra vettük mindenünket: térdvédőt, kesztyűt, hósapkát, cipőt, s úgy indultunk az éjszaka-i sarkra, hol sok utazóra borult a merev halál. A nagy hodály kifűthetetlen volt s az ő kis sarokszobájuk deszkafalán átömlött mindig a jégverem hidege. Igaz, hogy a deszkák repedéseit papírszelvényekkel szalagozták be, mégis a szoba levegője elviselhetetlennek bizonyult, különösen ülő, vértelen emberek számára.

    Küzdelmes gyomor és hideg üllő-kalapácsa között elhatározták Gyóniék, hogy fűtés-főzés szempontjából megfizethetetlen volna egy kis takaréktűzhely. Csövét a hengeralakú, nagy fekete kályha szájába vezetnék. Úgy is történt. Hamarosan hívtak egy építészmérnök-főhadnagyot, aki megtervezte a tűzhelyet. Tégla bőven volt az udvaron. Nem kérték szépen, hivatalosan, mert meg sem kapták volna az engedélyt, sőt később, mikor már elkészült, s az oroszok észrevették a takargatások ellenére is, kiadták a parancsot, hogy le kell bontani, ami azonban a sztarsi altiszt lekenyerező megvesztegetése után mégis elmaradt. Nekifogtak egy nap, s ahányan voltak: mellükre emeltek 5-6 téglát, felhordták az emeletre, még estére meg is legyen, mert főzni akarnak. Gyóni viccelt a téglahordókkal:

    - Én majd erkölcsi támasz leszek.

    Bizony azonban ő is lement s egy alkalommal éppen téglákkal megrakva láttam feltolakodni a lépcsőn. Meszes, elszakadt, poros volt a blúza. Lassú léptei nehezen bizonyosították az útját felfelé. Ez után már otthon maradt, s mire a kiszámított téglamennyiség fenn volt, maltert kavartak, meszet oltottak, nagy ünnepélyességgel letették a szent alapkövet. Ekkorra Gyóni előállt egy verssel.

    - Hallgassátok meg. írjátok rá oroszul, hogy lefordítandó; tegyünk mellé egy tízkopekest; aki megtalálja: előre fizetett honorárium fejében tegyen eleget a kérelemnek…

    Úgy is tettek. Gyóni felolvasta a verset.

Tűzhelyrakás.

Tűzhely, tűzhely, amelyet raktak
Bús, tűzhelytelen magyar foglyok,
Sok keservet és siralmat
Kell még álomba duruzsolnod.

Keservek és siralmak füstje,
Mint egykor borús Ábelé:
Fohászainkkal egyesítve
Szálljon a magas ég felé.

Ki annyit sírt, annyit kesergett
Elvesztett tűzhelye felett:
Fogadják be az üldözöttet
Áldott hazai tűzhelyek.

    Tetszett a vers. Ügyesnek találták a gondolatot. Azt hiszem, Gyóni az első kéziratot Almássy főhadnagynak adta:

    - Tedd el, mint rangidős, és otthon előveheted megemlékezésül, mint tiszteletbeli őrnagy.

    Öten aláírták s eltették; a második példányt pedig tízkopekessel együtt befalazták. Időközben általánossá vált a táborban a tűzhelyrakás; ezzel együtt a főzés is a szobákban.

    Zsúfolva laktunk s bizony ártalmas is volt az egészségre ez a sokféle szagkeveredés. Panaszkodtak hát, meg irigykedtek a szorgalmasan jobban evőkre. Összefogtak és elhatározták, hogy kérvény alakjában ráveszik az orosz Kommandót: tiltsa meg a főzést is a szobákban. Mesélik: Gyóni barakkjában egy cseh tiszt vezette a deputációt s bevették csúfos kérvényükbe azt is, hogy Gyóni Géza, akkor még mint rangjukat sértő tisztiszolga, húzódik közöttük. Nagyobb kellemetlenség mégsem történt a dologból.

    Egyszer, esztendők múlva, a tűzhely tényleg lebontatott s a vers kézirata Kasza százados emléktárgya lett.

E tűzhelyen aztán állandóan volt forró tea, víz; főztek, mostak rajta. Melyik kényelmes magyar művészt képzelné el a közönség ma – ágylepedőt, zsebkendőt, inget, alsónadrágot, törlőrongyokat, harisnyát szappanozva? Mert ezeket a költő, erejénél fogva, Mihály helyett is szorgalmazta, mivel oly vékonyra kopott minden fehérruhájuk, hogy mosodába nem adhatták, elszaggatták volna. Furán fájdalmas érzés volt a Petőfi-Társaság nagyságos című urát, Magyarország akkor leghíresebb költőjét látni, akinek versei 30.000 példányban 5-6-7 kiadást értek, énekli Medgyasszai Vilma, szavalják, híres írók verseket ódáznak hozzá, amiket mi Szibériában mosástól gőzölgő, nedves ruhák száradó tüdővészében sápadva, könnyezve olvastunk – mosóteknő mellett, lepedőt csavargatva. Juhász Gyula: A halott vár legendája című versén zokogva sírt a költő, sírtam én, de mégis újra, meg újra felolvastuk egymásnak…

    Tiszta, mint az igazság

    Fogságba esésétől kezdve jó ideig sem újságot, sem könyvet nem vett a kezébe. A híreket azonban szívesen hallgatta. Betűundort érzett hosszú ideig. Magyar könyv ritkán jutott a táborig. Amit csomagokban küldtek, Irkutszkban tartogatta az orosz Kommandó. Ami megmenekült a fronton, fáradságon, ezer motozáson keresztül: féltett, elrejtett kincs volt és elbújva, titokban olvasgatták; nem tudtunk róla.

    Szabadabb időben a hatalmas német, francia könyvtárak mellett felmerült egyszer a magyar könyvtár gondolata is. Tanítók kezdték megszervezni.

    Csomagban jött, áteresztettek néhány magyar munkát. A tanítók kezében volt a legtöbb magyar könyv. Szobájukat berendezték, ívet köröztek, s aki elég megbízhatónak találta e vállalkozást, beadta legdrágább kincsét és tagja lett a megalakult, oroszok által ellenőrzött, - sajnos – néha megrekvirált magyar könyvtárnak.

    Gyóni nem lett tagja. Kötete nem volt. Föl nem szólították, munkát nem kértek tőle, - visszavonult. Én azonban mégis hordtam neki könyvet. Hegedűs István – az irkutszki színházban, munka közben hamuvá égett bús tragédiájú magyar tanító – könyveit, vagy amiket ő kapott cserébe…

    Beöthy Zsolt irodalomtörténetét szívesen olvasta, Lőrinczi, Ágai, Sas Ede, Bourget: a Félszűzek írójának könyveit, Petőfi verseit, Quo Vadis-t juttattam el hozzá. Olvasta Sebők Zsigmond: Hivatal, Pekár Gyula: Lacika mamája c. könyvét.

    Angolból megszerezte Moore Tamás, Longfellow verseit, Wilde Oscar Charmiedesét, melyeket azonnal fordítani kezdett. Angol folyóiratokat vásárol s örömmel újságolja:

    - Jóba vagyok a könyvkereskedővel. Az angol lapok vezércikkeiből – stílusgyakorlatként – fordítani próbálok, meg szórakozom is.

    Wilde Oscar verseit rövid ideig való tanulás után úgy fordítja, hogy angol tanárjának is megmutatja; sőt saját versét fabrikálja át angol nyelvre és aláírja Wilde Oscar nevét a nyomaték kedvéért.

    - Megmutattam. Nagyon tetszett nekik. Elhitték, pedig valószínű, hogy merénylet volt a nyelv szelleme ellen; legalább is hibák lehettek benne. Igaz, hogy ilyen észrevétele egyiküknek sem volt. Talán a tekintély hatalma…

    Érdekes volt a műfordító boszorkánykonyhájába be pillantanom. A versből kiszedett szavak szótára állt a papíron. Itt-ott egy már eltalált dallamos szöveg a prózába érírt fordítás között, aztán egy darab cigarettapapíron valamelyik frissen gőzölgő vers. Néha kis magyarázkodás következett:

    - Kénytelen voltam így csinálni. Nem kaptam lélegzőbb szót. A hangsúly itt van; azért került előre. Érted? Világos itt a fordítás? Le fogom fordítani az egész Charmiedest. Nagyon szép.

    1916. november 22-én orosz költőt olvas: Andrejew Leonid élete és versei jutottak elébe: magyar fordításban. Orosz olcsókönyvtári könyveket vásárolunk.

    - Engem még fizetni nem engedtek.

    Dr. Mészáros Vilmos ügyvéd, tartalékos hadnagy, műfordítja a legnehezebb szöveget, költői nyelven. Sienkiewicz halálát is tudtuk az orosz lapokból.

    Műfordító-estéink vannak.

    Pazuchin gyönyörű szép Aranygyűrűje, Gorkij: Ljetoja, Tolstoj: Feltámadása, Grigorjew Frug orosz zsidó csodálatos életrajza, versei vannak műsoron. Gorkij: Nyarát igen megszerette:

    - Tiszta, mint az igazság, mély, mint a tengerfenék; egész bibliai szomorúságba ringatja az embert.

    Méltó legyen minden a Gyóni nevéhez.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo