Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyíl virág, nem hangzik rajta dal,
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan; – minden éjbe hal,
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog tovább, hordván a fényt,
Mit egy-egy hő nap hullájára hint;
Forog, forog… csak gördül, csak kering,
A mindenség élő-halottjakánt.

Óh! hány ember van, kiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm… édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünk gyöngye! – s nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr.
És mégis él, mégis szüntelenül
Jár-kel, bolyong; találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
Mint önmagának temetője jár.
Kívül ragyog… belől örök setét,
Hurcolja folyvást meghalt életét.