Peterdi Andor: Elégia

           Gyóni Géza halálára

Cigány vagyok s gyászfátyolos vonóval
Ríkatom érted zengő hegedűm,
Kidőlt bajtársam s nem cifra szóval,
De vérző szívvel, nagyon keserűn
Perlekedem érted a sorssal.

Mert nincs kit vádolhassak e hazában
Bús sorsodért, oh, ez nálunk a rend:
Nem tudják, hogy a költő szent dalában
A nemzet lelke él és sírva zeng,
És harsog, sikoltoz e tusákban.

Nem tudják, hogy a költő énekével
Úgy ébreszti az alvó népeket,
Mint az ugart éles acélekével
A kemény kéz, ha jön a kikelet
És küzd esővel, küzd a széllel.

Nem tudják, hogy mily süket minden távol,
Ha madárének nem zokog a fán;
A néma tájról menekül a vándor
És nem nyit be egy daltalan tanyán,
Mert fél ott, fél az éjszakától.

Nem tudják, hogy ahol nem muzsikál
A szív, a lélek, halotti a csönd,
S pusztít az erő, gyilkol a viszály,
És minden ember csupán egy fatönk,
Mindegy, ha koldus, ha király.

S ily hon szült téged, én kidőlt cigányom,
Úgy fáj a sorsod, úgy tép itt belül,
Hiába sírunk e süket virányon,
Lelkünk hiába hegedül,
Végül elcsüggedünk egy száraz ágon.

Itthon csupán a szegénység becézett
És kergetett és vert, paskolt a gond,
Mégis, hogy kigyúltak a messzi Végek,
A legszebben te féltetted a hont,
S fölcsaptál érte harcos közvitéznek.

S a fekete hírnek fekete hollója
Szibériából jön most – nagy egek! –
Hogy elnyelt az éj s bakacsin takarója
Szemünk elől örökre elfedett
És ott ringat az öröklét folyója.

Koporsód fölött már nem sírhatok könyűt,
De suhog érted lelkem ostora:
Ahol becézik a farkast és az ölyűt,
Ott kegyetlen a madarak sora,
Életük szörnyű s haláluk még szörnyűbb!

                                  1917