Gyóni Géza: Ének a végekről

Most fáj, hétszer fáj, ami elmúlt,
És megborzaszt, ami jő.
Most lüktet irtózó agyamban
Emlék, csók, szép gyemek-idő.

Most jár kísértni halk menetben
Ezer át nem élt szent ifjú nap.
Arcomra lassú, bús esőben
Távol sírt könnyek hullnak-hullnak.

Mennék. Nagymessze, ó, függönyök
Szűz szépségeket rejtenek.
Titkok várnak bezárt szobákban
És fátyolos asszonyfejek.

Fegyercsörgésen át fülembe
Hegedűk halk zenéje zeng,
S lelkem nagy siketítő zajban
Termékeny csöndjéért eseng.

Adjátok vissza gazdaságom:
Az álmokat s ekém: a tollat!
Ó, átkos mára születettség!
S ó, hogy nem látlak szabad holnap!

Kinek kell az én szabadságom?
Hisz a másé nem kell nekem.
Ki játszik itt az életemmel?
Hisz az enyém az életem.

Eszmék, amikbe hitet öltem,
Nevetve távolodnak folyton
S rabköntösben sír, mint a gyermek
Én arculvágott embervoltom.
                           
                  Korneuburg, 1909.III.23.