Páll Miklós: Húsvéthajnali imádság

Uram, itt a nagy hajnalóra
S én, bolond álmok álmodója,
Ím, csendben letérdelek
S elhagyva: vágyam, könnyem, harcom,
Bús gyermekfejem mélyre hajtom
S úgy beszélgetek Veled.

Künn most ébred a tavasz-reggel
S hozsannás, friss kék égszemekkel
Száz kis bimbót bontogat
S míg finom zöldjét földre önti,
Víg madárdallal megköszönti
A zengő harangokat.

Én is köszöntelek hát, Istenem,
Fogyott erőben, s jaj, hittelen,
Miket elvitt húsz tűnt évem,
És mind rohan napra a nap,
Érzem, mind kevesebb marad
E régi kincsből nékem.

Mim is van még? Két áldott ember…
A szüleim, kik szeretettel
Tartják szemüket reám.
A rossz szívem beteges, fáradt…
A szerelemem kínzó, dús, áradt…
S egy csókos, drága kislány.

S tovább Uram? Van pár barátom,
Kik szeretik tán néhány álmom…
És sok sírós féldalom…
Még? Több nincs is miről beszélnem,
Számít egy csomó tört reményem,
Mit még szít a fájdalom?

A fajtám? Az sem izgat másra,
Csak néha, egy-egy nagy sírásra,
Ha nagyon bántják szegényt.
Ó, úgy sajnálom ezt az álmos,
Keményöklű és mégse áros,
Lusta, árva, szép legényt.

És, ó Uram… Én a jövőben,
A holnapokban így, erőtlen,
Összetörve nem bízok.
De ha kell még, add, éljek halkan,
Sok szeretetben, egy-két dalban…
És kerüljön zaj, piszok.

Ez örömös, szent húsvétreggel,
Áhítattal, kulcsolt kezekkel,
Ezt kérem Tőled, mást nem.
S komisz, fájó percek, ha jönnek,
Mint a többi, majd elköszönnek,
Ha segítsz, Uram, Amen.