Vay Sándor: Vasárnap délután
A vasárnapdélutánok némelyszer, de leginkább mindenkor is, nagyon unalmasak. Most is ímhol, esőköpenyegem zsebébe dugván holmi újságárkusokat, brochureákat és egyéb írásokat, leballagtam a lanka felé, ahol a nagy tölgyfák állanak egy köröndben. Ormótlan malomkő-asztal körül parasztok üldögéltek. Errefelé nagyon csöndesek. Szófukarak. De néha mégis ejtenek szót. Olykor egy-egy stamperli Kirsch-t isznak. A tehetősebbje Bürgermeisterli-t is. Szájukban pedig ott füstöl az elmaradhatatlan stumpen, avagy a brisago. Irgalmatlanul fekete, irgalmatlanul erős mind a kettő és rettenetes orrfacsaró bűzt terjeszt körös-körül a levegőben. Néhány paraszt tarka-figurás kártyával Königsjasst játszik. A többi mesél régiekről – és politizál. Akárcsak a parasztok ott az én legszűkebb pátriámban. Ha összeültek a Hajnal Laci korcsmájában. Avagy letelepedtek a gerendákra, a Gudricza kovácsműhelyének elébe.
Meséltek régiekről. Amik a dédapáikról maradtak rájuk. Hogy a Taminá-ba hajdan kötélen eresztették le az urakat. Még garádics sem vezetett a forró hőforrásokhoz. Úgy fürödtek. Negyvennyolc óráig is lent maradtak a vízben. Ott ettek, ittak. Akárhányat meg is ütött a guta. Holtan húzták fel őket. A szörnyűségesen vén, borotvált paraszt bólint egyet a fejével: „So, so”. Aztán kiszívja a maradék Kirsch-t. Egyik-másik a háborúval hozakodik elő. Két olasz evacuált, akit csak a napokban pakkoltak le a határállomáson, bambán bámul maga elé. Ott messze, messze Bécsben kőmíves-munkát végeztek évek óta. Élhettek. Asszonnyal, gyerekkel. Most kizavarták őket onnan. Kenyér nélkül maradtak.
- Per bacco…Mi az ördögért is kezdte Vittorio-Emanuele király ezt a háborút?
- ??
Piszkos, gyűrött lapocska, afféle helyi „Kasblattl” hever az asztalon. Talián vereségekről ír. Meghogy a talián bizony, mi tűrés-tagadás, nem valami príma katona. De nem ám. Hiszen Napóleon, aki maga is talián eredetű volt, már anno 1812 mondta Smolensknál, amikor olasz-segédcsapatairól volt szó: „Quand aux Napolitains je m’en fiche. Attendons plustót d’abord encore un assaut des Illyriens.” Az illyr csapatok pedig osztrákok voltak.
A múlt a jövő tükre. Anno 1848 ugyancsak elzsákolták a macaroni-evőket Vater Radeczky híres seregei. Szegény jó édesapám sokszor mesélte, 1859-ben, a kitört zivatarban, két olasz ezred nem akart harcolni. Féltek, hogy megáznak. A zuávok mentették csak ott meg a zászló becsületét. Azt is édesapámtól hallottam, 1866-ban, egyetlen egy uhlánus-svadron, a téte egy egész divízióját tönkretette. Azt hiszem, a híres Traniuhlánusok voltak ezek. Ott szolgált a szép, snájdig Almássy Béla. Ott kiváló veterán sportsmanunk, Szekrényessy Kálmán. Ezek máig élnek. Almássy most is a fronton van. És beszélt nekem Solferinóról, Magentáról, a híres sanmartinói csatáról nagyon sokat tisztelt, kedves urambátyám, Laczkovics László. Ott hősködött ő is. És a derék veterán évről-évre megünnepelte a solferinói csata évfordulóját. Gyerekkoromban obsitos bakák, huszárok, akik egykoron még a kékegű Lombardiában harcoltak anno 1859-1866, rengeteget históriáztak nekem azokról a véres napokról. Mindenért rajongtam, ami a katona-élettel függött össze. Lestem minden szavukat és a Kis erdő-ben, a szomszéd nemes-úr fiával, meg egy csomó béresgyerekkel irtózatos csatákat vívtunk. A zuávokat ábrázoló gyerekeknek piros kendőket csavartunk a fejére. Ezeket a szobalányoktól requiráltuk.
Köröttem tovább diskuráltak a parasztok. A vén, borotvált most megint egy szörnyű régi históriával hozakodott elő. Elmesélte, az apja még ösmerte az Oberst Engel-t. Erre a tájra való volt. Egy kicsit följebb. Langwies öreg paróchiáján, a legócskább mátrikulákban elő is fordul ennek a legendás óbesternek gyakran a famíliája. Waterloonál csatázott, Napóleon seregében. A mátrikulában így áll: Den 20-ten Október 1790 worden verkundet der ehrbahre Jüngling Flóri Engel, und Jungfrau Regula Égli. Majd a születési rubrikában: Den 27. Juni 1791 ist dem Flóri Engel und der Regula Égli – in Fideris – ein Sohn getauft worden. Namen: Simeon-Heinrich. Az ezredes Flóri volt - legalább Égli Regula híres memoir-jai szerint, amely annyit foglalkozik Waterlooval. De ezen a tájon már senki sem tud róla. Csak a vén borotvált parasztnak az apja ösmerte. És a vén paraszt is elmúlt már nyolcvan esztendős.
- Waterloo évfordulóján, június 18-án angol dámák rendesen följöttek Langwiesbe, keresni a legendás óbester sírját. De itt nem nyugszik. Az idén kimaradtak – veti utána a vén paraszt és nagy füstmacskákat fúj a büdös brisagóból. Tja, az idén elmaradtak az angol dámák. Nincs itt a hegyek oldalában egy fia se belőlük. És Blücher és Gneisenau, meg Wellington hadai most szemben állanak egymással.
- Oh cette guerre, quand sera-t-elle fini? Sóhajtja egy öreges belga úr, aki már hónapok óta itt van. Aztán pápaszemét orrára akasztva, elkezd olvasni valami írás-füzetfélét. A magam fajta poétás-ember messze ellát ám a lelki szemével. Még a Duna szélinél is messzebb. Messze el Szibériába, ahol több, sok ezred magával, valami rongyos muszka faluban búsulgat földim, Gyóni Géza, a poétás legény. A magammal ide, a tölgyfák alá kicipelt könyvek és írások közt találhatódik t. i. az ő könyve is. A lengyel mezőkön verses füzet. Przemysl-ben íródtak ezek a hol bús, hol lelkes, hol vidám, de mindig nagyon szép strófák, és ötezer koronát juttattak az elesettek árvái részére. Olyan record, amit, leider, anyagiakban egyre szűkölködő magyar író-ember alig juttatott még jótékony célra. Hónapokig lelkesítette a fiatal poéta verseivel a Przemysl „falai közt szenvedő”-ket. Kéziratait a „levegő-égen” át aeroplánon juttatta ki a várból s szenvedett, írt, harcolt mindaddig, amíg el nem esett a vár – és a jó kis Géza gyerek odakerült a keserves, bús muszka rabságba, aholott talán mint egy második Mikes Kelemen ír bánatos epistolákat a keserű rabság-ból. Haj, csakhogy Szibéria nem Rodostó. Rákóczi Ference nincs az íródeáknak. És nincs Kőszeghy Zsuzsika sem, akinek „patyolat-fehér ábrázattyában” lelki gyönyörűségét lelné a Géza gyerek. Mert nekem most is az a kis, selymes szőke hajú fiúcska még a Géza, akit jó édesatyja, a „tiszteletes úr” el-elvezetgetett a drága, feledhetetlen édes anyámhoz.
A tiszteletes úr nemvolt a mi hitünkön. De azért bejárt hozzánk sűrűn. Kedves, vidám, napsugaras lelkű ember volt. Gyönyörködött virágos kertjében, kedves méheiben. Édesapám „páterká”-nak nevezte. Gyakran meghívta ebédre. Aztán kugliztak. Én is velük mint siheder, ha a nagymamánál faluztam, vakációban. Szombaton soha sem akart maradni. Prédikációt kellett neki tanulni. Édesatyám biztatta, rá-ér. Jóságos, szelíd mosolyával válaszolta: „Nem addig van az méltóságos asszonyom. Nálunk nincs mise. Hosszú prédikációt kíván Kovács András uram, Fabók György uram meg a többi gazda valamennyi…” És hiába marasztalták, csak ellépett a kötelességtudó, derék pap, „szent öreg úr – néhai pásztor”, - ahogy a fia a gyóni temetőről emlékezvén ír néhai édesatyjáról.
Később a kis Géza diák lett. Verseket kezdett írni. Csinosakat. Egyre szebbeket. Megénekelte a mi öreg kúriánkat. Az orgonavirágos kertet, a kis grófot, aki a „viaszkos szálában” „dali táncra” vitte a lányokat. A kis gróf, deresedő fejjel, nagy örömmel olvasta ezeket a verseket. Mindig örült a Géza-gyerek leveleinek. Sikereinek.
Egyszerre kiütött aztán a nagy veszedelem. A világháború. Géza nem írt több levelet. Elment a testvéröccse, Mihály főhadnagy után és Petőfiként sárga pitykés közlegényi sorban szolgálta a hazáját. Verekedett, írt. Írt egy egész bokrétára való szép poémát. Ezeket ehol-e, amelyeket én most itt lapozgatok messze-messze idegen földön. Nagy, sötét hegyek lábában… Sűrű tölgyfák árnyékában. Olvasom a Géza gyerek verseit és magam előtt látom a jó öreg tiszteletes urat, az egykor bájos, szép fiatal feleségét, aki „élőhalott régen szegény…”, ahogy kegyeletes szívű, jó fia énekli anyjához intézett versében. Magam előtt látom a mohos zsindelyű paplakot. Az eperfákat előtte, - kedves fáját a buckának. A templomot, ereszete alatt a Szent Mihály lovával. A méhest, az illatos virágokat s a nagy, széleslevelű tányérrózsák közt szaladozó rövidnadrágos kis Géza-gyereket…
Alkonyat száll a tájra…Este lett. Bizony hamar elszaladt az az egypár – sok esztendő…A kis Géza-gyerek megnőtt. Nagyon megnőtt. Azt mondják ezek a szép, szomorú, meg lelkes poémák, amiket itt olvasgatok, amíg lelkem elszáll a buckába. A közös otthonba, ahonnan egykor szárnyra keltünk. Ahol a homok régen befújta már álmodozó, hóbortos poéta-gyerekek lábanyomát is. Ahol már csak a temetőben van az otthon. Harangszó csendül enyhén, lágyan. Ave Maria-ra csöndítenek a tisztáson álló kis kápolnában. A parasztok abbanhagyják a csöndes diskurzust. Összecsapják a kártyákat. Indulnak a falu felé. Haza. Én is. Haza? Otthon? Hol van az már…
1915
